A nemzetközi fegyverbarátság (mint olyan) nem ismeretlen fogalom a Kárpát-medence tájain. Még a hézagos történelmi ismerettel rendelkezők is tudják, hogy a magyar katonának voltak már osztrák, német és szovjet harcostársai is, még ha nem is teljesen önszántunkból.

Proletair egyike volt azon magyar honvédeknek, akik a NATO-csatlakozást követően az elsők között próbálhatták ki, milyen érzés egy zászló alatt gyakorlatozni a jenkikkel.

1999 nyarán a szolnoki 34. Mélységi Felderítő Zászlóalj 1. felderítő századát egy egyhetes gyakorlatra vezényelték. A gyakorlaton az amerikai Southern European Task Force egyik légideszant-századával kellett gyakorlatozni.

Nagyon örültünk, mert a program eléggé változatosnak ígérkezett. Ejtőernyős ugrások, harcászat, lövészet, szóval igazi multikulti dzsemborira volt kilátás. A bázishely Táborfalván volt, ott szállásolták el a két nemzet fiatal, tettre kész katonáit.

Az ellátásbeli különbségek azonnal megmutatkoztak. Az amerikaiak külön étkező sátorkomplexumot húztak fel, ahol civil kiszolgálók éjjel-nappal bármikor bármivel kiszolgálták az éhes katonáikat. Mi persze nem mehettünk be, de az látszott, hogy kávéból, üdítőből és hamburgerből nem lehetett hiány. Gondolom, a magyar ellátók is meg akarták mutatni, hogy a hazai ellátás is felér az amerikaival, mert kitettek magukért, és bizony soha ilyen bőséges tábori kaját nem láttam a seregben. Azután se. Mondjuk egy átlagos reggeli ekképpen nézett ki: fél liter tej, vagy tea, vagy kakaó, egy fél lityis natúr joghurt, paradicsom, (ez utóbbi kettő azért veszélyes elegy), kifli vagy zsömle KORLÁTLANUL!!!, pokolkolbász (olyan csípős volt, hogy így hívtuk) és banán. Ásványvíz szintén korlátlan mennyiségben. Ez nagyjából minden reggel így volt, néha császárszalonnával, de a pokolkolbász az mindennapos volt.

Az első gyakorlat az ejtőernyős ugrások lezavarása volt a kecskeméti reptéren. Két UH-60 Black Hawk és három C-130 Hercules állt készen arra, hogy ugorjunk. A magyarokat három részre osztották. Volt, aki csak UH-60-ból, volt, aki csak C-130-ból, és volt aki mindkettőből ugorhatott egyet. Én a szerencsés harmadik csoportba kerültem. Reggel kibuszoztunk a reptérre, ott volt egy gyors felkészítés, hogy hogyan kell földet érni amerikai stílusban, aztán a jenkik kiosztották az ernyőket. Az első kör a Black Hawkoké volt. A gépek ajtóit hátratolták, és az így felszabadult ajtóba kellett nem is be-, hanem kiülni, hármasával, láblógatva. Így hatan fértek fel egy körre egy gépbe.
A gépek a Mi-8-hoz képest sokkal fürgébben emelkedtek, és egy kör után már el is értük az ugrási magasságot. Az amerikai parancsnok meg rácsapott a sisakra és az ugró kitolta magát az ajtóból. Izgalmas volt, de ami még vérpezsdítőbb volt, hogy az amerikai ernyők nem voltak irányíthatóak, így nem volt befolyásunk a repülési-süllyedési irányra. Be is csapódtam, nagyjából hanyatt a kifutó betonja mellett pár méterrel a fűbe. Persze örültem, meg jó volt, csak a nyakamat fájlaltam kicsit.

