162. – A kartonkatona 2.0


Folytatjuk suendoc színes és rövid életképekkel megtűzdelt beszámolóját, amelyben rendre felbukkannak azok a tipikus figurák, akiknek végül is utólag csak hálásak lehetünk. Hiszen ha ők nincsenek, mi a francról is lehetne sztorizgatni egy katonatörténet-blogon?!

Immár fele akkora sem volt a századunk, mint az alapkiképzés alatt, tehát több időt fordíthattunk emberi kapcsolataink ápolására, elmélyítésére. Az első napok alatt sikerült belefutnom Cupák őrmesterbe (polgári nevét senki nem tudta). Kisebbségi származású, feltűnően pocokalakú védelmezője volt ő a honnak. Ezekkel még nem is lett volna baj, ám mikor az IKP-szolgálat felvételekor megkérdeztem, hogy ugyan már a sebváltó mellett található két kar közül melyik a felező és melyik a hátsó kerékmeghajtás kapcsolója, ennyit válaszolt:

– Aaaa…..öööö….. a szélső!

– Értem én, de melyik szélső melyik?

– Próbálja ki oszt meglássa, engem ne zavargáljon, dolgom van! – és szívta tovább a cigijét.

Csalhatatlan szimatom megsúgta, hogy a továbbiakban nem ő lesz a mentorom…

A másik érdekes figura a Tanár úr volt. Alacsony, borzasztóan szemüveges gyászhuszár volt, a katonás küllem és viselkedés leghalványabb jele nélkül. Matek-fizika szakos tanár volt a lelkem; először kóstolgatták is kicsit csicskáztatási céllal, de megmutogatta a karate-versenyeken nyert érmeit, utána béke volt. Valahányszor egy felettes idegrohamot kapott a látványától vagy ténykedésétől, végtelenül békés arccal, kissé elrévedő tekintettel helyeselt, akár órák hosszat. Később kiderült, hogy ilyenkor alhasi tornagyakorlatokat végzett. Segít a vizelettartásban és a korai magömlés ellen is jó – mondta.

A század megbízható humorforrása „Fénybenjáró” Danyi Jenő honvéd volt, kis túlzásokkal nyolc általános végzettségű kényszeraktivista. Neve utal értelmi képességeire és etnikumára egyaránt, utóbbival egyértelműen kevesebb gondunk volt, mint az előbbivel. Jenő barátunk valami titokzatos vonzásnak engedelmeskedve kipécézte magának Kókai nevű, végtelenül csendes, visszahúzódó, szemüveges villamosmérnök bajtársunkat. Márpedig ők barátok lesznek. Ettől kezdve Kókai szava szent volt Jenő előtt, olykor a kapott parancsokat is megvitatta vele, az élet zűrzavaros kérdéseiben  pedig megfellebbezhetetlen tekintélye volt. Egy alkalommal Kókai  bajtárs szolgálat utáni megérdemelt pihenését töltötte foggal fölfelé, belülről nézve a bőrredőnyt, amikor Jenő betoppant:

– Jááááééé…!!! A Kókaji úgy fekszik ott mint egy cethalott!!! – értve ezalatt a tetszhalott állapotot.

Más alkalommal izgatottan kérdezte mentorát és példaképét:

– Kókaji, te melyik júniusban szerelsz le, az elsőben vagy a másodikban? – fél napba tellett megértetni vele, hogy a második júniust bizony júliusnak írják és mondják…

A koronát viszont az tette fel, amikor egyszer a telephelyen lomotoltunk, ládákat pakoltunk, takarítottunk. Láttuk,  hogy Jenő szürkeállománya igencsak dolgozik, néha még az arca is eltorzult a nagy erőlködésben. Aztán kibökte a keblét feszegető kérdést:

– Te, Kókaji! Te megnyaltad már a barátnőd siklóját?

Kész, passz, borultak a ládák és emberek a röhögéstől.

