Itt a tanévkezdés, percek múlva becsengetnek. Mi mással is tudnánk méltóbban megemlékezni erről a neves (bennünket, nemtanárokat általában már maximum csak hozzátartozóink okán érintő) eseményről, mint egy olyan poszttal, amelyben szervesen ötvöződik a pedagógusi mentalitás és az exkatona viselkedésmódja. Krux bebizonyítja, hogy az évek (évtizedek) telhetnek, de megfelelő környezetben és társaságban mindannyian visszaváltozunk ökörködő katonává.
És ez így van rendjén – szerintem.
Egy korábbi kommentjében Tiboru utalást tett arra, hogy a katonatörténetek nem érnek véget akkor, amikor a leszerelés alkalmával az öreg bakák mögött végérvényesen becsukódik a laktanya nagykapuja. A most következő történet fényesen bizonyítja, hogy jó cimborák között a katonatörténetek képesek ugyanúgy folytatódni, mintha az érintett szereplők csak egy egyszerű eltávról visszatértükben futnának össze a laktanya kapujában, és nem pedig több mint egy negyed évszázad múltával találna újra egymásra a két egykori bajtárs, meglehetősen sajátos körülmények között, amikor az igazi főszerepet már nem is a két obsitos alakítja, hanem az egyikük gyermeke.
Amikor a címben szereplő Szamár őrvezetővel megismerkedtem, még sem Szamár nem volt, sem pedig őrvezető; a lányáról meg hát végképp nem volt tudomásunk. Sejtésem azért van róla, hogy kéjes gondolat formájában azért már létezett a lánygyerek :-)
Tehát Szamár barátom ’79 októberében még „normális” nevével, honvédként rukkolt be Nyíregyházáról a Budaőrsi úti „nagy” Petőfibe, a díszzászlóaljba. Másik századhoz került, nem oda, ahová én. Az ő századukhoz csak néhány kopasz vonult be, kemény helyük volt, de kibírták. A becenév, meg a csontcsillag emlékezetem szerint gumi (másodidőszakos) korában ragadt a srácra. Viszonylag gyakran adott konyhaügyeletet, ezt az áldott jó szokását a későbbiek során is megtartotta. Szabadidejében szívesen futkározott, az egyik szakaszparancsnokunkkal gyakran felszaladtak a Sas-hegyre, onnan meg vissza. Én ezt soha nem tudtam megérteni; mondtam is gyakran nekik, hogy jó lenne majd ez az energia arra, hogy nyugdíjas korotokban még időben ki tudjatok érni a WC-re, de nem hallgattak rám.
Öreg korunkra aztán az éles században gyűjtötték össze a harmadidőszakos állományt, ott egy szakaszba kerültünk Szamárral. Ő volt a rajparancsnok, én meg az irányzója (így hívták a géppuskást), gyakorlatilag a helyettese. Jó cimbik voltunk Szamárral, ha találkoztunk, én mindig hangos „Iáá, iáá, iáá!” szamárüvöltéssel üdvözöltem, ő meg jókat röhögött. Nagyon gyakran adott konyhaügyeletet, ergo 24 órát szolgálatban volt, másik 24 órát meg pihenőben, amely utóbbi annyit jelentett, hogy a reggeli őrségváltás után délig aludt, utána meg futás, kimenő, meg egyéb ilyen hasznos, időt múlató tevékenység. A körletünkben – amely az ott gyakorlatilag életvitelszerűen folytatott tiltott szerencsejátékok miatt a kaszinó-körlet elnevezést érdemelte ki öreg szolgálatvezetőnktől – csak a mi rajunk lakott, és minden túlzás nélkül állíthatom, hogy az ezred élelmiszerrel legjobban ellátott egysége volt, mivel Szamár őrvezető mindig igyekezett gondoskodni az övéiről.
