A most következő, és Droidfigyelő kartács billentyűzetéből származó történet több szempontból is kivételes itt, a milstoryn.

Először is azért, mert eddigi gyakorlatunktól eltérően csak nyitóképet kerestünk neki, a szöveget magát nem akartuk megzavarni illusztrációkkal.

Másodszor a terjedelme miatt: olyan hosszú, hogy először részekre akartuk szabdalni, de rövid hezitálás után beláttuk, hogy a műélvezetet nem szabad megtörni, ezért a közel négyezer szavas alkotást egyben élvezhetitek.

Harmadszor meg azért, mert a mesterlövészek amúgy is szívünk csücskei – a róluk szóló Tiborublogos posztot ajánljuk mindenki szíves figyelmébe!

Goldberg nem volt a jó katona archetípusa. Kicsi volt, satnya, szerencsétlen, nagyon szemüveges, nagyon lógott rajta az egyenruha és nagyon-nagyon Goldbergnek hívták. Mindenesetre nem az előbbiek miatt vált ezredszinten közismertté, olyannyira, hogy minden tiszt tudta, ki az a Goldberg, hanem mert ő tartotta minden idők legfurcsább lövészeti rekordját. Az ezred évkönyvében külön rovatot nyitottak Goldbergnek, Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter miatta látogatott el a laktanyába, és személyesen jelentett Grósz Károlynak, illetve Havasi Ferencnek a különös esetről.

Goldberg lövésztudományának híre ment a Varsói Szerződésben is, a társhadseregek attaséi váratlanul feltűntek Ercsi környékén, és 9 éves bolgár úttörőknek álcázva, fehér térdzokniban sétálgattak a vegyesbolt előtt. Viktor Kulikov marsall, a Varsói Szerződés egyesített erőinek főparancsnoka személyesen utasította a GRU-t, hogy szerezzék meg Goldberg AMD-65 mintájú gépkarabélyát az MN6119 I/I. alegység fegyverszobájából, hátha kiderül belőle valami high-tech fegyverzetfejlesztési trükk, amit a magyarok nem mondtak el a szovjeteknek.

A NATO-t sokkolta a VSZ váratlan aktivitása; a CIA, az MI-6, és a DGSE szakértői a műholdas és HUMINT (Human Intelligence) adatok hosszas és nagyon alapos elemzése után, egymástól függetlenül arra a következtetésre jutottak, hogy a Szovjetunió atomcsapásra készül. Ronald Reagan amerikai elnök azonnal megemelte a harckészültségi szintet – a kubai rakétaválság óta nem volt példa arra, hogy az amerikai haderő DEFCON 2-es szintre lépjen. Goldberg közben mind a 140 centijét és 45 kilóját a szokásosan zsíros és ízetlen csécsi szalonnával táplálta az étkezdében – nem volt kóser menü a laktanyában, enni márpedig kell -, ahol csak a Kossuth Rádió szólt, és amely nem tudósított a miatta kirobbant nemzetközi válságról, csak az 5 éves tervben elért szocialista munkasikerekről közölt hosszú, viszont érdekes riportokat; és fogalma sem volt arról, hogy megváltoztatta a világ menetét.  Hogyan is történt a dolog?

– Gépjármű… – ordította Apu a pákozdi lőtéren. A bóbiskolók mind felriadtak – …ről!!!!

Lemásztunk a földre. Még harmatos volt a fű, az előző napi eső miatt néhol tócsákban állt a víz. Kábán megpróbáltunk alakzatba rendeződni, amit Méreg István főtörzsőrmester határozott és szakszerű utasítássorozata felgyorsított.

– Mozdujjon má’, maga teve. Eggyá’talán, az én szakaszomba’ van? Nehogy a szomszédból diszzidázzon hozzám! Sose láttam magát, és én mindenkire emlékszek, oszt de rögtön!!!!

A megszólított gyorsan elfutott hátra, pedig már három hete ugyanazon a helyen állt a szakaszban, az első sorban, közvetlen mellettem, tőlem jobbra. Azóta kb. 1200-szor találkozott Méreggel, vagyis Apuval. És vica verza, Apu is vele. Így mentek a század dolgai Apu hozzáértő irányítása mellett.

