Katonaviselt ember tisztában van azzal, hogy minél kisebb egy helyőrség és a laktanya, továbbá minél messzebb van a főparancsnokságtól, az ott szolgálóknak annál derűsebbek a napjai. 68nyara kolléga katonasága úgy kezdődött, mint bármelyikünké – a folytatásról pedig meséljen ő maga.

’89 közepe, Székesfehérvár, híradó ezred. A századunk egészen jól összejött, egy-két nehezebb alakot leszámítva egészen jó csapat volt. Persze mentek a szívatások az öregektől, volt arab videodiszkó (habra hab), meg páran megnyerték az örökös mesterhármas-, illetve konyhameló-beutalót, de nagyon kirívó esetek nem voltak.

Az egyik nehéz eset egy szabolcsi gyerek volt, olyan 2 méter körüli, elég nagy darab öreg. Ha berúgott, akkor elég nagy lapítás volt a századszinten. A másik meg egy ajkai olvasztár srác, vele nagyon jól lehetett dumálni, ő is csak akkor lett veszélyes, ha ivott. Kicsi körleteink voltak; mi 8-an voltunk egy szobában, de mivel mindenkinek volt érettségije, így nagyon jó volt ott a hangulat. Álmennyezet felett elfért rengeteg pia, mi kellhetett még?

Ekkor történt a baj. Már kifelé lábaltunk a szocializmus kísérletéből, bár még elvtársak voltunk, de nemsokára bajtársak; mire leszereltünk, urak lettünk. Nagyapámat még 56-ért sikerült elkaszálniuk, szerencsétlen, hazajött a hadifogolytáborból a nagy Szovjetunióból, kicsit megmelegedett, erre leültették, rangját elvették, 89-ig gyakorlatilag se nyugdíja (ugye a hadifogság és a börtön nem számított), se rendes munkahely (itt meg számított). No, a nagy enyhülésben egyszer csak valaki kitalálta, hogy hoppá, előbb-utóbb visszakapja a csillagjait meg a pizsamát. Addig nekem is bekerült a személyzeti lapomra, hogy van 56-os a családban, a század-poltiszt rá is kérdezett a bevonulás után. Most meg hirtelen nem tudtak vele mit kezdeni.

Éppen visszaérkeztünk egy négynapos gyakorlatról, fáradt voltam, csak aludni szerettem volna. Kopaszként nagyjából ránk hárult minden. Ekkor hivatott az ezred-poltiszt. Belépek, kérek engedélyt, miegymás. Poltiszt felnéz az asztalától, feláll, foglaljon helyet, mondja. Én meg kezdem kényelmetlenül érezni magam. Foglaljon helyet? Most vagy valamit nagyon elszúrtam, vagy félreértettem. De csak mutogat a fotel felé. Leülök.

– Mondja, lenne kedve Balatonfüredre menni a tisztipihenőbe kultúrosnak?

Paff, mondom magamban, lehet, hogy félreértettem valamit, nem is engem hívtak, összekever valakivel. Lenne kedve? Ilyet még nem hallottam itt bent.

– Jelentem, nem!

No, ezzel megleptem, bár elég hülyén éreztem magam, így ülve hülyén hangzik ez a jelentem dolog. Összezavart rendesen.

– Nem baj, azért lemegy oda.

Le is mentem. Másnap már ott ültem a Balatonfüred felé száguldó barkaszban. Az volt lent az ellátós kocsi. Mint később megtapasztaltam, csak hellyel-közzel volt benne fék, meg időnként lerobbant, de akkor még vígan szelte a kilométereket.

Mikor megérkeztünk, jelentkeztem a parancsnoknál (egy öreg alesnél) és megkaptam az ágyam a körletben. Két öreg volt, a többiek nagyjából mind kopaszok. Az egyik öreg egy nagyon rendes srác, normális, a másik egy vékony, kis alacsony szemétláda. Az állandóan azt nézte, hol szívathat minket.

Aranyélet kezdődött. Jöttek a katonacsaládok, néha csak a gyerekek, feleségek. Volt egy lány pár, akik egy hétig voltak, apuci valahol százados, a két lány meg 18-20 évesek. Pár éjszakát muszáj volt náluk tölteni. Persze a szemétláda öreg felnyomott az alesnél, de csodák csodája, az csak annyit mondott neki, hogy biztosan jól éreztem magam. Aztán volt pár feleség is aki egyedül jött nyaralni, a kultúros meg ugye kiszolgálja a vendégek igényeit. Erre felhívta a figyelmem az első nap a főnök. Pia meg volt a kantinban bőven, a kantinos sráccal jóban lettem, így elég könnyen lehetett vételezni.

Mielőtt még így virtuálisan agyonver a blog közönsége, jöjjön a fekete leves. Mert ugye, mindig mindennek megvan a böjtje, főleg a seregben. Jött a tél, és az ales azt találta ki, hogy egy másik srác meg én maradjunk kint télire őrizni a csapatpihenőt.

Na, ez szopás volt. Mert ugye egy ember nem maradhat őrségben. Előtte meg szezon volt, akkor nem képzelem, hogy hazamegyek? Így az életünk a téli Balatonfüredre korlátozódott. Aki járt már arra télen, az tudja, hogy nagyjából mi ketten voltunk a parti sávban. Legközelebb a szívszanatóriumban volt élő ember. Meg napközben a Sanyi kocsmájában a sétány végén, mi ketten, mint törzsvendégek. Így teltek a napjaink, néha megállt a rendőrjárőr a kapunál és beköszöntek.

Jött a december, amikor is felfedeztük, hogy az egyik házban ég a villany. A szomszédos telek volt, pont rá lehetett látni az ablakokra. Három emeletes panelház volt, igazi szocialista munka, a Balatonparton. Mivel a lakások tulajait ismertük nyárról, megbíztak minket, hogy figyeljünk oda, ne törjenek be télen. Mi meg odafigyeltünk. Kisakkoztuk, hogy melyik lakás az, és felhívtuk a tulajt. A nő közölte, hogy akkor betörtek, hívjuk a rendőröket. Mivel amúgy sem voltunk rosszban velük, hát szóltunk nekik. Ők meg mondták, hogy oké, van egy társaság, akik feltörnek házakat, biztosan ők azok, most elkapják őket.

Meg is érkeztek körülbelül 8-an, talpig fegyverben és kérték, hogy az egyikünk menjen velük tanúnak. A kolléga kapta magát és elindult a rendőrökkel. Eltelt fél óra, jön vissza nagy röhögve.

Miután szabályosan rátörték az ajtót a bent tartózkodókra, ott találtak egy elég alulöltözött párt. De hát, rendőr logika szerint, azért nem dőlünk be ennyinek, hogy nincs rajtuk ruha, kicsit körülnéztek a lakásban, addig meg szerencsétlenek kapkodták maguk elé az ágyneműt.

Aztán megkérdezték, hogy akkor ez így most hogy? A pasi meg eldadogta, hogy a nő férje odaadta a kulcsokat neki, mert nem volt hová mennie a kolléganővel. Csak éppen a házigazda feleségének nem szólt senki. Biztosan véletlenül :-)

No, valahol itt december környékén vesztettük el az utolsó, alakisághoz kötődő emlékeinket és kezdődött a kicsit szürreális bohózatba hajló időszakunk. Ha egyáltalán érdekel itt valakit, akkor ez után a kicsit hosszúra nyúlt bevezető után innen folytatom legközelebb.