Ez azt jelentette, hogy Szamárnak minden szolgálatában sikerült némi kaját ellopnia átcsoportosítania, aminek következtében rajunk tagjain módfelett kezdett feszülni a díszelgő ruha, különösen pocak tájékán. Szobaparancsnokként szinte soha nem volt jelen, ezért amikor a rendszeres kártyapartik miatt menetrend szerint meg akarták fenyíteni, mindig azt mondta, hogy „Jelentem, konyhaszolgálatban voltam!”, ergo nekem kellett elvinni a balhét. Cserébe viszont – mintegy fájdalomdíjként – szabad bejárásom volt az ezred konyhájára, ide értve az élelmiszerraktárt is…
Történtek érdekes dolgok is az utolsó időszakban – ezeket talán majd egy önálló posztban –, de most csak a leszerelést követő történésekre fókuszálok. Az egy teljesen természetes dolog volt, hogy a leszereléshez a piát a hivatásosokkal hozattuk be és náluk tároltuk – ott ugyanis nem keresték –, visszafogottan készültünk a laktanyában töltendő utolsó nap illő megünneplésére; erre sor is került, hajnalban aztán megleptük a Keleti pályaudvart. Egy korábbi kommentemben már írtam, hogy amikor Miskolcon leszállt a népes borsodi különítmény, akkorra már csak a Homo tirpaceusok maradtak a szerelvényen. Megkértek bennünket, hogy még egyszer, utoljára nyomjuk le nekik a díszmenetet. Erre is sor került a Tiszai pu. VIII. és IX. vágánya közötti peronon. Integettek a fiúk a vonat ablakából – köztük Szamár is -, akkor láttuk egymást utoljára.
Aztán a vállunkra rakódott 25 esztendő, az egyéb testrészeinkre meg legalább ugyanennyi kilogramm.
Szamár is élni kezdte a – korábban olyannyira áhított – civil életet Nyíregyházán, meg én is, nem olyan messzire tőle, a szomszéd megyében. Nem tudtunk egymásról semmit, s bár ez egy kis ország, személyesen soha nem futottunk össze. Egy idő után abban a felsőoktatási intézményben kezdtem dolgozni, amely a Dudujka mocsaras területén, nem sokkal a második világháború befejezése után létesült, és az első névadója népünk bölcs vezére volt.
Történt egyszer (emlékezetem szerint 2006-ban), hogy a tavaszi vizsgaidőszakban ittam a meleg vért (azaz vizsgáztattam), amikor egy kislány került terítékre. Hallgattam a szóbeli feleletét, láttam rajta, hogy viszonylag tisztességesen felkészült, már el is döntöttem magamban, hogy át fogom engedni. Az indexét a kezembe vettem, és kezdtem visszafelé lapozgatni benne. Néztem a tanszékemnél korábban elért eredményeit. Különösebben nem csodálkoztam azon, hogy egy évvel azelőtt rendesen kirúgtam egy olyan anyagrészből, ahol az a ritkaság, ha egyáltalán átengedek valakit (a tanársegédek aztán később megkegyelmeztek neki). Színtiszta elméletből áll az az anyagrész, én imádom, a hallgatók már nem annyira (csak tudnám, hogy miért…).
Szóval rápillantottam az indexben a hallgató nevére, onnan meg a kislányra, pontosabban a szemébe néztem, amikor belém költözött a gyanú. Szamár őrvezető vezetékneve viszonylag ritka, azt a nevet láttam a lány indexében, amikor meg a szemébe néztem, maga Szamár őrvezető nézett vissza rám, úgy negyedszázad távlatából. Nem csoda; a lányok gyakran hasonlítanak az apjukra. A kislány még mondta a tételét, én meg odalapoztam az indexben, ahol a személyi adatok vannak. Néztem a születési helyét: Nyíregyháza. Néztem a középiskoláját: az is. Félbe kellett szakítanom:
– Kollegina! Mi az édesapja keresztneve?
Válaszolt. Hajjaj, ez is stimmel. Kezdtem magamat meglehetősen hülyén érezni, de azért tovább kérdezősködtem:
– Volt katona az öreg?
– Volt.
– Hol?
– Budapesten, a díszzászlóaljban.
– Mikor?
– Azt nem tudom.
– Na, akkor majd én megmondom, mert én ebből is fel vagyok készülve! Apja 1979. október 11-én húzott csizmát! Ugyanott és ugyanakkor, ahol én!
Na, ez volt az a pillanat, amikor a kislány kész lett, de én is. Édes jó Istenem, ez a gyerek a Szamárnak a lánya! Átvettem a kezdeményezést.
– Akkor most azonnal felhívod az apádat!
A kislány hátranyúlt a mobiljáért, aztán felhívta az édesapját. Az izguló apa nyilván már várta lánya hívását.
Megfigyeltem, hogy a hallgatók alig érnek ki a szobámból, már gerjesztik is a telefont, és a folyosón percekig le-föl mászkálva adják ki magukból a feszültséget: az összes ismerőst felfokozott idegállapotban tájékoztatják arról, hogy „Megaláztam őket, sikerült egy kettest kifognom!”, vagy „Kirúgott a szemét, pedig mindent szó szerint mondtam el neki!”, stb.
