Nincs is szebb egy korrektül megkomponált zárógyakorlatnál, amikor a felderítő katona koncentráltan ad számot az elmúlt hónapokban elsajátított ismereteiről. Proletair sem maradhatott ki a tutiságból, és gondolom senkit nem lep meg, hogy a katonák a polgári lakossággal történő fraternizálást sem hagyták ki a gyakorlandók közül.

Szolnokon a felderítő zászlóaljnál az volt a szokás, hogy nem sokkal a leszerelés előtt a másodidőszakos állomány végrehajtj egy úgynevezett zárógyakorlatot, ami egy hétig tart, és a mélységi felderítés eddig megtanult elemeit tartalmazza, plusz egy kiadós lövészetet. 1996 nyarán is megtartották ezt a (két századot érintő) gyakorlatot. Mint kiderült, az eddigi hagyományokkal ellentétben nem Pusztavacs és környéke lesz az „ellenség mélysége”, hanem egy viszonylag ismeretlen terep: Hajdúhadház és környezete.

Az előkészületek flottul mentek. Először is kiosztották a kajaadagokat: főétkezéshez káposztakonzerveket (toros-, rakott-, töltött-, székely-), és egy paradicsomos húsgombóc-konzervet kaptunk, a többi étkezéshez meg gyíkhúst (tavaszi, sonkás és különleges vagdalthús) meg májkrémet (sertés-, szárnyas-). Egyből látszik, hogy igen változatos menükből válogathattunk. Kaptunk fejenként 2 x 1 kiló kenyeret is. Ez a hátizsákba rakva rendesen ellapult, és kábé 2-3 centi „vastagságú” lepényalakot vett fel. Ezt hívták desszantkenyérnek.

Az én csoportom egy friss szerződéses őrmestert kapott parancsnokul, akiben buzgott a megfelelési vágy, és a félelem, hogy a próbaideje első gyakorlatán beég 7 sorkatonával.  Meg is tartotta a rövid és tömör eligazítását: visszapofázás, kummantás nincs, és akkor minden rendben lesz, különben [moderálva].

A konvoj elindult Szolnokról a 4-es főúton Hajdúhadház felé. Vagy 25 teherautó, szépen libasorban, az autósok nem kis bosszúságára. A magasban két Jak-52 gyakorolt, és – gondolom – észrevéve az alant megnövekedett szárazföldi mozgást, egy kis bónuszként kétszer alacsonyan végighúztak kötelékben a konvoj felett, a forgalomban részt vevők legnagyobb ámulatára, és a mi legnagyobb örömünkre.

A megérkezés után azonnal megindult a gyakorlat: minden felderítőcsoportnak el kellett gyalogolnia a térképen meghatározott bázisához. Ez a bázishely egy elvadult susnyásban volt, 8 kilométerre a kiindulási ponttól. El is indultunk az aszfaltút mellett, a csoportpéká az élről azért még hátraordított, hogy meg ne próbáljunk stoppolni, mert különben [moderálva]. Úgy 500 méter megtétele után nagy szisszenéssel megállt mellettünk egy sárga csuklósbusz, a sofőr meg kikiabált, hogy ne gyalogoljunk már, pattanjunk fel. A csoportpéká feje rákvörös volt, de hamar tisztázódott, hogy nem stoppoltunk, csak a buszsofőr ilyen irgalmas, és így akarja letudni a napi jócselekedetét. Meg amúgy sem látott még terepruhás, barettsapkás katonát.

Így – mondhatni szintidőn belül – teljesítettük a távot, volt idő kajálni, cigizni, no és megbeszélni a továbbiakat. A további feladat rám (és egy társamra) hárult: rejtett figyelőt ("refi") kellett ásni egy erdei földút közelében, majd piszkosul leálcázni. A feladat: a földúton teherautók fognak elhaladni, ezeket kell lejelenteni a csoportpékának, aki utasítja a távírászt, hogy adja le rádión a parancsnokságnak. A teherautók oldalán egy szám is volt, ezt kellett elküldeni. A csoportpéká a lelkünkre kötötte, hogy úgy legyen ám leálcázva a refi, hogy ha lebukunk, akkor [moderálva].

Hát olyan jól sikerült az álcázás, hogy ő sem talált meg bennünket; úgy kellett szólongatni, hogy kettőnkre rábukkanjon; tiszta erre-csörög-a-dió játék volt. Mi vigyorogtunk. Az őrmester nem.

