Kevés felemelőbb dolog van annál az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetében, mint amikor a szövetséges hadseregek katonái együtt képzik magukat a közös (és gonosz) ellenség elleni fellépés, a béke megvédése, a nemzetközi terrorizmussal szembeni határozott intézkedések foganatosítása, a demokrácia védelme… bla-bla-bla… érdekében.

Ennél csak az a szívetmelengetőbb, ha a Szövetség katonái együtt ugranak ejtőernyővel, majd együtt rúgnak be, mint az állat, ahogyan az Proletair mai írásából is fényesen kiderül.

Valamikor 2000 nyarán egy jókora, soknemzetiségű gyakorlat színtere volt a Veszprém melletti lőtér. Bő három hetes NATO-gyakorlat volt, ahol német, amerikai, belga, holland, brit, és még a jóég tudja milyen nemzetek ejtőernyős katonái és tüzérei tartottak közös dzsemborit. Szerénységem kimaradt a tutiból, amit eleinte bántam, de hát valakinek laktanyaszolgálatba is kell mennie. Aztán persze kiderült, hogy én jártam a legjobban, mert egy jókora szívás volt az egész, hiszen jó házigazdaként a magyar felderítőknek lépten-nyomon bizonyítani kellett, hogy ők a NATO legfaszább katonái. Szabadidő szinte nulla volt, csak a gyakorlatok, no meg a nemzetek közötti vetélkedés.

A gyakorlat vége felé, az utolsó hétvégére időzítették az ejtőernyős ugrásokat, egész pontosan szombatra. Na, ebből már az otthon maradott állomány (6 fő) sem maradhatott ki: irány Szentkirályszabadja, még péntek délután. Kellemes idő volt, ernyőt hajtogatni sem kellett, mert mindenki valamelyik vendégnáció ernyőjével fog ugrani, és nem helikopterből, hanem szállítógépből. Ezek a gépek ott parkoltak a beton mellett, mi meg megnézegethettük őket, ahol volt személyzet is, azok készségesen megmutattak mindent. (Azért látszott rajtuk, hogy komplett hülyének nézik az ejtőernyősöket).

Másnap reggel nagy a nyüzsgés, jönnek be a katonák a Veszprém melletti táborból, mindenfelé Hummerek, meg egyéb katonai járművek, tele egyenruhásokkal. A reptér egyik szegletébe trombitálták össze a katonákat. Ott egy német dandártábornok (ő volt a gyakorlat főgóréja, kiköpött überallsturmbannführer tartással és beszédmóddal…) elmondta, hogy mi lesz a program. Döbbenet, ugrani fogunk, a fene gondolta volna. A magyarok egy csoportja amerikaiakkal meg németekkel, a másik belgákkal és hollandokkal fog ugrani.
Én első körben egy jenki C-130-ra voltam beosztva. Ernyő fel, sorbaállás. Az már látszott, hogy jóval több amerikai katona lesz a gépen, mint magyar. Már nagyon a lábunkban volt a bugi, alig vártuk, hogy ugorhassunk. Bár elég nagy volt a szél, a teherszállítók elkezdtek bemelegíteni, mi meg beszálltunk.

A felszállás elég érdekes, hovatovább vicces momentum egy ilyen repülőn. Az emberek úgy ülnek négy sorban, mint a metróban: egymás mellett hosszában, a másik sorral szemben. A gép persze kicsit jobban gyorsul, mint az utasszállítók szoktak, és startnál szépen elborul az egész sor, mint a dominó. A gép elég gyorsan elérte a dobási magasságot, bár ezt ejtőernyősként nehéz magasságnak nevezni, lévén 1000 láb (nagyjából 330 méter). A személyzet nem sokat tökölt, elvégre feszített volt a program, gyorsan kiadták a vezényszót: fölállni! Aztán jött a többi parancs: Bekötőkötelet beakasztani! Ezt leellenőrizni! Felszerelést leellenőrizni! Társad felszerelését leellenőrizni! Első ugró ajtóba!

Aztán elindult a sor kifelé; mindkét hátsó ajtón potyogtak ki a katonák, valahogy én is kiszédültem. Jó volt. Amikor kinyílt az ernyő, szépen lehetett látni, ahogy a távolodó Hercules még ontja magából az ejtőernyősöket. Szóval ezzel megvolnánk, volt nagy öröm, az amerikai katonák egymást fényképezték a levegőben, kurjongattak. Pedig nem sok okuk volt erre. A földetérés helye legalábbis bizonytalannak tűnt. Mivel nem irányítható ernyő volt, mindenki ment, mint a pitypang: arra, amerre a szél vitte.

Alattam kezdett kibontakozni a horror. Elsőre úgy tűnt, hogy a kifutópálya betonjára fogok leérkezni. Ez az opció biztos igénybe vette volna a csontjaimat, ezért elkezdtem leizzadni. Aztán a szélnek hála úgy nézett ki, hogy mégis csak fűre fogok érkezni. Itt kicsit fellélegeztem, hogy aztán ez a lélegzet bent is akadjon: most a gurulóút betonja felé sodort a szél. Itt már volt pánik rendesen, de aztán mégiscsak kikeveredtem felőle, és már csak zöld füvet láttam. Fellélegzés.

Majd a lélegzet bent akad: a füves területen egy csomó Mi-8 helikopter volt lekötözve. Itt már elég alacsonyan voltam, viszont riasztó vízszintes sebességgel pont a parkoló gépek felé robogtam. A sípcsontom és egy álló rotorlapát találkozásából a fogadóirodák szerint nagy eséllyel a rotorlapát jött volna ki győztesen. Pánik második rész. Aztán két helikopter között csak sikerült földet érni, és egy 9,8 pontos becsapódást produkálni. Szinte hihetetlen, de a többi katona is megúszta ép bőrrel.