– Ne szerencsétlenkeggyenek, táposok, mer’ úgy megtanittom magukat bediplomázni, ha visszaértünk a körledbe, hogy nagyon! – kiabálta az egyéb állományú rajnak, akiket vérig sértett az egyetemistasággal való gyanúsítással. Őket is már három hete, naponta gyakran látta – természetesen a saját szakaszában.

Apu minden erőfeszítése ellenére kialakultak az alakzatok, rajonként és szakaszonként felálltunk, hogy Vass hadnagytól megtudjuk a tuttit. Vass hadnagy szintén deszantos volt, olyan vastag karokkal, mint a Barátság kőolajvezeték.  Azt mondták róla, favágóból lett hivatásos tiszt.

– A következő a szituáció, elvtársaim – mondta Vass hadnagy. Ez egy trendi mondat volt, az őrnagytól lopta.  – Konkrétan lőni fognak.

Többen felvihogtak mögöttem. Az első sor faarccal állt.  Vass hadnagy szerette a szofisztikált szavakat.  A konkrétant is az őrnagytól lopta.

– Konkrétan lövészet rajonként. Megkezdeni a ténykedést! – mondta Vass hadnagy. A kiképzőket is meglepte kissé ezzel az igen rövid, viszont lényegre törő parancskihirdetéssel, de összeszedték magukat, és gyorsan elvezettek minket. Mi pedig örültünk, mert mentünk konkrétan lőni, illetve ténykedni. Én különösen ténykedni szerettem, de erről majd máskor.

Összesen hat (nem vicc, hat!) lőszert kaptunk. Ebből próbaképp hármat kellett elhasználni, élesben pedig a második hármat. Nagy csapás volt ez mindenkinek, aki lelkesen winnetou-zott általános iskolás korában, és aki azt hitte, hogy tényleg egy hadseregbe sorozták be.

De hiába kaptunk csak ennyit, izgalmunk egyre fokozódott. A legtöbben életünkben nem láttunk még éles lőszert közelről. Fényesre koptatott darabok voltak, hegyes orral, mint egy rakéta kicsiben, és jóval nagyobbak, mint azt képzeltem. Volt bennük valami félelmetes, ahogy csöndben feküdtek a tenyerünkben.

Goldberg a tárazóasztaloknál keveredett mellém, hogy a parancs szerint megkezdje a „ténykedést”. Amíg én izgatottan és gyorsan betáraztam az elképesztő mennyiségű lőszeremet, és a többiek is mind nyüzsögtek az izgalmas, férfias lövészet előtt, Goldberg apatikusan meredt a távolba.  Feltűnően nem „ténykedett”.

– Mi van?

Goldberg rám nézett, de nem válaszolt.

– Mondom, mi van?

Goldberg rám nézett, majd halkan azt mondta.

– Nem tudok tárazni.

– Mi? – kérdeztem.

– Mondom, nem tudok tárazni.

Nem értettem.

– Hogyhogy nem tudsz tárazni?

– Úgy, kérlek, hogy nem megy – mondta Goldberg, aki mindig halkan és udvariasan beszélt.

– De miért nem megy?

– Azért, kérlek, mert ebbe a tárba nem lehet betenni semmit.

– Na, mutasd – mondtam.

Odaadta a tárat és egy lőszert. Nyomom lefelé, ahogy tanították, ez tényleg akad. Az anyád! Megint nekiveselkedek, de semmi.

– Látod, kérlek? – mondta szomorú diadallal Goldberg.

Nyomom még jobban, nem mozdul. Odaütöm az asztalhoz, hátha beragadt a rugó. Lihegek.

– Ez tényleg beszart!

– Mondtam, kérlek – felelte Goldberg.

– És a többi tárad? – Mert mindenkinek három volt, ugye, a tártáskában.

– A többi? – kérdezte Goldberg.

– Ja, a másik kettő.  Nézted már?

– Nem néztem, kérlek – mondta Goldberg.

– Akkor, nem nézed meg?

Goldberg arca felderült. – De!  Köszönöm!

– Mozdulj, mert te leszel az utolsó, és Apu megszívat!