A következő feladat a lőtérre történő menet volt. Hosszúnak ígérkezett, meleg is volt, a káposzta is bomlasztotta a csoportokat. Így történt, hogy hat felderítőcsoport (konspiratíve) szerzett egy GAZ-66-ost, és azzal ment a lőtérig. Ez 48 katona, plusz a felszerelés. A heringek egy konzervdobozban kényelmesebben elvannak, mint ahogy mi voltunk. Balról egy RPG nyomja a bordát, a gyomorszájba egy géppuskacső nyomódik, a láb meg zsibbad egy rárakott rádiótól. Mindezt egy nyikkanás nélkül kellett elviselni, nehogy lebukjunk, mert akkor mehet a banda gyalog Szolnokig.

A lőtér széléhez elég jó időben érkeztünk. Egy kis ligetes-erdős részen vertünk tanyát, és megkezdtük a tűzifa gyűjtését. Éjjel órás váltásokban figyeltük a tüzet, így mindenki melegben aludhatott. A másnapi lövészetre kialudtan, fitten érkeztünk, és lőttünk egy kiválót.

Most már csak az utolsó menet volt hátra, a kiemelési ponthoz kellett gyalogolni. A terv az volt, hogy estére odaérünk, alszunk, aztán reggel jön a helikopter és kiemeli a csoportot. Itt már nem volt esély a sumákolásra. Bár az őrmesterünk látta, hogy nem vagyunk elveszett gyerekek, és megenyhült egy kicsit, azért néha még éreztette, hogy nem engedi a lazaságot.

A menetet nem kellett erőltetni, időben voltunk, az utunk víkendtelkek és házak között ment. Egyszer csak kiszólt egy öregúr az egyik házból, hogy „katonák, álljanak már meg pihenni egy kicsit”! Mi halkan morogtunk, hogy azt most nem lehet, és néztük az őrmesterünk hátát, ahogy eltökélten halad tovább. De aztán a bácsi bevetette a csodafegyvert: „hát katonák, álljanak már meg egy kupica pálinkára, na!”. Itt megtorpant az őrmi is. „Na ez az, hát látják a vitéz urak, így kell ni!”, és az rögtön kiderült, hogy nála a kupica mérete másfél decis vizespoharat jelent. Míg megittuk a pálinkát, addig kikérdezett minket, hogy ugyan kik volnánk, meg honnan jöttünk, mert azt látja hogy katonák, de ilyen gúnyájút még nem látott.

Kissé zsibbadt szájjal felvilágosítottuk a bácsit, megköszöntük az itókát, és elindultunk. De azt mindenki érezte, hogy innen a menet már nem lesz olyan, mint eddig.

Kábé 100 méter csoszogás után kiértünk egy aszfaltútra, feltűnt két biciklista, és mellénk érve az egyik jó hangosan megkérdezte: „Katonák! Hát szeretitek-e a sört?” és azzal a lendülettel tovább is kerekezett vidáman.  "Naná!", volt a rezignált válasz. Pár perc múlva a tag gurul visszafelé, ujjai közt egy-egy üveg Borsodi világossal. Nem akartunk hinni a szemünknek: minket itt a határban leitatnak! Ez a legény is megkérdezte, hogy ugyan kik volnánk, mert ő ilyen sapkát, ruhát még nem látott, de mivel tuti katonák vagyunk (ezt gondolom az elég ütős fegyverkészletünkből le lehetett szűrni) jár az ingyé’ sör. Mi meg csendesen ittunk, és a pálinka mellé már beütött a sör.

Igen vidám hangulatban értük el a kiemelés helyét. Tüzet már nem raktunk, minek is, mindenkit melegített az alkohol. Másnap nagy zsezsgés, minden csoport készül a kiemelésre. Megjelennek az elöljárók, és alig akarják elhinni, hogy minden csoport ide talált, időben. A rossz hír, hogy a helikopter helyett egy URAL teherautó fog kiemelni minket. P. százados figyelte az előre begyakorolt harcszerű eljárást. Én, mint géppuskás biztosítottam a csoport „gépbeszállását”, mikor is P. százados kijelentette: én maradok, mert lelőttek, így a csoport egy fő veszteséggel zárja a gyakorlatot. Punktum. Elég vicces jelenet volt, ahogy anyátlanul sétálok vissza a konvojhoz.

Visszaérve a szolnoki laktanyába igazi meglepetésben volt részünk: díszszázad fogadta az állományt, csapatzászló előtt, és a zászlóalj parancsnok rögtönzött sorakozón tudatta, hogy ez volt a zászlóalj életében az egyik legsikeresebb zárógyakorlat, emiatt mindenki vételezik egy üveg Balatoni világost a legénységi épület bejáratánál. Oszolj! A csoportparancsnok őrmesterünk azért gratulált a remek munkához, de megemlítette, hogy ha bármelyik csínyünk után lebuktunk volna, akkor őt is beleértve [moderálva]!