Vannak témák, amelyeknél nem szabad okoskodni, hanem a nagy elődökhöz kell fordulnunk, hogy biztosak legyünk abban: nem hibázunk.

„A bor férfidolog, csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebben egy pohár bor mellett.” – írja Márai Sándor, s ehhez csak annyit tudunk hozzátenni, hogy a katona és a bor mindig is olyanok voltak, mint a penge és a nyél, a sör és a buborék, a politikus és a korrupció: elválaszthatatlanok.

Vérnűsző Barom ma a borfogyasztás és a katona szerves kapcsolatáról értekezik.

A bor az olyan, hogy gyertyafényes, vidám pincékben, meg jóhírű kocsmákban, esetenként bolt polcán szépcímkés palackban terem. A katona meg olyan borissza fajta.

Ahol katona volt, van, lesz, ott általában bor is akad. Ha az nem, akkor sör, valami kis rövid mindenképp, hacsak egy gyűszűnyi mennyiség is szétosztva testvériesen, akkor annyi, de valami kevés mindenképp, mert különben bezárhat az MN, ahogy meg is tette ijedtében a nagy gorbacsovi alkoholstop bevezetésének hírére. Egyesek ugyan más politikai, gazdasági okokat sejtenek az MN kimúlása okán, de akik ott voltak, tudják az igazat…
A bor remek dolog. Segít a gondban, barát a jóban, megoszthatod vele örömed, bánatod, sőt magát a borod is. Jó, amíg van, csak hamar elfogy, és még soha, senkitől nem hallottam ennél rosszabb tulajdonságáról.

A tisztikar bortól részegen tántorogva beszélt az alkohol káros tulajdonságairól, fenyegetve a sorállományt mindenféle retorzióval, ha borfogyasztáson kapják őket, de ebből csak az őszinte ijedelem jutott el mindenkihez: Mi lesz, ha elfogy? És a sorkatonák sokan vannak, sokat tudnak inni, hamar elfogy az a kis borocska, és a tiszt biza szomjan marad…

Így aztán a tiszt elvtársak kitaláltak mindenféle regulát. Ne mehessen már az a baka kocsmába, ne vehessen bort közértben, egyéb boltban, ne ihasson szolgálatban, de még a szabadidejében se, haza meg végképp nem menjen, mert ott csak inna, és akkor kevesebb marad a világ borkészletéből a tisztikar számára. Netán még el is fogyna, akkor meg szegény tiszt ottmaradna az elcseszett életével, a randa feleségével, a hülye gyerekeivel egy halálosan unalmas helyen, minden értelmes tevékenység lehetőségétől megfosztva. Tényleg borzasztó lehetett nekik ebbe belegondolni; nem csoda, hogy aggódtak a borocskájuk miatt.

A sorkatonát persze ez nem hatotta meg (lévén eleve már zsigerből értelmesebb élőlény a tisztjénél), minden előképzettség és felesleges agyalás nélkül is tudta, hogy marhaság folyamatosan vedelni, mert részegen is ugyanazon a szar helyen lesz, legfeljebb jobb hangulatban. Emellett (született kultúrlényként) fel se merült benne részegen szunnyadó tisztjének felébresztése valamiféle ordenáré ordibálással, így csendben, kultúráltan, a tisztjére jellemző önzéstől mentesen, bajtársi közösségben, testvériesen eliszogatott, majd békésen nyugovóra tért, ahogyan azt minden katonaviselt férfiember tudja.

Hotel Kérás alkalmazásom idején gyakorta megfordultam mindenféle kisebb-nagyobb laktanyában. Mindenhová a viszonylag jól felszerelt műhelykocsivá alakított Barkas típusú gépjárművel érkeztem, amit – ahogy kell – átvettem szocialista megőrzésre, valami olyan forintértékben, amiből egész pofás gépesített alakulatot szerelhettem volna fel gebinbe, ha divat lett volna a magánosítás eme formája az MN berkeiben (divat volt, csak máshogy).

A jól felszerelt műhelykocsi a biztos munkavégzés alapja, így a mindenféle (meglehetősen unalmas és feleslegesen zörgő) szerszám- és alkatrészkinézetű fémtárgyak mellé nagyon precízen rögzített marmonkannákban tároltuk a bort. Gondosan, nem összekeverve a vöröset és a fehéret. Egy külön szerszámosládában nemezzel burkolt kis tartórekeszben biztonságosan utazhatott a feketecímkés cseresznyepálinka, vele fejtől-lábtól pihengetve tesója, a kecskeméti barack, az az igazi, karcos, bolti fajta. Itt-ott eldugva lapított pár sör, egy-két kétdekással osztozva a szűk helyen, cserealapnak jó lesz. Ha meg nem, csak elfogy valahogy alapon.