Goldberg kicserélte a tárat, és mintegy hét perc alatt beleszerencsétlenkedett két lőszert. A többit én tettem bele, mert nem akartam, hogy Apu feleslegesen izgassa magát, az rosszat tesz a szívnek, valamint a sorkatonák szabadidős tevékenységének, mivel Apu mindig délután, a sportprogramok alatt áll bosszút minden, jogosnak vélt sérelemért.

A századok szakaszonként és rajonként vonultak a lőállásokhoz. Ahogy közeledtünk és ahogy egyre hangosabban szóltak az előttünk levők fegyverei, egyre feszültebbek voltunk. A vezénylő tiszt parancsára aztán mi kerültünk sorra.

– Lőállás… – ba!

Odalépek a helyemre.

– Harchoz!

Hasra vetem magam a földön. A kiképzők hátul járkálnak, és megrúgják azt, aki rossz tartásban fekszik. Hallom, ahogy mellettem Goldberg feljajdul.

– Tárat vedd… ki!

Kiveszem a tárat a tártáskából.

– Betáraz… -ni!

Betárazok. A kiképzők tovább járkálnak mögöttünk és keményen odarúgnak, ha valaki még mindig helytelen tartásban fekszik. Goldberg felkiált mellettem, most nem a bokájára kapott, hanem a combjára.

– Csőre tölts, kibizto… -síts, egyes lö… -vés!

Egyes lövésre váltok.

– Cél a céltábla, egyes lövés, tűz!

A torkomban dobog a szívem. Atyám, lőni fogok, igazi géppityuval! Éles lőszerrel! Fúbazmeg! De hova lőjek? Hogyan lőjek, fölé célozzak? Hogy vegyek levegőt közben?? Ezt elfelejtették elmondani. Addig szaroztak az összes többivel, míg ez szépen kimaradt. Jellemző. Atyám, mindjárt lövök!!!

Felfelé mozog az AMD, bumm helyett csatt! Ilyennek hallom a lövést. Nem olyan, mint a partizánfilmeken, pl. a Belgrádi fiúkban – ott olyan igazi, mély hangja van, és hosszan dörög, ez meg egy szinte szánalmas, rövid, fémes csattanás. Ami viszont annyira közelről jön, hogy rettenetesen cseng a fülem, nagyon mélyről, az agyamból. Füstöl az AMD csövének a vége. A visszarúgás nem volt túl nagy. De hova lőttem? Semmit nem látok, a céltábla még mindig nagyon messze van. Hunyorgok, hátha észreveszek valami lövésnyomot rajta, de semmi. Meg kellett volna csináltatnom a szemüvegemet bevonulás előtt.

Valaki nagy erővel megrúgja a bokámat.

– Micsinyá’??? Ez magának szabájos??? Hogy tarcsa a lábajit? Kurvák faszát!

Ebből tudom, hogy megjött Apu. Próbálok előírásosan helyezkedni, aztán rájövök, hogy már eddig is előírásosan helyezkedtem el, csak a nagy izgalomban elfelejtettem, hogy alapkiképzőben vagyok, és most éppen kiképeznek, tehát így is, úgy is megrúgnak. És Apu azért vigyáz, nem rúg túl nagyot. A fülem zúgása mögül hallom, ahogy Goldberg kétségbeesetten felkiált. Ő is kapott, de ő már harmadszor, és ezek szerint nagyobbakat.

Megint lövök. A fegyver újra felfelé ugrik, a cső füstöl, és fogalmam sincs, eltaláltam-e bármit.  Háborúban is így hunyorog az ember a cél felé?

Ellövöm a harmadikat. Hopp, most mintha valami porzana a tábla mögött. Hogy ez azt jelenti-e, hogy alá lőttem, vagy az után porzott, hogy átment a közepén, nem tudom.

Büszkén nézünk egymásra. Hű, de férfias volt!

– Feláll… – ni!!!

Apu jön.

– Na, eltalálta az eget, négyszemű?

– Jelentem, nem tudom. Messze van…

– Messze? Na, akkor haaacho’, irány a cé’tálla, kúszásba’ előre, in-dúúúúújjjjjj!

– De főtörzs…

– A kobra nem durrog! A kobrának haaaaacho’, de rögtönazonnal, és pipiskeggyen át a mezőn, legyen kedves a táposelvtárskatona, különben kurvák faszát!!!!