Gondolom, Szamár is a vizsga eredményét várta a lányától, de nem azt hallotta, hanem azt, hogy a lánya közli vele:
– Szia Apa! Még vizsgázok! Adom a tanár urat!
Átvettem a telefont, és ahogyan huszonöt évvel korábban rendszeresen, most is a szokott módon üdvözöltem Szamár őrvezetőt:
– Iáá, iáá, iáá!
Döbbent csend lett a telefon másik végén, de meg a szobámban is! Azt elfelejtettem mondani, hogy úgy szoktam vizsgáztatni, hogy amíg egy hallgató felel, addig másik kettő felkészül. No, ez a két utóbbi hallgató kicsit furcsán nézett, de nem balekok voltak, hanem már firmák (ennek a két kifejezésnek a lényegét a nálunk végzett egykori hallgatók majd elmagyarázzák a kommentekben), ergo hallottak már egy-két furcsa történetet az oktatóikról. Bemondtam a telefonba az igazi nevemet is, ekkor meg onnan jött az iszonyú ordítás, meg az adekvát kérdés:
– Irányzóm! Hát te meg mi a f@szt keresel ott?
Mondtam neki, hogy ez meg az, meg hogy így meg úgy… Nem részletezem tovább. Dumáltunk egy sort, a telefonszámokat meg legott kicseréltük. A személyes találkozásra a kislány diplomaosztó ünnepségén, tavaly júniusban került sor. „Véletlenül” beosztottam magamat vizsgáztatni arra a napra, a kislánnyal meg már korábban megbeszéltem, hogy amikor a hivatalos ceremóniának vége, felhív.
Így is történt. A hívás után lementem a díszaulába, és kísérletet tettem arra, hogy abban az őrült tömegben megtaláljam őket. Sikerült. Amikor Szamárral 28 év után összeölelkeztünk, működni kezdett a pavlovi reflex, és mindkettőnknek gond nélkül sikerült a másodperc tört része alatt visszahülyülni az 1981-es szintünkre. Nagyon hangosak voltunk és rosszak, a meghitt és konszolidált módon ünneplő környezetünkből elég hamar tisztességes kis nézőközönségünk kerekedett, akik furcsán néztek bennünket. A mai napig nem értem, hogy miért…
Elvégre nem történt semmi, csupán csak annyi, hogy – ha csak egy félórányira is – Szamár barátommal újra a díszzászlóalj katonái lettünk.
48 hozzászólás
1. airzoli — 2010-09-01 08:16
Ez nagyon jó történet! Köszönjük!!! Szinte meghatódtam a végére. :)
2. vén betyár — 2010-09-01 08:27
@airzoli: Én is, ha nem kellett volna közben hangosan kacarásznom…IÁ, IÁ iÁ
Aranyos.A képek is!
Köszi!Grat!
3. Valandil — 2010-09-01 09:04
Szép történet, meghatódtam.
4. Pávor Jál — 2010-09-01 09:15
Ez a történet nagyon megható! :) Élvezettel olvastam! Gratulálok!
5. szögyi — 2010-09-01 09:41
Baszki, hát nálunk is volt egy-két olyan tanerő, akiről meg voltunk győződve hogy nincs ki a megfelelő számú kereke, de ilyen vizsgán produkált szamárüvöltés nem fordult elő. Még ha a kislány (ismerve az apját) esetleg át is vészelte a szituációt ép elmével, a felkészülő firmákban biztos felmerült egy-két kérdőjel az elmeállapotodra vonatkozóan. Még szerencse hogy nálatok nincs orvosi kar, mert azt lehet hogy azonnal riadóztatták volna.
Nem szoktam bölcsésznek ilyet mondani, de egyre jobb faszinak tűnsz.
6. KaTZE (törölt) — 2010-09-01 10:14
VÁÁÁ! Ez nagyon jó!
Szép történet! Megkérdezhetem, hogy melyik karon, és mit tanítasz?