Néha, különösen jó túrák esetén hazafelé befigyelt egy, az elválasztó lemezhez bilinccsel rögzített nagyobb demizson, rajta a kötelezően elhelyezett halálfejes jelzéssel, ami a veszélyes folyadékok szállításánál elengedhetetlen. És, hát lássuk be, huszonöt liter kisüsti szilvapálinkát még a legnagyobb jóindulattal se lehet veszélytelennek tartani, így egyáltalán nem vitattuk a címke jogosságát.

Nem egy – ellenőrzést végző – elöljárótól kaptunk a rakomány elhelyezésért szóbeli dicséretet, gyakorta jó példaként állítva minket saját trehány, kummantó söpredékük elé. Ezek a tisztek ilyenkor soha, egy esetben se voltak józanok.

Na, így felkészítve kocogtunk mindenféle bevetésre, végigjárva az ország jelesebb borvidékeit. Tudták a nagy öregek, hova kell laktanyát telepíteni: ahol a szőlő jól érzi magát – gondolták -, ott a katona is. Nem is tévedtek nagyot.

Így felkészülve vetődtünk el a Duna-Tisza közén levő homoki borvidék északi csücskibe, talán Ceglédbercel (nem vagyok teljesen biztos benne, de valahol Cegléd felé) igen szimpatikus laktanyájába, valami konyhai gépezet rendberakása kapcsán, aminek hadrafoghatósága jelentősen emelte a Varsói Szerződés egyesített haderejének felkészültségét, egyben sokat rontott az amúgyis pusztulófélben lévő kapitalista furmánykodásokon. A fene se emlékszik, pontosan mi is volt az… Talán valami soha, senki által se használt mosogatógép, krumplidörgölő vagy hűtőszekrény; mindegy is.

Szokott formánkkal (amihez képest a piszkos tizenkettő, vagy Kelly – a katonásdit hasonlóan komolyan vevő – hősei díszalakulatnak számítottak) befutottunk a laktanyába, szolidaritásból leadtunk egy sört az ijedten néző kapusnak, aki ilyenkor zavartan nem tudott vele mit kezdeni, gyakorta nekem kellett bevinni a kapusszobába, valami kamukifogással pecsétet kérve egy hivatalosnak tűnő papírra, vagy ha úgy alakult, jelentkezve az ügyeletes tisztnél, aki ilyenkor vörös szemmel nézett bambán a világba, és életében másodszor ritkafontosnak képzelve magát zavartan mutogatott balra (MINDIG, mindegyik balra), és általában adott mellénk egy ijedt kopaszt elnavigálni minket a Föld épp legtitkosabb laktanyájának megfelelő szegletébe.

Szerettük az ilyesmit, na.

A munkát vagy megcsináltuk, vagy nem. Különösebben mindegy is volt, senkit se érdekelt soha, ezzel együtt kellett a rólunk kialakuló képhez a megfelelő szintű fontoskodás, fejcsóválás, hümmögés és bánatos nézés az egyre idegesebb aktuális elöljáróra, hogy hamar abbahagyhassuk az egészet, és áttérhessünk gebinben végzett célfeladatunkra, a laktanyában található, ott feleslegesnek ítélt, de általunk értékesíthető, felhasználható nyersanyagok csere útján való beszerzésére. Általában sikerrel… 

Ezek a műtétek ritkán fértek bele egy napba. Ilyenkor kaptunk valami hencsert egy elárvult, lepukkant körletben, összeeresztve minket a helyi erőkkel. Rossz esetben simán elaludtunk, egyébként meg hamar előkerült a marmonkannácska, bajtársiasan megosztottuk egymással amink volt, és nagyvígan nyugovóra tértünk, megfelelve a kintről jött idegenről alkotott elvárásnak.

Általában…

Nem így Ceglédbercelen (maradjunk ennél a helynél, egy-két tucat kilométernél nem tévedhetek többet vele). Itt valahogy szomjasabb volt a csapat, kicsit talán szórakoztatóbb is, vagy csak többen voltak, lényeg, hogy a megfelelő időben kis sajnálkozással („csak fehér van…”) előkerült a második marmonkannácska is, az is elfogyódott, de egy keményebb mag még mindig együttmaradt, egyre lelkesebben bort óhajtva, de már nem volt, a pálinka meg már rég elfogott mindenféle gazdasági jellegű ügyletek kapcsán, de ezek a kulturált, társasági ivók annyira örültek a jelenlétünknek, hogy még akartak egy kis bort fogyasztani velünk.