Nincs mese, harchoz vágom magam, és kúszva elindulok a céltábla felé. Mondom magamban, dél lesz, mire odaérek, a fűben nem is látom, merre van. Közben üvöltözést hallok hátulról. Odanézek, hát az egész raj jön utánam. Ja, a kiképzés. Már megint elfelejtettem, hogy ez az alapkiképző. De legalább elkönyvelem, hogy Apu nem személyes érzelmektől indíttatva kúszat, csak engem, hanem pedagógiai okokból, és mindenkit. Ettől nekem nem lesz jobb, de egyedül itt vergődni cikinek érezném.

A céltábláig szétszakad rajtam az ing. De legalább találok két golyó ütötte lyukat a céltáblán. Igaz, hogy a körökön kívül, az egyik csak megcsípte a papír sarkát, és nem hármat, de kurvák faszát, életemben először lőttem! Goldberget hallom, ahogy magyaráz valakinek.

– Kérlek, az enyémet szerencsére nem kell kicserélni, mert érintetlen.

Magamban röhögök egy sort.

Visszafelé is kúszattak minket, mire a nadrág is szétszakadt rajtam. Újabb kör, de ezúttal már számolni fogják a találatokat, mondta Vass hadnagy.

– Ide figyeljenek! Ez volt a próba. Most a következő három lőszerből összesen 10 pontot kell lőniük, értik? Ez a megfelelő szint. Aki hibátlant lő, kap három nap jutalomszabadságot! Konkrétan foly-tat-ni!

Jutalomszabadság, há-há-három nap??? Otthon??? Atyaúristen, ezért érdemes megpróbálni!  Ma már tudom, mennyire naivak voltunk, amikor azt hittük, hogy ezt komolyan mondja, de ott és akkor olyan csodálatos erejű volt a lehetőség, hogy hazamehetünk három teljes napra, hogy ölni tudtunk volna egy telelyuggatott céltábláért.

Folytattuk tehát, a parancs szerint konkrétan. Nagy gonddal céloztam, csak a tábla közepét néztem. Nagyon-nagyon erősen fogtam a fegyvert, mert, gondoltam, úgy lesz majd pontos a lövés. Hamar lement a második kör. Természetesen egyetlen lövésnél sem láttam semmilyen találatot, és szánalmas izgalommal vártuk az eredményeket. Azok begyűjtését pedig ugyan kinek, ha nem nekünk, és ugyan hogyan, ha nem kúszva kellett elvégezni. Az újabb 100 méter után újabb alkatrészek szakadtak le a gyakorlómról, valamint megviselődött a szimatszatyrom is, de kötöttem egy csomót a leszakadt szíjra, úgyhogy egészen használható lett.

És lőn győzelem! Épp 10 pontot értem el, vagyis elbuktam a jutalomszabadság lehetőségét, de megfeleltem! Mintha kitüntettek volna, olyan büszke volt mindenki, aki elérte a 10-et. Ugyan újra meg kellett tenni az 50-50 métert, természetesen kúszva, de megérte, mert egy újabb férfiasság-vizsgán jutottunk túl. Természetesen továbbra sem láttam, hova lövök, és továbbra sem mondtak egy szót sem arról, tulajdonképpen mi a titka a pontos lövésnek – végül is, minek ezt tudnia a katonának -, de megcsináltam, jesssz!

Azok a rajok, amelyek már végeztek a lövészettel, mind elmentek fegyvert tisztítani. Én is odakerültem, és miközben alaposan és nagyon lassan tisztogattuk a géppityut, jól kitárgyaltuk, mekkora hősök vagyunk. Az alaposság és lassúság azért volt fontos, nehogy találjanak valami feladatot, ha túl gyorsnak találják a sorkatonai tempót. (Ugye, nem annak örült a Néphadsereg, ha a katona ügyes volt és a hamar végrehajtotta a feladatot, hanem épp ellenkezőleg: jól megbüntette a kreatív, gyors munkaért.)