Nekem is van hasonló történetem. Helyettesítő tanár a ZMNE-n, bejön, órát tart. Ha kérdeznek valamit, akkor tudjátok, „XY hallgató jelentem, hogy az ágyú csövének az ellenség felé kell mutatnia, mert az úgy jó.” Tanár: Kicsoda maga? Én: XY hallgató. Tanár: a kedves papa szobatársam és nagy haverom volt a főiskolán… Aztán előkerült a volt rajparancsnok, osztálytárs a tanszékről, és plusszban a volt szolgálatvezető is, aki nekem is hasonló „felüljáróm” volt :)
7. Violette81 — 2010-09-01 11:01
Még szép hogy jó kis story, én lektoráltam :)!
8. Violette81 — 2010-09-01 11:04
@KaTZE85: Én tudom mindkét kérdésre a választ, ami persze hadititok. De jó pénzért… :).
9. KaTZE (törölt) — 2010-09-01 11:07
az is elég, ha kiáll egy táblával az inga mellé, hogy milstory, mikor megyek ma, vagy holnap leadni a beiratkozási lapot:)
10. tiboru — 2010-09-01 11:29
@Violette81:
Én meg tördeltem :-)
11. Adani — 2010-09-01 11:49
Ez nagyon nagy történet. Végül hanyast kapott a lány? Az a tény, h régi jó haver lánya csak megért legalább +1 jegyet.
Egy másik legenda, h egy gyerek az apjánál vizsgázott a fősulin és a teljes évfolyammal megbeszélte, h mi az az egyetlen dolog, amit tőle szabad kérdezni, mondván ismerem a fatert azt fogja mondani, h én nem kérdezek tőled, nehogy azt gondolják ,h protekciód van kérdezzenek tőled a többiek.
Másik eset, h fentről magas körökből szóltak le egy tanárnak, h itt a tudomésénkinek a lánya, aki befolyásos ember mindenképp engedje át. A lány meg is kapta a hőn áhított kettest mindenki más az évfolyamon 3,4,5 jegyeket kapott.
12. Vérnűsző Barom (törölt) — 2010-09-01 12:11
Csóró csaj. Azóta azzal a tudattal kell élnie, hogy bármi, amit csak az életben elér, azért van, mert egy szamár az apja…
13. Violette81 — 2010-09-01 12:18
@tiboru: Nagyon jók a választott képek! Egészen ellágyultam, mikor megláttam a miskolci egyetemes képeket. Bár jó emlékek fűznek a Miskolci Egyetemhez, idén június elején – másoddiplomám megszerzésekor – mégis megfogadtam, többet oda nem iratkozok be :). Nem finanszírozom meg még egyszer 3 éves szenvedésemet :D.
14. Titus Pullo Urbino — 2010-09-01 12:39
Szép volt, megható és vicces.
15. tiboru — 2010-09-01 12:44
@Violette81:
A képekhez azért Krux is nyújtott (nem kevés) segítséget a tippjeivel :-)
16. pallee — 2010-09-01 13:18
Százhuszadrangú kérdés, de a képen a Nyugatiban áll a vonat. :o)
A sztorihoz gratula.
17. tiboru — 2010-09-01 13:53
@pallee:
A mozdonyra koncentráltam :-)
18. Syolos — 2010-09-01 14:47
Ez – nekem legalábbis – nagyon megható történet volt, köszönjük :)
19. molnibalage — 2010-09-01 15:13
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁá. Atomjóóóóóóóóó!
20. proletair — 2010-09-01 17:09
Ha két egykori katona találkozik, akkor tényleg visszavedlenek katonává. (És ezt Kecelen símán be fogom bizonyítani:))
Jó volt, köszi!
21. RolloJuve — 2010-09-01 18:52
Váháá, ez király. Szerencsére a mi karunkon viszonylag korrekt a tanerő, az ilyen fölösleges, egyáltalán nem szakmába vágó tárgyaknál fordul elő, hogy gec… na fölényeskedik a tanár, de ott általában vagy ő bánja utána, vagy a kocsi :D Hozzáteszem én ilyet soha nem tettem, mivel ezekbe a tárgyakba belesz@rok egy egészségeset. Viszont:
@Krux:
Hadd dicsekedjek egy kicsit, ha már katonaszorik. 2007-ben önszorgalomból Bonánál jelesre vizsgáztam hadtöriből. :D
22. Krux — 2010-09-01 19:29
Sziasztok! Az általam képviselt XIX. századi értékrend szerint gusztustalan és hányingerkeltő, ha valaki a saját posztját kommenteli, de olybá érzem, hogy szólnom kell!
