A milstoryblog szerkesztőjeként többször is hangsúlyoztam, hogy nagyon értékelem azokat a posztokat, amelyek régi, katonai vonatkozású történeteket elevenítenek fel. Az alábbiakban Dogoo családi visszaemlékezés-füzérének első részét olvashatjátok.

Egészen kicsi gyerekkorom óta háborús és katonai történeteken nevelkedtem. Nemigen volt még tévé és az emberek beszélgettek egymással. Szüleim átélték a 2. világháborút. Első kézből kaptam az információkat. Imádtam hallgatni. Az a falusi környezet, ahol felnőttem, nem tekintette férfinak azt az embert, aki nem volt katona; megkülönböztette, háta mögött összesúgtak az emberek, sokszor megnősülni sem tudott, ugyanis nem számított teljes értékűnek. Mindez a ’70-es években, nem is olyan régen.

Mi fiúk állandóan háborúst játszottunk. Én sokáig teljes hittel bizonygattam, hogy ha felnövök, huszár leszek. Nekem a huszár jelentette a katona csúcsát. De hol vannak már a huszárok? Nagyobb részt a sírban. Köztük a dédnagyapám is. Anyai dédnagyapám 1913-ban szerelt le a hadseregből, mint huszártizedes. Nem sokáig élvezhette a családi tűzhely melegét és a békét. Szarajevóban lepuskázták a trónörököst. Ennek örömére kitört a háború, mozgósítás! Ő is megkapta a behívó parancsot. Előléptették szakaszvezetővé, és irány a front.

Belekóstolt az orosz vendégszeretetbe. Ez a háború már kicsit más volt, mint az előzőek. A lovasság már nem igazán érvényesült, a géppuskák egyszerűen lekaszálták őket. Kisebb csetepatékban részt vett az öreg, még valami orosz tisztet is foglyul ejtett. Olyan kövér volt, hogy nem tudott a lova vele elfutni, dédnagyapám meg egyszerűen kilökte a nyeregből. Majd’ négy évig volt kint a fronton az öreg, és egy karcolás nélkül megúszta. A háború után szépen visszament a tanyára gazdálkodni. A forradalomban nem vett részt, elege lett az öldöklésből.
 
A fia (az én anyai nagyapám) már nem lett huszár; igazgató lett! A méntelepen. Nem vicc, csődörös lett a m. kir. Ménesnél, tizedesi rangban. Neki is jutott háború. Szám szerint a második. Ő is az orosz frontra került, mint utász. Szándékosan semmiféle hőstettet nem hajtott végre, simán túl akarta élni. Sokszor golyózáporban kellett dolgozniuk. Odafele akadályok elhárítása, műszaki zárak eltakarítása, utak járhatóvá tétele, visszafelé pedig pont az ellenkezője, megspékelve hidak, épületek felrobbantásával.

Nem nagyon szeretett beszélni erről az időszakról, nagyon sok jóbarátját vesztette el ekkor. A háború végén ráadásul még fogságba is esett. Pár év múlva tért haza, nem volt ötven kiló. A hatóság már halottnak is nyilvánította, amikor besétált a kertkapun. Ráadásul elkezdték agitálni, hogy lépjen be a tsz-be. Mivel erre nem volt hajlandó, a pártirodán „meggyőzték” elég alaposan. Így államosítottak mindent: a lovakat, a szekeret, vetőgépet, szerszámokat, a földet, tanyát. Még a kutya is odalett.

Na ez teljesen betette nála a kaput. Megtört ember lett, sohasem szedte össze magát.
 
Édesanyám kislányként vészelte át a háborút. 11 éves volt. A tanyán húzták meg magukat, látott magyar, német és orosz katonát is eleget. Az oroszok elől bújtatták, mert nem úszta volna meg egy kis simogatással. Nagyon rossz véleménye volt az oroszokról.

A németek fizettek mindenért, amit kaptak, a magyar bakának odaadták ingyen, az orosz meg egyszerűen elvette.

Egyszer egy, repülőtől megriadó csikót német katonák hoztak vissza a tanyára, egészen a faluig üldözték egy autóval és nagyon jól mulattak.

Olyan is előfordult, hogy kint dolgoztak a mezőn, kapáltak. A fölöttük elhúzó szovjet repülőkre az egyik paraszt mókásan ráfogta a kapanyelet. A bolond. Egy gép visszafordult és végiggéppuskázta a mezőn hasalókat. Egy embert szétszakítottak a lövedékek, anyám mellett kb. 30 cm-re fúródtak a földbe a golyók.

A tanyára egyszer oroszok érkeztek és enni akartak. Levágatták a megmaradt tyúkokat és a nagymamámnak meg kellett sütnie azokat. A sülthöz inni is akartak, persze bort. Nagyanyámtól meg kaptak jó kis hideg kútvizet. Cserébe jól felpofozták és ráöntötték a kancsó vizet.

Már amikor átment a környéken a front és kezdett normalizálódni a helyzet, a tanyák között feltűnt egy – orosz katonai egyenruhába öltözött – rablóbanda. Fosztogattak. Nyolcan vagy tízen lehettek. Az emberek először azt hitték, hogy oroszok, és az egyik bácsika, aki tudott oroszul (hadifogoly volt valamikor) megkérdezte tőlük, hogy mit akarnak? Erre simán lábon lőtték. Közben valaki már bement a faluba az orosz parancsnokságra panaszt tenni. Ott nem vették tréfára a dolgot, hanem egy csapat kozákot kizavartak rendet tenni. A kozákok tették is a dolgukat. Elkapták a fosztogatókat és mindegyiket agyonlőtték, menet közben a vágtató ló hátáról. Kiderült az is, hogy nem orosz katonák voltak, hanem valami szedett-vedett népség a Balkánról.