Lassan minden szakasz befutott, és a végén azt vettem észre, hogy már rég nem csinálunk semmit, a fűben fekszünk, mindenki AMD-je ragyog, de folyamatosan lövések jönnek a lőállás felől. Szunyókálással múlattam az időt, többen mélyen elaludtak. Az volt a furcsa, hogy a kiképzők és a tisztek nem állítottak fel, nem kellett alakzatban ide-oda masírozni – nyilván teljesen értelmetlen lett volna, de minden nap húsz ilyen értelmetlen masírozást hajttattak végre velünk, és különben sem a logikához van szokva a sorkatona. És itt semmi, csak a pihi-szuszi, ahogy mondtuk akkoriban, meg azok a szórványos lövések. Ki lövöldözhet még mindig? Hát nem végeztünk? Egyszer csak végigfutott egy mondat a szakaszban.

– Gyerekek, a Goldberg van a pályán, még mindig lő!

Úgy terjedt a hír, mint az influenza.

– Hallottad, hogy a Goldberget nem engedték ki?  Még mindig ott van és lő!

És tényleg! És nem volt egyedül. A zászlóalj minden tisztje és tiszthelyettese állta körül, és a tiszt-karéjt díszítette a pákozdi lőtér parancsnokságának delegációja is. Vagy húszan álltak ott.

Nem értettük, hát közelebb mentünk. Aztán még közelebb. Aztán még közelebb. És akkor megértettük.

Goldberg addigra már vagy nyolcszor megjárta oda-vissza az 50 méteres távot a céltábláig – ennek megfelelően olyanná vált a gyakorlója, mintha átküldték volna egy iratmegsemmisítőn, vagyis csíkokban lógott rajta -, ugyanis egyszer sem találta el a célt. Ez annyira megakasztotta az ezred lőkiképzési tervét, hogy minden előzetes stratégiai megfontolás ellenére minden kanyarban újabb három lőszert adtak neki, hátha. De hiába. Goldberg kúszott, tárazott, célzott, lőtt, kicsit sírt, majd újra kúszott, újra sírt kicsit az eredmény láttán, majd megadóan visszakúszott és tartotta a tenyerét az újabb lőszerkiszabatért.

A tisztek tanácstalanok voltak, mert Goldberg immár huszonnegyedszerre sem találta el a céltáblát, ami azért elég szokatlan teljesítmény volt, még a Néphadsereg közismerten mínuszkétszázas szintjéhez képest is.

– Te láttál már ilyet, Karcsi? – kérdezte a Barátság Kőolajvezeték a lövészet vezetőjétől.

– Soha életemben.

Méreg főtörzs közbekottyantott:

– Kéllek tisztelettel, fogdára kűdöm.

– Hát… – a Kőolajvezetékben feltámadt a pedagógus. – … talán ez lenne a megoldás…

– Lógósok ez mind. Különösen ez a Góttberk, aki szerintem nem noooomális. Szerintem ez a Góttbrekk egy mesterlövész, csak tetteti, hogy mégse, kéllekszépen – erősített rá Apu nagy meggyőződéssel.

A pákozdi századosnak lilává kezdett válni a feje a két nagyágyú gondolatmenete nyomán. Odafordult a Kőolajvezetékhez.

– Elvtársak, ellenőriztétek a fegyvert? Nem lehet, hogy van valami baja?

Csönd.  Mozgásba lendültek az analóg számítógépek, kattogott mind a két fogaskerék az Ercsi-tisztikar összesített agyában.

– Méreg! – bődült Vass hadnagy, a Vezeték, mintegy 3 perc néma elemzés és szintetizálás után.

– Parancs! – ordította a mindig készséges Apu.

– Fegyvert vedd el, ellenőrizd!

– Parancs!

Apu lenézett a Goldbergre, aki gyakorlatilag pondró pozícióban töltötte a délelőttöt. Mostanra egészen hozzászokott az evolúciónak eme vízszintes életformájához.

– Góttbrekk!

– Jelen, főtörzsőrmester elvtárs – mondta alulról halkan és udvariasan, továbbá kicsit szipogva Goldberg.

– Mit pofáz? Mit van még a fűdön? Mér nem állik má’ itt? Felááááánni! És mér’ így hívják magát? Mér’ nincs rendes neve, kurvák faszát? Ki nevezte el magát Góttbrekknek? Nagy hüje lehetett az is, kurvák faszát!

Goldberg feltápászkodott. A fűszoknyává változott gyakorlójának csíkjait meg-meglibbentette az enyhe szellő.

– Aggya át a fegyveritet hozzámnak!

– Parancs – szipogta Goldberg.