Két hete átutaztam észak-déli irányban a hazát, és Gyulán – a következő poszt egyik főszereplőjével, már nem egészen szomjas állapotban (az a fránya aszútörköly) – felhívtuk Szamár őrvezetőt. Tájékoztattam arról, hogy szerepelni fog! Ma ismét felhívtam. Azt ígérte, hogy este be fog lépni. Tiboruuuuuu! Történelmi pillanat! Az érintett fog beszólni!!!
23. tiboru — 2010-09-01 19:35
@Krux:
Ááááááá, istencsászárság! Lélegzetvisszafojtva várjuk!
24. Krux — 2010-09-01 19:48
@szögyi: Szögyi! Orvosi kar, az valóban nincs, de egészségügyi, az van. Tárgyjegyző vagyok egy olyan képzésnél, ahol az eü. is szerepet játszik. Amikor a képzés indult, akkor zuhant le a mentő helikopterrel Hatala Jancsi (nyugodjék békében, haló porában is áldja meg a Teremtő). Miután a a saját fivérétől tudom, hogy a srác választhatott, hogy vagy saját magát veri a földhöz, vagy az általa szálított beteget, és önmagát áldozta föl, azóta meg szoktam emlékezni az általam tartott órákon a srácról. A gáz csak az, hogy az egyik bratyó azóta országos rendőr-főkapitány lett… Ciki!
25. Krux — 2010-09-01 20:09
@Titus Pullo Urbino: Bammeg ! Az avatarodnak választott hajón ’68 áprilisában Webert énekeltem Visegrád és Egom között!
26. Krux — 2010-09-01 20:12
@RolloJuve: Bona Gabiról van szó? Mást nem tudok, aki ilyen tárgyat tanítana.
27. RolloJuve — 2010-09-01 20:36
@Krux: Aha.
28. Hőrsofőr — 2010-09-01 21:00
Szép történet! Köszi érte !
29. szamar orvezeto — 2010-09-01 21:31
Sziasztok! Jó érzéssel olvastam a blogon ezt a történetet hisz ezt annak idején lányom elbeszélésből átéltem a különös vizsga alkalmával (akkor is jót röhögtünk rajta, de most is ezt teszem). Köszönöm barátomnak, hogy ezt a történetet az ő látószögéből is megismerhettem! :)
30. tiboru — 2010-09-01 22:08
@szamar orvezeto:
És tényleg azt élted meg, amit a művelt bölcsészek úgy írnak körül, hogy se köpni, se nyelni nem tudtál?
31. Vérnűsző Barom (törölt) — 2010-09-02 07:03
@szamar orvezeto: @szamar orvezeto: Mesélhetnél róla valami érdekeset cserébe az írásáért.
Csak volt valami kis disznóság a füle mögött, valami megérdemelt gúnyneve, randa szokása, bármi, amin elszórakozhatunk.
Tiboru gyaníthatóan lelkesen kiposztolná.
(Sokadik internal server error után)
32. _Nyuszi — 2010-09-02 07:22
Nagyon jó poszt, köszönöm. :)
Egyre jobban bánom, hogy ki kell hagynom Kecelt. :(
Félek, nekem nem lesz ilyen szerencsém a vizsgaidőszakban majd. :S
—–
Balek, firma, szakestély, etalonrészeg, valéta: nem csak Miskolcon végzetteknek lehet ismerős, hanem Selmecen, Sopronban, Dunaújvárosban, Bme (KSK, GÉK/GPK)-n végzetteknek is: jófajta hallgatói hagyományok, ahol még a felső gombolási sorrendje is kötött. Érdemes kicsit guglézni annak, akit érdekel egy több száz éves hagyomány története. Nagyon szép szerintem.
33. Lombrágó — 2010-09-02 08:19
Esetleg a leányzó is megírhatná a sztorit az ő szemszögéből :-)
34. Krux — 2010-09-02 11:06
@szamar orvezeto: Hozott Isten a blogon!
35. szögyi — 2010-09-02 11:35
@_Nyuszi: Ha már szakkifejezés: egy miskolci hallgatótól hallottam, hogy a szakestély a legszebb példája az irreverzibilis folyamtoknak, mert olyan még nem fordult elő, hogy egy aljas lerészegedés spontán módon átment volna szakestélybe…
@Krux: A szakasz- vagy századparancsnokod nem jár erre?
36. Adani — 2010-09-02 12:00
@szögyi:
Ebben van valami, ez épp olyan jó példa mint a verekedés és a focimeccs. Verekedés közben sem fog soha focimeccs kitörni.