A második ugrást a németekkel sikerült abszolválnom. A multikulti jelleget erősítendő, mindezt amerikai ernyővel, és belga Hercules-ből. Az ugrás itt is jól sikerült, viszont az ernyő kinyílása után egyből egy katonatársammal szemben találtam magam, és pont egymás felé tartottunk.

Egy ejtőernyős a leginkább attól fél, hogy nem nyílik az ernyője. Az, hogy egy másik ernyős zsinórjai közé csúszik, az a kettes számú félelemforrás. Mert ha ez összejön, onnan ki nem jön; a két ernyő összeomlik, aztán ketten esnek le az égről. Ez ellen két megoldás létezik. Az egyik, hogy mindkét ernyős jobbra (vagy balra; lényeg, hogy mindketten ugyanazt az irányítózsinórt húzzák meg) elforduljon. Ha ez sem segít, akkor aki épp a zsinórok felé megy, tegye szét kezét lábát, mint Leonardo Da Vinci híres rajzán az ürge, így lehet, hogy nem csúszik be, sőt el tudja taszítani magát a másiktól.

Naszóval, ebben a konkrét esetben az első lehetőség ki lett lőve, mert ezek az ernyők nem voltak irányíthatóak, így irányítózsinór sem volt. Jött a második. Én be voltam tojva rendesen, de a szembe jövő társam is, mert ő tényleg nem tudott mit tenni, csak szurkolhatott, hogy ez a da vincis póz sikerüljön nekem. Szegénynek nagyon el volt kerekedve a szeme, erre egész jól emlékszem, én meg úgy szitkozódtam, hogy ha anyám hallotta volna, kitér a hitéből.

Végül is sikerült, és – hopgy őszinte legyek – akkor már nem is érdekelt, hová érek földet. Amúgy fűre érkeztem. Az egyik magyar srác viszont a kifutó betonjára, és a szél miatt el is kezdett kutyázni. Erre az esetre is van megoldás: a katona gömbölyödjön össze, és lehetőleg forduljon hátra, hogy az ernyő tokja kopjon, ne ő. Hát ez neki csak részlegesen sikerült. Így viszont a hasán lévő mentőernyőt selejtesre koptatta, és a gyakorlója több helyen kiszakadt, cafatokban lógott róla, és pont úgy nézett ki, mint egy burleszk film hőse, aki medvével harcolt. Komolyabb baja egyébként nem esett. Akinél fényképező volt, az mind megörökítette a látványt, akinél meg nem volt, az gurult a röhögéstől.

A napnak az ugrásokkal még nem volt vége. A táborba visszatérve bevetettük magunkat a kultúrsátorba. Nem, nem a múlt rendszerről beszélünk, ez már NATO gyakorlat volt, de a magyar bakának a szabadidő hasznos és tartalmas eltöltéséhez muszáj volt felhúzni egy ilyet. Benne egy csoffadt tévé, meg videó, és egy rádiósmagnó. A századpéká kiadta az utasítást: mindenki dobjon be a közösbe párszáz forintot, és egy UAZ két fővel ebből a zséből hoz sört, amennyi kijön ebből, vagy amennyi az UAZ-ba befér. Végül is ez utóbbi határozta meg a sörmennyiséget. Hát ittunk, meséltük az élményeinket, a magnóból valami kemény rock szólt, a tévében meg kemény pornó ment videóról, de ez senkit sem érdekelt. Mai napig nem derült ki, ki rakta be a kazettát.

Aztán a sátorba bekéredzkedett három német katona, hogy csatlakoznának a bulihoz, hoztak sört (Warsteinert). Szívesen látott vendégek lettek, ők kaptak Borsodit, mi meg cserébe megkaptuk az ő söreiket. Jó biznisz volt. Aztán jöttek belgák, ők Hoegaardent meg Leffét hoztak. Cserébe kaptak ők is Borsodit. Aztán jöttek amerikaiak, britek, görögök, és iszonyatos nagy buli kerekedett, nagyhangú énekléssel (inkább üvöltéssel). Két spicces brit katonacsaj, akik teherautósofőrök voltak, és ennek megfelelő küllemmel, bájjal, és arcberendezéssel rendelkeztek, az asztal tetején toples-showt nyomtak, ami 10 másodpercig tartott, mert a bajtársaiknak ekkor ki kellett szabadítaniuk őket.

A buli és a sör hajnalig folyt, hol az amerikaiak táborában, hol a belgáknál. Mivel Hoegaarden-rajongó vagyok, a belgáknál éreztem magam a legjobban.

Aztán nem emlékszem semmire.

Másnap a hétvégére érkezett állomány indult vissza Szolnokra. Keményen dülöngélt mindenki, bevérzett szemek, rekedt hangon tüzet kérő alkalmi dohányos, üres sörösüvegek, itt-ott egy-egy friss rókabőr… Meleg volt, az Ural ponyváját letekertük, így kabrióban utazhattunk hazáig. Bár sok örömünk nem volt benne, mert mindenki rettenetes macskajajjal küszködött. Már megtettünk jópár kilométert, mikor véletlenül a hátizsákomba rúgva megcsörrent pár sörösüveg. Erre a többiek is felnéztek agóniájukból, és érdeklődve figyelték, amint – magam is meglepődve – 6 üveg Leffét varázsoltam elő. Kutyaharapást szőrével: a hangulat azonmód megjavult, és ki is tartott hazáig.