Apu kivette a kezéből a fegyvert, kivette a tárat, ellenőrizte a csövet, aztán átadta Vassnak. A többi tiszt még szorosabbra vonta a gyűrűt, mind látni akarták Goldberg AMD-jét. Lehet, hogy tényleg mesterlövész a gyerek, csak szívatja őket? Vagy a századosnak van igaza?

A fegyveren semmi hiba nem látszott. Tanácstalanság, csend, majd a századosra nézés következett.

– Ööö, Karcsi, szerinted? – Vass óriási kezében olyan kicsi volt az AMD, mint egy játékpisztoly. A pákozdi százados tudta, hogy türelmesen kell bánni az elmegyógyintézeti ápoltakkal.

– Lőjetek vele néhányat.  Akkor majd kiderül.

Vass arca felderült, a többi Ercsi-beli tiszt pedig felsóhajtotta megkönnyebbülésében. Ez aztán a frappáns megoldás, ki kell próbálni!

– Méreg! – süvöltötte Vass, aki továbbra is Kőolajvezeték volt.

– Parancs!

Apu ilyenkor undorítóan szolgai tudott lenni; a bokáját is összecsattintotta, kicsit előre dőlt, maga volt a megtestesült szerénység és alázat. Anyádat, gondolta egyhangúan a század.

– Fegyvert pró-báld-ki! – mondta Vass szaggatottan, és átadta Apunak az AMD-t.

– És én mit csináljak? – kérdezte csöndesen Goldberg, aki teljesen úgy festett, mint egy csíkokra szaggatott A4-es papírlap.

– Csak figyeljen, maga istencsapása, a főtörzsőrmester elvtárs megmutatja magának, hogyan kell lőni! – mondta szigorúan Vass hadnagy.

Apu odafeküdt az egyik lőállásba. A tisztikar és Goldberg, a vendégművész mögötte helyezkedtek el, hogy lássák az eredményt. Apu betárazott, aztán durr! Egyszer, kétszer, háromszor!

Az egyik őrmester távcsővel figyelte a céltáblát. A harmadik lövés után lassan leengedte.

– Na? – kérdezte Apu a lőállásból, a földről. – 100 pont vagy ezer se? – és röhögött.

– Ööö, azt hiszem, nulla – válaszolta az őrmester.

– Mit beszél itt – szólt rá Vass. – Adja ide a távcsövet. – Nézte egy darabig, aztán azt mondta. – Tényleg semmi, Pista. Lőj megint hármat.

– Kurvák faszát – fejtette ki Apu a véleményét, majd betárazott három lőszert, és bumm, bumm, bumm.  Elégedett felállt.

– Mind a közepibe ment, látta ezt, Góttbrekk?  Maga egy idiótta, de fogdára kűddöm, mer’ maga egy szabottázs is. Szabottörzs. Mindegy, egy nagy lógós.

Vass hadnagy elvette a szeme elől a távcsövet. – Te, Pista, ezek se találtak.

– Pistukám, kérlek alássan – kezdte Apu viszonylag alárendeltszerűen, aztán elvesztette az önkontrollt. – Ki van zárva, kurvák faszát!  Kurvááááákfaszáááát!

Odanyomta az AMD-t Vassnak, és elfutott a céltáblához. Az egész lőegylet egyre jobban szórakozott, mert Apu nagyon furán futott – egyszerre a szélrózsa minden irányában, így mozogtak a végtagjai. Egyenes vonalú mozgást volt képes produkálni minden égtáj felé, mindezt egyszerre. Érthetetlen, hogy tudott a végén egy irányban haladni ilyen mozgáskulturálatlansággal, de Apuból csak egy volt.  Ebben is eltért az átlagtól.

Goldberg közben a bakancsa orrát nézegette, és lesimította a fűszoknyáját.  A tisztek nem szóltak semmit. A távolban csak annyit lehetett látni, hogy Méreg dühében belebokszol a céltáblába, aztán átmegy a szomszédos lőlaphoz, nézegeti, majd leveszi a tábláról és kezében a papírral elindul visszafelé. Goldberg továbbra sem szólt semmit.

Eltelt néhány perc, amíg fújtatva megjelent Apu. A feje teljesen vörös volt.

– Na, mi van? – kérdezte a százados.