37. _Nyuszi — 2010-09-02 12:12
@szögyi: Nagyon igaza van. :)
38. _Nyuszi — 2010-09-02 12:14
@Adani: Drága, maga mindig csak az aktuális poszthoz kommentel? Van pár elfekvő kérdésem régebbi posztoknál. :)
(Miért jó a levesbe öntött higany, és milyen a hidrodinamikus vagy milyen wc, amit kend reklámozott egy vagy két poszttal korábbi kommentben.)
39. Adani — 2010-09-02 12:27
@_Nyuszi:
Az aktuális van legfelül a radaron nézem ,h jön-e új komment, de ne m0-24-ben mert életem is van. :)
Levesbe rakott higany elvileg fosat, de kipróbálni nem próbáltam soha egy szívatós weboldalon írták mint jó módszert, de nem hiszem, h jó ötlet, mert mégis csak mérgező. Megfosatni valakit meg lehet biztonságosabban is pl. gyógyszertárból folyékony hashajtó a kajába vagy a piába, jó nagy adag.
Hidrodinamikus WC? Sztem az lesz az angol slozi, van a Newton WC és az angol WC, más típust nem ismerek. Az egyiket le kell húzni a másikat nem.
40. Adani — 2010-09-02 22:26
@_Nyuszi:
Megtaláltam közben a Rutin’s armyreportot. Elég hosszú írás, de megéri elolvasni jókat röhögtem egyes történeteken.
A WC-s rész:
„Apropó szolgálatvezetõ: õt Vida Zoltánnak hívták, afféle menõ filmes katonadumával rendelkezõ zászlósnak próbálta magát bemutatni, pedig valójában csak egy kibontakozó idegösszeomlását alkoholizmusba fojtó szerencsétlen volt. Mindenesetre, így az elején még arra is futotta a humorából, hogy szemléltetõ oktatást tartson WC használatból! Elõször is rajtakapta Szever honvédet, egy karikalábú cigánygyereket, hogy nem húzta le a budit magaután. Nem értékelte az újonc álcázási tehetségét (tudniillik azért koletpapírral letakarta a kábelt), hanem odarángatta az egész századot, és megkérdezte, kinek van diplomája. Egy Bicskei nevû gyerek jelentkezett. Mindjárt meg is kapta a végzettségének megfelelõ feladatot: elõadást kellett tartania a Newton és az Angol típusú WC-k közötti különbségekbõl. Nagy derültség közepette elemezte, hogy a parasztosan pottyantósnak nevezett Newton-WC a gravitáció elvén mûködik, míg a fejlettebb angol modell a hidrodinamikát használja fel mûködése során, viszont le kell húzni…”
41. Adani — 2010-09-02 22:30
A link lemaradt:
blog.tomcatpolo.hu/blog/blog/special_armyreport.html
42. _Nyuszi — 2010-09-04 09:42
@Adani: Higany: de miért nem ül le a leves aljára, kis gyöngyökben? Nem hiszem, hogy oldódna a vízben, pláne nem, hogy lebegne. Így viszont nem poén szerintem.
Wc: szerintem a hidraulika jobban illik hozzá, de én nem értek az efféle műszaki szerkezetekhez. :) (Megjegyzem, szerintem mindkét fajta modellhez szükséges feltétel a gravitáció, de ezt én nem tudhatom.)
A linket pedig köszönöm!
43. Adani — 2010-09-04 09:44
@_Nyuszi:
naná, h kell a gravitáció most képzeld el, h nincs és a szar ott lebegne a csészében és nem esne le. :)
44. _Nyuszi — 2010-09-04 09:57
@Adani: Akkor mi most megmagyaráztuk egymásnak a semmit?
:(
45. Kabrio_Rentier — 2010-09-05 12:04
@_Nyuszi: Balek, firma, hagyományok:
youtu.be/M1_ytKzTI7s
46. _Nyuszi — 2010-09-05 16:51
@Kabrio_Rentier:
Az első részt megnéztem. Jóó. :)
Köszönöm szépen!
47. gatsy — 2010-09-23 15:51
@_Nyuszi:balek!Felső ám a nagynénéd térgye kalácsa!
Legalább olyan egyenruha az, mint bármelyik hadseregé. Gyakran még a front is ugyan az volt, ahol harcoltak.
48. vnweb — 2011-01-09 22:44
FIRMA: mindig nagy betű!!!!!!!!
RSS feed for comments on this post. TrackBack URL
Szólj hozzá
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.