A milstoryblog szerkesztőjeként többször is hangsúlyoztam, hogy nagyon értékelem azokat a posztokat, amelyek régi, katonai vonatkozású történeteket elevenítenek fel. Az alábbiakban Dogoo családi visszaemlékezés-füzérének első részét olvashatjátok.
Egészen kicsi gyerekkorom óta háborús és katonai történeteken nevelkedtem. Nemigen volt még tévé és az emberek beszélgettek egymással. Szüleim átélték a 2. világháborút. Első kézből kaptam az információkat. Imádtam hallgatni. Az a falusi környezet, ahol felnőttem, nem tekintette férfinak azt az embert, aki nem volt katona; megkülönböztette, háta mögött összesúgtak az emberek, sokszor megnősülni sem tudott, ugyanis nem számított teljes értékűnek. Mindez a ’70-es években, nem is olyan régen.
Mi fiúk állandóan háborúst játszottunk. Én sokáig teljes hittel bizonygattam, hogy ha felnövök, huszár leszek. Nekem a huszár jelentette a katona csúcsát. De hol vannak már a huszárok? Nagyobb részt a sírban. Köztük a dédnagyapám is. Anyai dédnagyapám 1913-ban szerelt le a hadseregből, mint huszártizedes. Nem sokáig élvezhette a családi tűzhely melegét és a békét. Szarajevóban lepuskázták a trónörököst. Ennek örömére kitört a háború, mozgósítás! Ő is megkapta a behívó parancsot. Előléptették szakaszvezetővé, és irány a front.
Belekóstolt az orosz vendégszeretetbe. Ez a háború már kicsit más volt, mint az előzőek. A lovasság már nem igazán érvényesült, a géppuskák egyszerűen lekaszálták őket. Kisebb csetepatékban részt vett az öreg, még valami orosz tisztet is foglyul ejtett. Olyan kövér volt, hogy nem tudott a lova vele elfutni, dédnagyapám meg egyszerűen kilökte a nyeregből. Majd’ négy évig volt kint a fronton az öreg, és egy karcolás nélkül megúszta. A háború után szépen visszament a tanyára gazdálkodni. A forradalomban nem vett részt, elege lett az öldöklésből.
A fia (az én anyai nagyapám) már nem lett huszár; igazgató lett! A méntelepen. Nem vicc, csődörös lett a m. kir. Ménesnél, tizedesi rangban. Neki is jutott háború. Szám szerint a második. Ő is az orosz frontra került, mint utász. Szándékosan semmiféle hőstettet nem hajtott végre, simán túl akarta élni. Sokszor golyózáporban kellett dolgozniuk. Odafele akadályok elhárítása, műszaki zárak eltakarítása, utak járhatóvá tétele, visszafelé pedig pont az ellenkezője, megspékelve hidak, épületek felrobbantásával.
Nem nagyon szeretett beszélni erről az időszakról, nagyon sok jóbarátját vesztette el ekkor. A háború végén ráadásul még fogságba is esett. Pár év múlva tért haza, nem volt ötven kiló. A hatóság már halottnak is nyilvánította, amikor besétált a kertkapun. Ráadásul elkezdték agitálni, hogy lépjen be a tsz-be. Mivel erre nem volt hajlandó, a pártirodán „meggyőzték” elég alaposan. Így államosítottak mindent: a lovakat, a szekeret, vetőgépet, szerszámokat, a földet, tanyát. Még a kutya is odalett.
Na ez teljesen betette nála a kaput. Megtört ember lett, sohasem szedte össze magát.
Édesanyám kislányként vészelte át a háborút. 11 éves volt. A tanyán húzták meg magukat, látott magyar, német és orosz katonát is eleget. Az oroszok elől bújtatták, mert nem úszta volna meg egy kis simogatással. Nagyon rossz véleménye volt az oroszokról.
A németek fizettek mindenért, amit kaptak, a magyar bakának odaadták ingyen, az orosz meg egyszerűen elvette.
Egyszer egy, repülőtől megriadó csikót német katonák hoztak vissza a tanyára, egészen a faluig üldözték egy autóval és nagyon jól mulattak.
Olyan is előfordult, hogy kint dolgoztak a mezőn, kapáltak. A fölöttük elhúzó szovjet repülőkre az egyik paraszt mókásan ráfogta a kapanyelet. A bolond. Egy gép visszafordult és végiggéppuskázta a mezőn hasalókat. Egy embert szétszakítottak a lövedékek, anyám mellett kb. 30 cm-re fúródtak a földbe a golyók.