Aztán délután jött a nagy pillanat, beszállás a három C-130-ba. Mindegyikbe kábé 45-50 fő. Vegyesen magyarok, amerikaiak. Nekünk príma hangulatunk volt, végre ilyen gépből is ugorhatunk. Csak a szél erősödött meg úgy, hogy tudtuk, ezt az ugrás le fogják fújni. Már a gépekben ültünk, a hajtóművek még nem jártak, a szél meg csak erősödött. A mellettem ülő amerikai hadnagy észrevette a gépszemélyzet egyik tagjának a cókmókját, és örömmel fedezett fel benne a több csomag M&M cukorkát. Pofátlanul belenyúlt, és legott meg is kínálta vele a közelében ülőket. Nagy meglepetésünkre beindultak a hajtóművek, és felszálltunk. Lehet hogy mégis lesz ugrás? A szél nem csitult, a gépeket jól meg is dobálta, a személyzet kiosztotta a hányászacskókat, amiket mi magyarok röhögve el is hajítottunk. Közben az össznépi jó hangulatot felváltotta az ugrások előtti szokásos szorongás.

Szavamra, az előttem ülő néger katona elfehéredett. Lehet, hogy a félelemtől, de az is lehet, hogy az állandóan ugráló, csörömpölő géptől. Vagy mindkettőtől. Volt olyan katona, aki használta a hányászacskót… Elég hosszú körözgetés után nyíltak az ajtók, és az első negyven katonát felállították, megkezdődött a hosszú, ugrás előtti procedúra. Ellenőrizd a felszerelésed, ellenőrizd a társad felszerelését, a kötelet akaszd be, a sor számolja meg magát, első ugró az ajtóba! Hát ez nálunk magyaroknál nem létezett. A piros lámpa zöldre váltott, és a negyven katona pillanatok alatt eltűnt a gépből. Sajnos én a második, maradék körre voltam beosztva, így nem láthattam a 120 főnyi, egy tömegben aláhimbálózó ejtőernyőst… Állítólag elképesztő látvány volt. Maradtunk a gépen heten, ebből ketten magyarok. A gép csak rázkódott, süllyedt, emelkedett, és már én is keresgéltem a zacskót. Aztán minket is felállítottak, irány az ajtó. De ott nem történt semmi, a piros lámpa piros maradt, leültettek minket.

Ekkor már nagyon hányingerem volt, de az ajtó közelében jobb lett, hála a huzatnak. Aztán megint fel, irány az ajtó, aztán megint semmi. A személyzet lehúzta az ajtókat, és közölték, hogy a nagy szél miatt nem lesz ugrás, leszállunk. Mikor a gépek beparkoltak, a mellettem ülő hadnagy elcsípte a személyzet egyik tagját, és érdeklődött, nincs-e véletlenül valami enni vagy innivalója. A tag (akinek meg lett dézsmálva a cucca, de ezt nem tudta) meg belenyúl a cókmókjába, és adott két csomag M&M csokit a fickónak, aki nagyon hálásan megköszönte, és legott megkínált minket belőle, amolyan vigaszképpen. Hát volt bőr a pofáján.

Ahogy ott kullogott a szomorú, ugrásból kimaradt banda, szóltak, hogy az ernyőket ne vegyük le, mert UH-60-ból fogunk ugrani. Ebben a szélben??? Már eddig is logikátlannak tartottam, hogy ha az első kör kimehetett, akkor a másodikat miért hozta le a gép, és akkor most meg mégis lesz ugrás, csak helikopterből? Hát legyen, a többieket meg ette a sárga irigység, hogy nekem két Black Hawk ugrás jött össze. A nagy szél miatt a földet érés már szó szerint becsapódás volt, megint háttal. A nyakam végképp beállt. Amúgy a nagy szél miatt egy amerikai és egy magyar srác csúnyán ért földet; meg is sérültek.

Az ugrások után megkaptuk az amerikai ejtőernyős jelvényt, meg egy oklevelet, (pecsét, főtiszti aláírás) hogy mi is jogosan hordhatjuk ezt az egyenruhánkon. A tábori lelkészüktől meg kaptunk egy medált, rajta Ördögölő Szent Mihály arkangyallal, az ejtőernyősök védőszentjének képével.

Másnap harcászkodás volt. Kiderült, hogy az amerikaiak sem értenek mindenhez, és jópárszor eltájolták magukat. A lövészet előtti napon egy felderítő csoportnak azt a feladatot adták, hogy derítse fel a lőtér és környékét. A lőteret gyorsreagálású katonákkal őriztették, ezt kellett felderíteni. Gyalogmenetben oda, aztán rejtve megfigyelés, végül alvás az erdőben, hogy a többiek másnap helikopterrel érkezve hozzáfogjanak a lövészethez. Hát persze hogy az én csoportomat jelölték ki a nagy mókára.

