Sóbányász szerzőtársunk folytatja az 1982-es szombathelyi tápos történeteit. A mai adagból megtudjuk, hogy miért volt fontos a Néphadseregben a biciklitechnikai jártasság, valamint azt, hogy (a közmondással ellentétben) a bosszú nem mindig édes mellékízzel rendelkezik. 

Jó néhány nappal [egészen pontosan 19-cel. tiboru] ezelőtt már írtam a szombathelyi Hotel Garasin laktanyában eltöltött napokról, amelyekből jó néhány előfelvételissel együtt vettük ki a részünket.

Most két rövid történettel egészítem ki az akkor bemutatottakat.

1. Centi helyett kilométerszámláló

A másfél éves, normál időszakos állomány igencsak nagy becsben tartotta, hogy hány napja van még a leszerelésig. Ennek megfelelő volt a laktanyán belüli rangsor is: leszerelők, illetve a harmadidőszakos állomány, akik benzinbe meg különféle lötyikbe áztatták a centijeiket, átkötötték szorosan, gránátszegre fűzve, alig várva, hogy robbanjon a centi, vagyis a leszerelésig éppen már csak 150 nap legyen hátra. Ekkor aztán mindenféle válogatott baromságokat kitalálva kellett a többieknek ünnepelni őket, amelyekről más már úgyis írt. A másodidőszakosok voltak a gumik, akik – bár előbb vonultak be, mint mi – velünk szereltek. Mivel a mi – előfelvételis – időnk csak egy év volt, ezért súlyos sértésnek számított, ha egy előfelvételisnek is volt centije leszerelés előtti 150 nap alatt, és ezt néhány öreg katona annyira szigorúan vette, hogy a laktanyában ezt többször ellenőrizték is személyes motozásokkal.

Erre találtuk ki a bicikli-kilométerórát, már csak azért, hogy ezzel is idegesítsük az öregeket. Akkoriban a Keravill-üzletekben lehetett kapni pár forintért egy, a kerékpár első kerekére szerelhető kis kütyüt, amelyikből egy pici fogaskerékszerű valami állt ki. A kütyüt a bicikli villájára kellett feltenni úgy, hogy a másik rész – ez a kerék küllőjén volt – éppen ütött egyet a kilométer számláló fogaskerekére.

Szóval kimenőkor (vagy eltávon) vásároltunk a boltban 20-30 ilyen kis kilométerszámlálót, és előretekertük 150-re. Ez annyira nem volt nagy időtöltés, mert bármelyik unalmas nappali foglalkozás alatt megvolt.

Amikor az öregeknek a centi robbant, mi is elkezdtük a számlálót visszafelé tekerni, ha meg megtalálták, nem tudták mire való, illetve, hogy miért van nálunk. Pontosabban már csak közvetlenül a leszerelés előtt jött meg az eszük, és találták ki, hogy nálunk ez volt a centipótló.

2. Hadgyakorlaton

Talán mások szóltak már róla, hogy a táposokat a normál időszakos állomány nem szerette, azok közül is leginkább egy-két, odahaza maximum a teheneknek parancsoló tisztes.

Az előfelvételisek nagyrészt összetartóak voltak, így a velük történt eseteket – már csak a segítség, illetve a megoldás közös keresése miatt is – általában megosztották egymás között.

Így volt ez a következő történettel is.

Az egyik, a felderítőkhöz bevonuló srácot valóban nem szerette a szakaszparancsnoka. A fiú (nevezzük B. Attilának) valóban nem volt szent; ahol lehetett, kibújt a munka alól, de hát ki nem így csinálta akkoriban, és nem csak a seregben..?

Na, ezt a fiút több alkalommal szívatta a parancsnoka: a lehető legpiszkosabb munkákat bízta rá, és a srác már bevonulás óta nem is volt otthon, mert erről álmodni sem mert.

Már tél volt, amikor egy több napos kitelepülésen, melynek alkalmából a laktanya egy riadó után indult el a közelinek nem mondható hadgyakorlat helyére, már várható volt, hogy valami történni fog.

A tizedes természetesen Attilát állította annyiszor szolgálatba, ahányszor csak lehetett, és a pihenő idejében is többször izélgette mindenféle feladattal. Egyik ilyen újabb parancs volt, hogy a tizedes még korábban megbeszélte az egyik ellátós barátjával, hogy ők reggelenként friss kávét főznek náluk, és ha valaki reggelenként átjön érte, akkor a tizedes is kaphat belőle egy-egy pohárkával, persze jófajta rummal felerősítve a nagy bögre tartalmát.

A második reggelen Attila volt a soros, akinek így korábban kellett kelnie, hogy a hideg, havas, sötét reggelen titokban elmenjen a bögre forró kávéért, vigyázva, ne lássák meg, hogy a szakaszparancsnok dőzsöl a kitelepülés alatt. Attila viszont csak erre várt! Ha már ott volt az ellátóknál, a hidegre való tekintettel ő is kért a rumos kávéból, és a tisztes számára elindult a teli bögrével. Menet közben a bögrébe is bele-belekortyolt, aztán, hogy a hiány ne látszódjék, kigombolta a 75 mintájú gyakorló nadrágjának sliccét, és azt a fegyverét elővéve, amelyet egyébként civilként sem adott le a leszereléskor, kipótolta azt a pár kortyot, ami hiányzott a rumos kávéból.

Visszaérkezésekor szabályosan lejelentkezett a felettesénél, akinek agyába talán belevillant annak lehetősége, hogy a fiú egyedül volt azzal a bögrével, amelynek tartalmát ő mindjárt meginni készül, mert megkérdezte: „ugye nem köpött bele a kávémba?” Erre Attila a legnyugodtabb, és legigazabb képét magára öltve azonnal nemet mondott, és még a „Hogy képzeli ? Nincs abban egy csepp nyál sem!”-et is hozzátette.

Hiszen ha valaki, ő aztán tényleg tudta, mennyire igazat mondott!