A tanyára egyszer oroszok érkeztek és enni akartak. Levágatták a megmaradt tyúkokat és a nagymamámnak meg kellett sütnie azokat. A sülthöz inni is akartak, persze bort. Nagyanyámtól meg kaptak jó kis hideg kútvizet. Cserébe jól felpofozták és ráöntötték a kancsó vizet.
Már amikor átment a környéken a front és kezdett normalizálódni a helyzet, a tanyák között feltűnt egy – orosz katonai egyenruhába öltözött – rablóbanda. Fosztogattak. Nyolcan vagy tízen lehettek. Az emberek először azt hitték, hogy oroszok, és az egyik bácsika, aki tudott oroszul (hadifogoly volt valamikor) megkérdezte tőlük, hogy mit akarnak? Erre simán lábon lőtték. Közben valaki már bement a faluba az orosz parancsnokságra panaszt tenni. Ott nem vették tréfára a dolgot, hanem egy csapat kozákot kizavartak rendet tenni. A kozákok tették is a dolgukat. Elkapták a fosztogatókat és mindegyiket agyonlőtték, menet közben a vágtató ló hátáról. Kiderült az is, hogy nem orosz katonák voltak, hanem valami szedett-vedett népség a Balkánról.
13 hozzászólás
1. Old Man — 2010-04-07 08:09
Öregem!Ez nagy volt!Feltolulnak a gyermekkori emlékek, most szóhoz sem jutok!
2. hazitroll — 2010-04-07 08:19
Hát nem az a tipikus vigadós történet, de nagyon megkapó, tetszett, és köszönöm! Sok-sok ilyen kéne okulásul az utókornak – nekünk.
3. dmwd — 2010-04-07 09:53
Mi 1989 januárban adtunk Börzsönyben külső őrséget ágyús lövészethez, két napig. Mivel nagyon rá értünk, kirándulók sem voltak, meg mi sem nagyon izzadtunk a melegtől, ezért bekopogtunk egy erdei házba, aminek füstölt a kéménye. Nagyon rendesek voltak, náluk aludhattunk, így ismeretlenül és utólag is nagyon köszönöm.
4. proletair — 2010-04-07 10:00
Ez a sok apró történet eszembe juttatja a nagyapáimat, és azt milyen fiatal voltam, és milyen keveset kérdeztem a háborúról. Pedig az egyik öregem folyamőr őrmesterként szolgált a Dunán. Mesélt sokat, de régen volt. Talán majd egyszer én is megemlítem történeteit.
5. Syolos — 2010-04-07 13:09
Nagyapám (isten nyugosztalja békében szegényt) harcolt a Don-kanyarban. Golyót kapott a vállába, élete végéig megmaradt a nyoma. De szerintem az öreg nem bánta. Mesélte ugyanis, hogy a mögötte levő katonának a fejébe hatolt bele az a golyó, ami rajta átment…
6. Szalacsi_Dezső — 2010-04-07 17:58
„A németek fizettek mindenért, amit kaptak, a magyar bakának odaadták ingyen, az orosz meg egyszerűen elvette.”
Szerintem ez egy kulcsmondat.
Ugye, hogy egész máshogy tanultuk mi ezt a 70-es, 80-as években?
A „hős, felszabadító” szovjet katonák. Na persze.
Nagyanyámnak is elvették az óráját. Ez Pesten a Nefelejcs utcában volt.
A nagymuterék nászágyát meg levitték a körgangos bérház belső udvarára és azon dolgozták fel a frissen lőtt lovat.
Majd posztban megírom részletesebben, csak olyan lusta disznó vagyok,mint ide Hanoi. :-)
7. david31 — 2010-04-07 19:07
A németek valóban fizettek, nem is olyan régen találtam ezt a papírt régi iratok között, a anyai nagyapámtól maradt fent:
img7.indafoto.hu/10/1/6411_007ff380ee5ac49ffc34442f5c2a2b86/7410781_d21dadb2ac07a65e1c98915dd9bcbaf5_m.jpg
8. tiboru — 2010-04-07 19:30
@david31:
Azta…
Azt hiszem, ezt nevezik okirati bizonyítéknak :-)
9. Rosszindulatú Vászka — 2010-04-07 21:15
Vicces a történelmi események ijetén való közlése.
Nekem Grószmutti azt mesélte (mert orosz fogságba esett nagypapival, kintrekett a fronton mikor meglátogatta, erről majd máskor), hogy az orosz tiszt úriember volt a románhoz képest (tecciktudni, az átállott román haderő részt vett Magyarország felszabadításában) mer ugye a ruszki csak az ékszereit vette el, ellembe a román a csizmácskáit is lehúzta.
