Egy jó mélységi felderítő nem jön zavarba, ha földön vagy levegőben kell helytállását bizonyítania. Proletair most bebizonyítja, hogy a harmadik elem sem áll távol egy felkészült bercsényistől, főleg, ha a sors (vagy egy ragyogó taktikai kombináció) egy női pólóedzést is a medencébe szervez.

Szolnokon, a mélységi felderítőknél sosem állt meg az élet, és nagyjából lehetett tudni, mit fogunk csinálni (értsd: szívni). Azért akadtak meglepetések.

Még valamikor ’98 őszén egy hétfő reggelen a laktanyában azzal fogadott az írnok, hogy kezdjek el pakolni, mert egy röpke három hétre áthelyeznek Szentesre. Tudni kell, hogy a búvárokat Szentesen képezték az ottani műszaki alakulatnál, és ehhez külön orvosi vizsga, meg miegyéb kellett, én meg kissé ódzkodtam a búvárkodástól. Háháá – mondom –, itt valami tévedés lesz, mert én nem vagyok búvár, úgyhogy drága írástudó barátom, ezt benézted.

Rám nézett, és olyan vigyor jelent meg az arcán, amiből lehetett tudni, hogy itt azért nagyobb szívás van készülőben. Mivelhogy nem búvárra van szüksége drága jó alakulatomnak, hanem motorcsónak-kezelőre…

Ehhez szintén érdemes tudni, hogy amikor ejtőernyős ugrások voltak, azt a szandaszőlősi réten ejtették meg. Ezt a területet pedig a Tisza, és az egyik holt-Tiszaág szegélyezte; ilyenkor mindkét vízen egy-egy motorcsónakos szolgálat figyelte az ugrásokat, hogy ha egy ejés esetleg a vízbe esik, akkor tudjon segíteni. Mivel ilyen a hat év szolgálatom alatt nem esett meg, el lehet képzelni, hogy ezek a katonák mennyire utálhatták ezt a vízimentős szolgálatot. Unalom volt a köbön. Rossz időben meg kifejezetten szar volt.

De hogy visszakanyarodjak a történet lassan hömpölygő folyamához: délelőtt tízkor másodmagammal már vonaton ültem Szentes helyőrség felé, és nem akartam elhinni, hogy így megszívtam. A társam, aki szintén ki lett sorsolva erre a kiképzésre, annyira nem bánta, ő amolyan nyugis fajta volt.

A szentesi laktanyába érkezés simán ment, mi szerződéses katonaként jelentkeztünk, el is szállásoltak egy sorállományú legénységi épület egyik kis körletében. Szépen átöltöztünk gyakorlóba, és vártuk az illetékes megérkeztét, de addig is kimentünk cigizni az épület elé. Na, keltettünk is feltűnést. A sok zöldruhás baka közt a mi szépen dekorált terepszínű egyenruhánk (a 3 színnyomásos) a zöld barett sapkával szinte kiverte az összes elöljáró szemét. Merthogy a bal karon volt a rendfokozati jelzés, mindkettőnknek három csík. A bal mellkason volt a magyar eje-jelvény (ejtőernyő+szárnyak), a jobb mellkason mindkettőnknek ott volt a belga eje-jelvény (ejtőernyő+szárnyak, és szabályosan, mert Belgiumban cserekiképzés keretében elvégeztük a belga eje-tanfolyamot), a jobb karon pedig ott volt a 34. Bercsényi zlj. ejtőernyővel, kardokkal, szárnyakkal, miegymással díszített karjelzése. A sapkánkon meg ott vigyorgott ugye az eje-sapkarózsa szintén ejtőernyővel+szárnyakkal.

Ennyi utalást egy elit fegyvernemre az itt szolgálók még nem láttak és az alakulat néhány tökfej tisztjéből előhívták a kisebbrendűségi érzést, ami az örökös kekeckedésben volt tetten érhető. Persze semmit nem tudtak csinálni, de azért biztos élvezték, hogy foghegyről beszélhetnek velünk. Szerencsére az oktatónk egy jófej zászlós volt (asszem Szűcsnek hívták), ő oktatta a búvárokat is. Mivel munkaidő végével nem volt dolgunk, ez a zászlós felajánlotta, hogy ha van kedvünk, menjünk ki a strandra, ott okítja a civil búvárokat. Nekem volt kedvem, mert azért más dolog medencében hepajkodni, mint a befagyott Tiszában merülni.

Végül is jól jártam. A srácok lemerültek a medencébe, én kaptam egy szemüveget, és kézzel-lábbal invitáltak, hogy vegyek tőlük levegőt, szívesen odaadják a csutorát. Ez így nem lenne olyan izgalmas, de felettünk ez idő alatt egy női vízilabda csapat edzett :-) Mi nagyon örültünk a látványnak, ők láthatóan annyira nem örültek a tudatnak, hogy rendhagyó helyről stírölik őket. Ráadásul időnkét pajkosan buborékfelhőt indítottunk a lányok felé, amik rendszerint be is találtak. A civil foglalkozás végeztével elhívtak sörözni is, lévén, hogy a búvárok nem szeretik a vizet. Inni.

A másnap is érdekesen kezdődött. Mint szerződésesnek, reggel hétkor kezdődött a munkaidő. A sorállománynak viszont fél hatkor volt az ébresztő. Az „éébresztőő fel!”-re minden körletajtó kivágódott, és kezdtek kibotorkálni a zomboid fejű katonákok. Csak a mienk maradt csukva. Az AegÜ. meg úgy gondolta, hogy akkor a renitens körletet befenyíti. Szegény nem tudta, hogy mi hortyogunk benn. Berúgta az ajtót, felkapcsolta a villanyt és valamit artikulálatlanul beüvöltött. A társam, aki nem volt egy hangos ember, most felkönyökölt, és halkan (tényleg halkan), bár kissé rekedten egy hosszú mondatban elküldte a halálba. Én a nonverbális módszert alkalmaztam, és erősen gyűrött ábrázatommal, korántsem színlelt nehezteléssel ránéztem és szemmel vertem. A csákó kerek szemekkel elnézést kért, lekapcsolta a lámpát, és halkan becsukta az ajtót.

Végül is egy csomó tantermi fejtágítás után megismerkedhettünk a KD-84 Könnyű Deszant átkelőkészlettel. A KD-84 egy elég jól kitalált dolog volt. Adott volt egy kissé áramvonalasított üvegszálas műanyag teknő, amire motort lehetett szerelni, és már száguldott is. Egy ilyen csónakból elvileg bármennyit össze lehetett erősíteni, így nagyobb kompot is lehetett belőle építeni, extrém esetben gyaloghidat a túlpartig. Összesen talán négyszer ha voltunk ezzel a vízen, végül levizsgáztunk, amiről egy kis fényképes igazolványt kaptunk.

Szóval a három hét alatt részesei és elszenvedői lehettünk a fegyvernemi sovinizmusnak, rengeteg pénzt költöttünk munkaidő után alkoholra, hülyére untuk magunkat a tantermi foglalkozásokon, takony időben motorcsónakáztunk dideregve, és szinte minden reggel ránk rúgták a körletajtót.

 Ja, és soha többet nem volt közöm motorcsónakhoz.