Volt egy társunk, aki kimaradt ezekből az örömökből, ám a Honvédség őt is meggyötörte. Az alapkiképzésem még túlesett velünk, ám Egerben az első héten elvezényelték kapuszolgálatba, ahol bódé és fűtött hely híján posztolt az ember a teljes váltásban. Ezt főleg télen nem szerettük, bár egyébként sem volt népszerű szolgálat, mert állandóan szem előtt voltunk. Hősünknek zűrzavaros előélete volt, ráadásul megyei osztályban focizott, így az egyik térdében gyakorlatilag nem volt keresztszalag. A szolgálatot még kihúzta, de ahogy bement a melegre, alácsuklott a lába, irány a gyengusz. Ezt gyakorlatilag leszerelésig el sem hagyta, két hónap után már őrjöngött az unalomtól. Csináltak vele minden hókusz-pókuszt, de csak nem gyógyult a lába.

Kitalálták, hogy azért, mert gyulladt góc van a fogánál. Felzavarták Pestre a Honvédba, ahol kihúzták pár fogát. Olyan sikeresen, hogy a szájpadlásán is csináltak egy lyukat, onnantól átszelelt az orra meg a szája. Nem irigyeltük a gondtalan életét.

A gyengusz egyébként is izgalmas hely volt. Február körül engem is elkapott a dögrovás, de akkor már szégyen volt gyenguszra menni. Ha csak lehetett, elkerültük; nem akartunk kiszúrni a társainkkal, annyi volt a szolgálat és olyan kevesen voltunk. De nem volt mit tenni, gyakorlatilag már nem hallottam semmit. Ami a parancsok szempontjából üdítő kegyelmi állapot volt, ellenben (IPK-sofőr lévén) vezetés közben mégsem árt hallani is. Lementem tehát a gyenguszra, ahol ordítva – hogy én is halljam – közöltem a dokival, hogy megfáztam, begyulladt a torkom, ez ráment a fülemre és nem hallok.

Megértően bólintott, majd elkezdett vizsgálni. Megállapításait fennhangon közölte egy eü-szolgálatossal, aki begépelte egy diagnoszta programba. Harmincöt perc után nyomott egy entert a gépen, majd szintén ordítva  közölte velem, hogy megfáztam, begyulladt a torkom, ez ráment a fülemre és nem hallok… Az eddig marokszámra beszedett Rubophen, Kalmopyrin, Neocitran és anyám tyúkja után felírt egy tízes csomag Aspirint, és egy orrcseppet.

Mikor lent a körletben elmeséltem a társaknak az iránt firtatózva, vajh’ normális-e a doki, azt a választ kaptam:

– Hagyd el, civilben nőgyógyász a városban..!

Idővel a szolgálatvezénylés nemes feladata is rám hárult, ami komoly morális dilemmákat és súlyos fejfájást okozott. Dilemmát, mert nem akartam írnoki helyzetemet kihasználva kibújni a szolgálat alól, másrészt kiszúrni a családosokkal, kisgyerekesekkel, ugyanakkor persze voltak a haverok… Na és voltak, akiket ki nem állhattam – köztük viszont a tényleg csókosok. A hatalom meg ugye nálam… Fejfájást pedig a szűkös létszám okozta. Tetézte a helyzetet, hogy megkaptam a listát azokról, akik rovott múltjuk miatt fegyveres szolgálatra nem vezényelhetőek, tovább csökkentve a hadrafogható létszámot. Ezeket gondosan bejelöltem a névsoron, majd a vezénylés elkészültét és kifüggesztését megelőzően nem radíroztam ki. A manőver az érintettek részéről intenzív kíváncsiságot, a törzs felől pedig komoly anyázást eredményezett…

A törzs egyénként egy masszív külsejű, Koszovót megjárt, szigorú, de tisztességes ürge volt, akitől azért tartottam, mint a tűztől. Mindaddig, amíg ki nem derült, hogy az unokatesója osztálytársam volt gimiben, az egyik nagybátyja pedig apámnak dolgozik. Onnantól kissé engedett a feszültség…  Még abból sem volt baj, amikor egy fővel kevesebbet vezényeltem őrségbe, és a vasárnapi ebéd mellett csörgetett fel telefonon, hogy innentől van negyven percem, hogy jelentkezzem a laktanyában. Nos, egy 1.1-es Clióval, át a Bükkön, átlag 90-es tempóban, majdnem odaértem. A tartalék kiment őrségbe, én meg beálltam tartaléknak. Némi izgalom (továbbá a törzsnek átadott pia veszteségként való leírása után) túltettük magunkat a dolgon.