Oké, ezen ne múljon, katonakönyv van, menetlevél van, kiugrunk a boltba kocsival, hozunk, ami csak kell, oszt jóvan, ezen ne múljon a bajtársi szellem.

Nemaddiga! Most ők hívnak meg minket! És indulhattunk neki a kerítésnek, át az egyiken, megkerülve a másikat, irigykedő őrök gondos félrenézése közben csendben lapítva, majd átvetődve a téglafalon, valami olyan kikopott helyen, hogy még talán a Kossuth-honvédek kezdhették meg a kitaposását, majd a jó kiképzésnek köszönhetően eltűnni szemben a susnyásban. Majd mindjárt, most már nemsokára, hipp-hopp itt lesz a KOCSMA. Máli nénnye bögrecsárdája…

A hely baromi messze, a halál faszán is vagy hat lépéssel túl, egy kidűlt-bedűlt tanya bírt lenni; gazdája, Máli vagy Mári nénnye, élő (?) bizonyítékaként Könyves Kálmán királyunk tévedésének, azaz maga a vasorrú bába, de nem mesebeli, hanem teljesen valóságos darab, egy rettenetesen randa, fogatlan banya, aki már felnőtt fejjel hallgathatta Kossuth híres ceglédi beszédét, de ha az Dózsáé volt, arról is remek emlékei lehettek pendelyes korából.

Amikor a többszörösen katonaviselt (mármint több, egymást váltó rendszer katonája viselhette, kezdve a gepida gyalogsággal) matróna meglátott minket, azonnal ízes sápítozásba kezdett: Jajj, kedveskéim! Bor kéne lelkeim? Az nincs. Elfogyott, mind megitták má’ a többiek. 

Az idézet nem szó szerinti, mert Máli nénnye vartyogását talán már a saját kedvenc varja se értette, csak megszokásból bólogatott rá, de az értelme nagyjából ilyesmi lehetett. Bor az nincs, szégyenben maradnak a derék vendéglátók, akik nagyjából, de nem teljesen potyára felzabálták a korábbi csopaki pincékből hosszas válogatással, fáradtságos kóstolással beszerzett, minőségi bortartalékunk mobilizált zömét, és igen-igen aggódni, egyben sutyorogni kezdtek valamit a banyával. Némi pénz gazdát cserélt és eltűnt a rokolya alatt, majd a banya sipogva közölte, hogy ugyan most nincs bora, de mi olyan derék legények vagyunk, menjünk már egy kört, és jöjjünk vissza vagy egy óra múlva, addigra főz.

Ezt elképedve próbáltuk mi ostoba, pösti táposok összerakni, majd elkoslattunk vendéglátóinkkal a dűlőkbe, néztük, ahogy nő a kukorica (szőlő a környéken sehol), bambultuk a felhőket, valahogy eszünkbe jutott a kis maradék kétdekás, mintha csak itt lenne valahol a mikádó zsebében (jéééé, és tényleg…), majd bő óra múlva visszamentünk a banyához, aki ugyan se békává, se kiskirálylánnyá nem változott, de valóban bor jelleggel bíró itallal kínált minket igen lelkesen a falvédős nyárikonyhában.

Máig se értem, hogy a fenébe csinálta. Borszagú, borszínű, nagyjából borízű, kissé zavaros, langyos folyadékot itatott velünk. Amit egy bő óra alatt rittyentett a semmiből.

Vendéglátóink büszkén néztek ránk, majd csendben danolászva nekivágtak az éjszakának; elképzelésem sincs, hogy a fenébe találva meg a laktanyát, rutinosan estek át a kerítésen az udvariasan elforduló őrök mellett, majd mindannyian nyugovóra tértünk, és másnap olyan gyorsan léptünk le a helyről, mint soha, sokáig keresve egymáson a békásodás jeleit, hitetlenkedve merengve az előző szürreális estén, és igazán őszintén már csak a Hotel Kérában tudtunk röhögni az egészen, amikor az izsáki borászgyerek stokival hadonászva követelte rajtunk a receptet.

És igen, ittam már ennél rosszabbat is, vidám, gyertyafényes pincékben, jóféle kocsmákban, vagy boltból szépcímkés palackosat egyaránt.