Késő délután érkeztünk meg az erdőbe, onnan engem és egy társamat jelöltek ki a feladatra, hogy menjünk megnézni a lőteret. Kellemes idő volt, sétáltunk, cigiztünk, a harcszerűséget hanyagoltuk. A földúton messziről feltűnt egy civil teherautó, ez elől még elbújtunk (vagyis leheveredtünk a magas fűbe). Aztán a lőtér előtt nem messze érdekes illatra lettem figyelmes. Kérdeztem a társamat, ő is érzi-e ezt a légfrissítő illatot? Ő nem. Mondom: ez olyan, mint a mezőtúri rockfesztiválon a frissen takarított ToiToi budik illata. Mivel ő nem jár ilyen helyekre, és itt a pusztában számokkal nehezen kifejezhetően kicsi az esélye egy ToiToi wc-nek, nem rugóztunk tovább ezen.

Aztán a következő lanka után megpillantottuk. Mind a két budit. Ott virítottak kék-fehéren, tájidegen módon két földút találkozásánál a susnyás szélén. Csak álltunk, néztük… Aztán ha már ott jártunk, gondoltuk: értékeljük a mai napot. A két slozit még senki sem használta, kívül belül tip-top volt, és két-két guriga wc-papír is volt bent. Ezek a művelet sikeres befejezése után a jogos hadizsákmány tárgyát képezték. Később derült ki, hogy az a civil teherautó, ami elől „elbújtunk”, telepítette a budikat, a magyar honvédség megrendelésére, mondván, hogy itt amerikai-magyar gyakorlat lesz, és az amerikai vendégeknek legyen hol kultúráltan kábelt fektetni… Ott a pusztában… Amúgy rajtunk kívül ott aztán senki sem járt, nem is hallottak ezekről a budikról.

A lövészet másnap úgy nézett ki, hogy az egyik lőpályához állítottak ötünket, és azt mondták, ha jön öt jenki, adjuk oda nekik a fegyverünket. Ők hoznak egy teli tárat, aztán hadd lőjenek. Mi meg cserébe lőhetünk egy tárat az ő karabélyukkal. Aztán majd jön megint öt, és így tovább. Igen ám, de a tizedik katona után már ráfért volna egy kis pihenés a mordályomra… Be is ragadt. A beton lövészárok egyik kiálló betonvasán kellett megerőszakolni az AK-t. Az amerikaiak meg csak ámultak, hogy ilyet meg merünk csinálni…

Sajnos az M60-as géppuskalövészetről lemaradtam, de viszont lőhettem a Colt Commando cső alá szerelt gránátvetőjével ötöt, ami azért nagy élmény volt. A lövészetnek végül is egy kisebb tűz vetett véget, ami elég gyorsan terjedt, és végül már a honvédségi tűzoltók sem voltak elegen, hogy eloltsák, így valamelyik önkormányzat tűzoltói jöttek eloltani.

Az utolsó estén nagy össznépi csereberélés indult. Az amerikaiaknak nagyon bejött a magyar surranó (otthoni motorozáshoz kiváló), a magyar barettsapka, és a háromszín-nyomásos magyar gyakorló. Én egy csoffadt terepszínű esővédő felsőt tudtam cserélni egy pilótakesztyűre.

Azért a beszélgetések során kiderült, hogy a jenkik sem nagyon tudták, hová is jöttek gyakorlatra, mert amikor magyar hadseregről érdeklődtek, rákérdeztek arra is, hogy a mi haditengerészetünknek milyen az egyenruhája… Vicces (vagy inkább elszomorító) volt az is, hogy rácsodálkoztak arra, hogy nekünk nincs sisakunk (és ezért milyen jó nekünk) és hogy gazdag lehet a honvédség, hogy bőr derékszíjaink vannak…

A gyakorlat egyébként pompásan sikerült, mi is rengeteg élménnyel lettünk gazdagabbak, és még legalább egy hónapig ittuk azt az irgalmatlan mennyiségű olaszországi ásványvizet, amit az amerikaiak magukkal hoztak, és végül itt hagytak.