Proletair a katonai nemzetköziségről szóló újabb történetével lep meg bennünket. A partnerország ezúttal a söreiről és a (részben magyar származású) pedofil sorozatgyilkosairól méltán híres Belgium.

1997-ben a Szolnoki Felderítő Zászlóalj első százada remek lehetőséget kapott, ugyanis az egyik fele a franciák Bercheny ezredéhez mehetett cserekiképzésre, (ide kattintva megnézhetitek az ezred jelenlegi, szám szerint 93. parancsnokát, Jacques de MONTGROS ezredest – tiboru), a másik fele meg a belga Paracommando-hoz.  Ez természetesen azt jelentette, hogy ide meg francia és belga katonák jönnek majd. Szerény személyem a belgákhoz lett beosztva, aminek örültem nagyon, elvégre Mézga Aladár szavaival élve, ott úgysem jártam még.

Eljött hát a kiutazás napja; szépen kivonultunk a szolnoki katonai reptérre, hogy a Belga Légierő C-130 Hercules gépével útnak induljunk. Előtte még a betonon megjelentek a vámosok, és a kötelező kérdések feltevése után az útlevélkezelő kislány megkérdezte, akar e valaki pecsétet a passzportba? Hát naná! Nem sok embernek van „Szolnok” határátkelő-pecsétje az útlevelében.

A repülőút eseménytelen volt, nekem mégis izgalmas, mert addig csak helikopteren ültem, és mindig ki is ugrottam belőle. Tehát a merevszárnyú repülés és úgy általában a leszállás élménye nem volt meg. Na majd most! A brüsszeli nemzetközin értünk földet, s a katonai részleg mellett szálltunk ki. Gyors laktanyábabuszozás, még gyorsabb körletelfoglalás, megdöbbenés a helyi (már-már szállodai) viszonyokon, majd a kantin azonnali felderítése következett.

No, itt le lettünk állítva. Merthogy kétféle kantin van: legénységi, és tiszti. A legénység nem léphet be a tisztibe, de a tisztek sem mehetnek a legénységibe, hacsak meghívást nem kapnak (!). Most ez történt: a belga legénység meghívta a magyar és a belga tiszteket az érkezésünkre való tekintettel. Ez abból állt, hogy a belga parancsnok üdvözölte a magyar ejtőernyősöket, mondott egy pár perces blablát, végül úriemberhez méltóan megköszönte a meghívást, és jó szórakozást kívánt az este hátralévő részére. Azzal a tisztek átvonultak a saját kantinjukba, mi meg hozzáláttunk a piáláshoz. A kantin igazából egy pazarul berendezett terem volt, hatalmas bőr kanapékkal, fotelekkel, dohányzóasztalokkal, a falakon katonai relikviákkal, egy vitrinben mindenféle csecsebecsével. És a 88. gyorsreagálású zászlóalj pólójával. Itt szóltunk, hogy a 88-asok nem ejtőernyősök, mire a belgák haladéktalanul kihajították a pólót (már előzőleg feltűnt nekik hogy semmi sem utal az eje-mivoltukra), s az így üresen maradt helyre az én bercsényis pólóm került.

Szóval a kantin rendelkezett még egy jókora söntéssel is, és rengetegféle belga sörrel. Egy sör ára 20 frank volt, mi meg kaptunk napidíj gyanánt összesen 10000 frankot a teljes kint-tartózkodásra. Gyors számolással kijött, hogy itt bizony iszonyatos berúgásoknak nézünk elébe. De az első este még disztingvált hangulatban telt el.

Az első napon az ejtőernyős ugrásokat zavartuk le Namur mellett egy bázison. Mivel a belga ejtőernyős címhez két ugrásra van szükség, ezért mindenki kettőt fog ugrani. De nem ám Herculesből, hanem ballonból. Ez a léghajó egy bomba alakú héliumos ballon volt, alatta egy ötfős kosárral. Négy ugró és az ugratóparancsnok számára volt benne hely, és inkább egy ketrecre hasonlított. Ezt a kosarat egy drótkötéllel egy teherautó csörlőjéhez kötötték, és így a csörlő engedte fel 300 méterre. Onnan aztán csak ki kellett lépni, lévén bekötött ugrásról volt szó.  A reptéren azért folyt az élet. Kétszer jött Hercules és ejtőernyősöket dobott, kétszer pedig a teherdobást gyakorolták. Az egyik dobásnál a 3 teherernyőből csak kettő nyílt ki, a raklap becsapódását még olyan messziről is hallottuk.  A laktanyában kiosztották a belga ejtőernyős jelvényeket, meg kaptunk egy pofás oklevelet is, hogy fasza gyerekek vagyunk. Este természetesen sörrel ünnepeltünk, eljutva a szalonspiccig.

Másnap a hadsereg sziklamászó központjába mentünk. Csodás táj, folyó, hatalmas sziklafalak, kastély (katonai tulajdon), jó nagy fák. A fák között amolyan kalandpark jellegű kötélpályák meg kötélhidak voltak, ezeken kellett átbátorkodni a végéig.  Aztán sziklafalmászás meg ereszkedés volt, egész délutánig. Délután aztán egy bődületesen magas autópálya-viaduktra kellett felmenni, onnan meg egy kötélen a közeli laktanyácska udvarára egy karabiner+hurok párosba kapaszkodva besiklani. Addig egy forgalmas közút és egy vasútvonal, meg pár ház felett siklott el az ember. Estére szinte mindenkinek jelentős izomláza volt, ezért a kantinbeli sörösüveg emelgetés nem ment olyan könnyen, de még így is sikerült az állománynak beszédesre innia magát.