Egy alkalommal sikerült magam konyhaszolgálatra vezényelni. No nem mintha ambicionáltam volna, de olyanon még nem voltam. A kapuszolgálatot gondosan kerültem. A szolgálatot megoszthattam Lázár honvéddal, a felderítőktől. Alig iskolázottan, ám annál agresszívabb habitusával állandó „csellós” volt. A beszélgetés, mókázás közben kifejtette véleményét:

– Hááát, nagy hülyék vagytok tik „fehérek” (esküszöm, így mondta)! Állandójan mentek buliznyi, kőtitek a sok péndzt a bulákra, oszt még csak nem is keféltek! Én, ecsém fogok egy üveg higgítót, kimenek a javítóintézethe’, oszt mindent megcsinyának nekem.

Köszi Lázár, ezt nem kellett volna…

Viszont vitába keveredtem vele, mert egyszer csak eltűnt. De huzamosabb időre. Aztán megtaláltam a zöldségkonyhában, ahol nagy cigizések közt buzgón kummantott. Finoman tájékoztattam, hogy szórakozzon a tetszőleges felmenőivel, ha kummantani akar, akkor szóljon, nincs belőle gond, de nem szeretem, ha átvernek. Erre nekem ugrott a kanálgéppel, hogy akkor most úgy megkésel, hogy emberhalál lesz. Szétdőltünk a röhögéstől, hogy Lázár, ha ezzel elboldogulsz, jelentkezz agysebésznek, semmi sem lehetetlen neked! Szegény konyhaszolgálatos őrmester asszony meg nem értette, hogy itt most verekedés készül, vagy szilveszteri kabaré…

9 hozzászólás

 1. vén betyár — 2010-05-07 08:24 

Kész, passz, borultak az emberek és a ládák a röhögéstől.
Én is, köszi, még sok ilyet!

 2. Valandil — 2010-05-07 09:33 

És „Kókaji” mit válaszolt a kígyós kérdésre? :D

 3. rozsdafarku — 2010-05-07 09:49 

Ez ismét nagy volt.Q-va jó szöveg Q-va jó képekkel, Q-va jót röhögtem.

 4. proletair — 2010-05-07 09:57 

A Budavári sikló képe betett nálam:)
Ez fasza sztori volt. Remélem lesz még!

 5. Leadfoot — 2010-05-07 10:39 

@proletair: Én is azon kezdtem el igencsak mosolyogni… :-D

 6. Nyugalmazott Főtápász — 2010-05-07 20:35 

@Valandil: Meg hát! :-)

 7. franta — 2010-05-08 10:38 

A sztori ül, és nagyon. De ez meg micsoda: „konyhaszolgálatos őrmester asszony”

 8. suendoc — 2010-05-08 19:24 

@franta:

Uram!
Mélységesen exhumálom magam a meg nem bocsátható pontatlanság miatt.Az értelmezhetetlen kifejezés alatt az ostoba tekintetű, fiatal szerződéses „hölgy”értendő, aki a rájuk vonatkozó szolgálatvezénylés szerint aznap a konyha rendjére és fegyelmére volt hivatott felügyelni. (És akire egyébként magasról tett mindenki.Mindenki tudta és tette a dolgát, a felesleges fontoskodás mindenkit irritált. bár azon nagyon röhögtünk, amikor ezeket a hölgyeket „tizedes asszonynak” , „őrmester asszonynak” kellett szólítanunk. egytől egyig fiatalabb és „szőkébb” volt nálunk.
Üdv!

 9. vén betyár — 2010-05-27 11:08 

Az a baj, hogy azóta nem tudom röhögés nélkül illetni a barátnőm siklóját.:)

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.