Nomeg azt is mondta, hogy a velük talizó német alakulatról azt hitték, hogy bűntetőszázad, annyira gyötörte a náci tiszt a bakáit. Ja, Nagypapi utász jutasi őrmester volt.
Amit még történelmileg hozzá tennék, hogy a mi kis falunkba lévő ismeretlen szovjet katona sírjarúl, amit minden kiszabott április negyedikén meg november hetedikén virágoztunk dedkoromba még a komenizmusba, nemrég tuttam meg – ugye minkfelénk puskalövés senem dördült a Felszabadítás során, és két ruszki baka vigyázta a falut – hogy, és ezekért a sztorikért érdemes a kocsmába dumcsizni az öreg sajtokkal, vagyishogy úgyul halott meg a Hős, hogy faszeszt ivott.
10. david31 — 2010-04-07 23:07
Nah, gondoltam leírom én is ami eszembe jutott, nem is történetek, sokkal inkább szilánkok ezek, áttételesen hallottam én is őket, mivel a nagyszüleimet épp hogy ismertem, a szüleim meg inkább gyerekek voltak még a II. világháború idején.
Szóval a nagyapám megjárta frontot, Erdélyben, 40 éves is elmúlt, mikor besorozták. Szólt a történet arról, hogy mielőtt fogságba estek, addig kitartottak, míg volt a géppuskához lőszer, utána persze lerohnaták őket, mindenki elszámolt azzal, ott helyben elintézik az egész csapatot, tekintettel a környéken heverő nagyszámú orosz holttestre, de mégsem ez történt, inkább elvitték őket keletre.
De míg ez kiderült, gondolom nem lehetett kellemes érzés.
Így jött haza:
img7.indafoto.hu/10/1/6411_007ff380ee5ac49ffc34442f5c2a2b86/7412149_4aea3f9892e6eb08986f3e816e907887_m.jpg
A család közben otthon némi frontátvonulásnak volt kitéve, arról is vannak érdekességek.
Anyámék egy tanyán laktak, amikor kitört a puffogtatás, azt figyelték meg, ha a gyerekek mennek itatni az állatokat az istállóba, nem lőttek, de a felnőttekre igen. Így a 12 éves 30 kilós anyám hordta a vizet, el se bírta a teli vödröt, fordulhatott egy párat.
A németek ugye összeszedtek minden lovat a szállításhoz, aztán mikor elmentek, 3 nap múlva visszajött az egyik állat, ami szép és romantikus dolog, de a hátán két jól megrakott lőszeres ládával. Persze gyorsan elásták a cuccot, nehogy baj legyen belőle, lehet még mindig ott rozsdásodik valamelyik szántóföld alatt.
Apám majdnem tizennyolc volt ’45-ben, megkapta a leventeképzést, mikor odaért a front a faluhoz, fogták, ki is állították a szőlőhegyre többedmagával, hogyha a szemközti dombról jön az orosz, akkor verjék vissza őket. Viszont mikor meglátták az ellenség létszámát, egy lendületes mozdulattal lerakták a fegyvert a földre és meg sem álltak hazáig.
Viszont voltak akik azért harcoltak, mert egyszer mentünk a templom felé (ez ugye kb. 40 évvel később volt) és mutatta az épület melletti részt, itt temettek el vagy 10 magyar katonát, mert az oroszok nem foglalkoztak velük, úgy meg még sem maradhattak, a helybéliek hát elhantolták őket, se nevük, se számuk nem maradt fenn, szóval így lehet eltünni a háborúban…
Aztán az oroszok az egész faluból összeszedtek 20-30 asszonyt, és kiadták, tessék nekiállni palacsintát sütni. Egy egész zászlóaljnak.:) Ugyanis mire ideértek a Dunántúlra, kitapasztalták, milyen finom is az.
11. fakir — 2010-04-08 00:11
@david31:
1945. március 11. ??
A Dunántúl melyik településén volt ez?
12. david31 — 2010-04-08 19:05
A család Kocson lakott. Hogy a papírt hol állították ki, azt nem tudom.
13. david31 — 2010-04-08 19:32
Na rákerestem, Tata március 19-én szabadult fel, így 11-én a tőle nyugatra lévő Kocson még biztos németek voltak.
RSS feed for comments on this post. TrackBack URL
Szólj hozzá
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.