A következő napon lövészet volt, semmi izgalom, viszont elvittek egy kis brüsszeli városnézésre a gyönyörű olajzöld Jonckheere-DAF buszukkal, ami szó szerint fapados volt, és borzasztó kényelmetlen. De legalább láttuk az Atomiumot, a királyi palotát, és egy rettenetesen lepukkant arab negyedet, amin a sofőr mintha kicsit gyorsabban ment volna keresztül. Sőt, még a híres Pisilő Kisfiúhoz is elsétálhattunk. Nekem csalódás volt, mert addig azt hittem, hogy legalább egy embernagyságú szobor ez, de egy frászt, egy aprócska kis szobrocska, ráadásul fel volt öltöztetve valami alkalom miatt… Visszaindulás előtt a helyi hadtörténeti és légierő múzeumban is szétnézhettünk. Este a kantinban csendben ittunk egészen zárásig. Vagyis addig, amíg a pultos szerepét játszó katona ki nem dőlt a söntésből.

Az új nap szintén izgalmasnak ígérkezett, mert egy hosszabb gumicsónakos evezésre készültünk egy sekély, de elég gyors sodrású folyón. Mondhatnánk raftingnak is, de azért annyira nem volt durva. A legnagyobb veszélyt mindig a másik csónak legénysége jelentette, mert folyamatosan ment a fröcskölés, meg az ökörködés. Amúgy mesebeli szép tájakon csónakáztunk, egészen jó volt, a végére még a nap is kisütött, így akik a vízicsatákban eláztak, megszáradhattak. Hogy aztán este a kantinban újra elázzanak, de már máshogy.

Volt a belgáknak egy hülye játékuk. Kellett hozzá négy ember, meg egy pakli francia kártya. Az osztó szép lassan mindenkinek leoszt egy lapot, amit azonnal meg is kell nézni. Teszi ezt addig, míg valaki meg nem kapja az első királyt. Na, akkor ő hoz egy sört. A következő király tulajdonosa iszik egy kortyot ebből a sörből. A harmadik szerencsés királytulajnak egy szuszra kell az üveg sört kiinnia, a negyedik király kihúzó meg megy, és szépen kifizeti. Hát én csak kortyoltam, meg fizettem, a többiek meg beájultak.

Mondom, hogy hülye játék, na.

Hátra volt még egy nagy esemény: egy 24 órás gyakorlat, amin egy duzzasztógátat kellett volna imitálva megsemmisítenünk. Három belga-magyar vegyes csoportot alakítottak ki, ebből egy majd evezve, egy másik úszva, egy harmadik meg gyalogolva közelíti meg az objektumot. Az evezős csapatnak kábé egy kilométert kellett eveznie, az úszóknak párszáz métert, a gyalogos kompániának 10 kilométer gyaloglás jutott, és ők vitték a robbanóanyag-imitációt is. Naná, hogy az utóbbi csapatba kerültem. Kiosztották a fegyvereket, meg a napi kajafejadagot, és hajrá. Olyan harcszerűen nyomultunk előre, hogy tíz óra alatt értük el a gátat, már késő éjjel. Akkor az evezős-úszós csapat „kiiktatta” az ellenséget, mi meg lemásztunk a duzzasztóműbe. Ez elég rémisztő volt és nehéz, mert a fegyver meg a hátizsák erősen akadályozott a haladásban. Sok emelet mélységbe kellet létrákon lemenni egy aknában. Ott egy sötét alagútban haladni vagy 200 métert, és akkor egy hatalmas csarnokba érkeztünk. Itt néhányan felhelyezték a „robbanóanyagot” valahová, a többiek meg biztosították a terepet. Közben volt idő elmerengeni azon, hogy most a víz szintje alatt vagyunk, és ez valószínűleg valami turbinaterem lehet. Nyomasztó volt.

Mikor kijöttünk már hajnalodott. Innen minden csoport gyalog indult vissza, ez nekem újabb tíz kilométert jelentett, meg egy kullancsot az erdőben. Mivel eléggé fáradtak voltunk, mindenki aludt egy nagyot, aztán vacsora után irány a kantin, búcsúivászat. Meg is kezdődött a cserebere, rólam a pultos folyamatosan le akarta imádkozni a zubbonyomat, mert nagyon tetszett nekik a magyar terepszín. Ezért felajánlott 2 zöld gyakorlónadrágot, meg egy zubbonyt. Állt az alku, a zöld nadrágjuk kiváló anyagból készült, kényelmes volt, és sok évig hordtam. Természetesen az állomány istenesen berúgott, de úgy, hogy másnap a brüsszeli reptéren is még elég sokan mászkáltak fehér arccal, kezükben kólásüveggel.

Nagy meglepetésünkre nem Herculesre kellett felszállni, hanem a légierő egy kétmotoros utasszállítójára, ami jóval kisebb volt mint a C-130 és láthatóan eléggé leharcolt állapotban volt. Nagy nehezen elrendezkedtünk, és vártuk a felszállást. Látszott a pilótákon, hogy ők is ezt szeretnék, de a gép meg nem. Volt sok szaladgálás, ajtók nyitása, majd újból becsukása, de végül csak felszálltunk. Megtapsoltuk őket, ők viszont nagyon mufurcak voltak és nem örültek ennek.

Szolnokra visszatérve este kigondoltuk, hogy megosztjuk a többiekkel, milyen élményben is volt részünk. Az élménybeszámoló helye természetesen egy söröző volt.