– Kéllek, százados ettárs, jelentem… – mondta Apu, de nem folytatta.

– Igen?

– Kéllek, Pistukám, há’…

– Pista, bazmeg, nyögd már ki! – Vassnak is vörös volt a feje, és egyre kevésbé értette, mi történik, csak annyit tudott, hogy épp tragikomédiába fullad a lövészetünk.

– Jelentem, há’, az van… – Méreg próbált halkan beszélni, mert nagyjából a 200 sorkatona, aki immár vagy félórája figyelte a műsort, apránként hallótávolságba ért. – Szóval, a szomszéd cé’tállát taláttam el.

A tömeg felhördült a hátuk mögött.

– Kuss! – bődült el a Kőolajvezeték.  Azonnal csönd lett.

Odafordult Méreghez.

– A szomszédét?

– Jelentem, igen, Pistukám – mondta Méreg, aki legszívesebben elsüllyedt volna. – A zigióta Góttbrekk mijatt van ez az egész! Kéllek, haggy csukjam le, basszameg! – Ez utolsó szavak Goldbergnek szóltak, aki már látta maga előtt az újabb 100-200-500 méteres kúszásokat a fogda előtt, biztos, ami biztos.

– Ezt nem hiszem el, ilyen egyszerűen nincs – morgott Vass.  Elvette az AMD-t Méregtől, és elindult a lőállásba. Tudta, hogy túl sok sorkatonai szempár figyeli ahhoz, hogy a Néphadsereg tiszti- és tiszthelyettesi karának tekintélyvesztése nélkül oldja meg a helyzetet. Lehajtotta a fejét, hogy senki nem hallja, mit hörög.

– Ilyen nincs. Ha ezt nekem valaki elmeséli a HEMO-ban, leütöm, az kurvaisten, hogy a tetveskibaszottszájbapisáltanyjátszopattákvolnaleeegymeszesgödöralján…

Valami ilyesmit sziszegett magának a bajusza alatt. Mi, sorkatonák, visszafojtott lélegzettel hallgattuk és figyeltük. Micsoda show volt!

Vass nem feküdt le. Megállt a lőállásban, megvárta, míg a céltáblákat kicserélték, aztán betárazott egy teli tárat és állva célzott. Maga volt Ercsi Rambója. Aztán durr, csatt, bumm, bumm, durr, csatt, bumm, bumm – már nem is tudtuk számolni. Aztán vége lett. A füst eltakarta a fejét, de a hangját hallottuk.

– Méreg!

– Parancs!

– Ellenőrizni!

– Paraaaaancs! Góttbrekk!

Goldberg összerezzent. Ugye, megmondtam, gondolta.

– Mitet ácsorgik??? Irány a cé’tálla, futtólépés, induuuuuuuuuuuujjjjj!

– Parancs! – Goldberg boldogan szökellt a mezőn, fűszoknyája háncsai lebegtek mögötte. Hálás volt azért a könnyítésért, hogy két lábon tehette meg a távot. Buzgalmában a szomszéd céltáblát is leszedte, így próbálta jelezni, hogy jó katona ő. Hamar visszaérkezett, és átnyújtotta Vassnak mindkettőt.

– Ezt nem hiszem el – mondta Vass. – Ilyen egyszerűen nincs.

Szó szerint megismételte, amit az előbb mondott.

– Mutasd, Pista – szólt neki a pákozdi százados. Vass szótlanul átadta a lapokat. – Khm, érdekes. – Eltakarta a kezével a mosolyát.

Vass sem találta el a céltábláját – de a szomszédét igen. Egyszer, mint Méreg.

A következő órában minden tiszt és tiszthelyettes, kb. tizenhat ember kipróbálta Goldberg AMD-jét. Nagyjából 50-60 lövést adtak le. Egy sem találta el a célt, jobban mondva, azt a célt nem, amire éppen céloztak vele. Szitává lőtték az eget, a lődombot, mindent, csak a céltáblát nem. Goldberg ez idő alatt csöndben állt a lövöldöző társaság közelében, és a szemrehányás leghalványabb jelét sem mutatta, csak a gyakorlója cafatjait rendezgette. Az óra elteltével Vass hadnagy (a Kőolajvezeték) a kezébe nyomta a bizonyítottan használhatatlan fegyvert, és így szólt.

– Fogja. Álljon vissza a sorba!

– Ne is tisztítsam meg, hadnagy elvtárs?

– Ne. A szolgálatvezetőnél, a laktanyában konkrétan lecseréli a fegyverét. És menjen tisztacserére, kérjen egy öltözet gyakorlót, de nehogy szakadt legyen, maga istencsapása.

Csak ennyit mondott, és intett Apunak, a szolgálatvezetőnek, hogy jegyezze a dolgot. Apu készségesen bólintott, és hozzátette a magáét az ügyhöz. – Húzzaja belit odaja a többi disznóhoz! – És halkan odasziszegte Goldbergnek. – Tudom, hogy maga átbaszik minket, mesterlövész, de istenuccse, megbánnya maga még esztet!

Goldberg ekkor nyerte el végérvényesen az ezred mesterlövésze címet. Azt remélte, megússza annyival, hogy ezután majd mindenki így szólítja, de nem így történt. A története önálló életre kelt.  Az ezreden belül kezdett terebélyesedni, majd kijutott a laktanyából, és járványszerűen elterjedt a Magyar Néphadseregben. A végén a Varsói Szerződés Egyetlen, Minden Időben és Minden Körülmények Között Bevethető, Egyszemélyes Kommandó-alakulatát látta Goldbergben az ország megannyi pontján a sok ezer, egymást és a főszereplőt nem ismerő sorkatona. A történetben 2 méteresre nőtt, hatalmas izmai lettek, ledobta a szemüvegét, Goldbergből Goldschmidtté változott – könnyebb volt svábnak elképzelni -, nem műszaki, hanem ejtőernyős ezredbe került, és a Szent Használhatatlan AMD-vel mindig célba talált, ellentétben a tisztekkel, mert azoknak sosem sikerült.

Goldberg kihasználhatta volna a saját megváltozott múltját, de sosem táplálta a tüzet.  Mindig csak azt mondta. – Kérlek szépen, érdekes volt az a lövészet, maradjunk ennyiben.

A legenda tovább élt a leszerelésünk után is, és mágikus erővel szuperhőssé változtatta Goldberget.  Ez akkor derült ki, amikor egy őszi vasárnapon, immár civilként, a körletünk minden tagjával visszamentünk Ercsibe, egy vasárnapi látogatáskor. Látni akartuk azokat az arcokat, akik néhány héttel korábban még szívattak minket, mert – a kurva anyánkat – előfelvételisek voltunk. Ezek a jópofa, egyéb állományú fiúk, persze, még mindig ott rohadtak a laktanyában, egyenruhában, mert ők legalább egy fél évvel később szereltek le – és isten bocsássa meg nekem, jó volt látni a döbbent arcukat, amikor felmentünk a századhoz, civilben, abszolút illegálisan, mint látogatók.

Az aegühá újonc volt, először felpattant, majdnem tisztelgett, aztán rájött, hogy ez hülyeség, és onnantól fogva percekig kapkodott jobbra-balra, hogy most mit tegyen. Megnyugtattuk, hogy hétvégén délelőtt tiszt sosincs a laktanyában, majd körbenéztünk a századszinten. Az újonc előfelvételisek, a táposok körénk gyűltek és áhítattal hallgatták a túlélési tanácsainkat.  Aztán egyszer csak megkérdezte az egyik:

– Tényleg a Goldschmidttel voltatok kiképzőben?

Már senki sem tudta, hogy a történet főhőse valójába Goldbergnek született.

– Persze – vágtuk rá.

– És mondjátok, igaz az, hogy egy HKSZ alatt beosont D. őrnagy házába és megdugta a feleségét? És aztán B. alesét, az ezredparancsnokét is, egy délelőttön mindkettőt?

Mi pedig csak mosolyogtunk, és csöndesen bólogattunk. Sok-sok nap végtelen abszurd és földönkívüli tapasztalata tanított meg minket arra a Magyar Néphadseregben, hogy nem szabad beletiporni a sorkatona fantáziájába, mert van neki elég baja amúgy is abban a szürke, unalmas és nagyon barátságtalan laktanyában.

milstory.blog.hu-nak és jogutódjainak internetes első közlésre,
minden egyéb jog fenntartva!

Droidfigyelő