A Szögyi-féle hadtápkalandos történet második részével folytatjuk, amely (én garantálom!) legalább olyan, khm, cselekményes lesz, mint az első rész: alkohol ebben is van, az idiotizmus különböző lépcsőfokain található tisztek is akadnak, na és a jó öreg konyhaszolgálat is hallat magáról.
 

Másik hadtápos esetem Csobánkán történt. Az elsőéveseket minden évben oda vezényelték egyhetes kiképzésre (jó, tudom, nem egy Rezi vagy Táborfalva, de nekünk, repülősöknek még ez is sok volt). Oda is jelentkeztem inkább; mondtam, hogy ha másmiatt nem is, de egy kicsit világot látni az mindig jól jön, így összehoztunk egy elég jónak ígérkező hatfős alakulatot, mint törzset.

Az már az első napon kiderült, hogy nem lesz jó, ha én is benne vagyok abban a két emberben, aki bemegy Szentendrére a kajáért, mert a főiskola kapujának láttán kitört rajtam a röhögőgörcs, ami beljebb kerülve már csak fokozódott. Akkor ez inkább kilőve.

Mikor megkezdődött az elsőévesek számára a szívás, a tisztek egy-egy emberkét vettek segítségnek maguk közül. Először jött Olaszrizling őrnagy (a tényleges nevére nem emlékszem, csak erre), csak hát másfél évvel ezelőtt őt égettem be az első tereptan óránkon, amikor nagy általánosságban a Földről, mint bolygóról volt szó. Nem szóltam ugyanis neki, hogy még középiskolás koromban amatőr csillagász, sőt hivatalos TIT-előadó is voltam; megértettem, amikor nagyon gyorsan másik embert választott.

Utána jött Toxigyuszi, mint tömegpusztítós; neki is kellett valaki napalmot gyújtogatni, amikor egy szakasz jön arra. Nohát, régebben őt is leugattam, konkrétan a hirdogénbomba fúziós folyamatánál, mert ennek igencsak sok köze volt a Napban lejátszódó reakciókhoz; ő is inkább valaki más mellett döntött.

Aztán jött a volt századpékám, aki egyszer értem jött, mikor lejelentette az a f@sz szolgálat, hogy hazadobbantottam; valószínűleg visszamenőleg is felmerült benne, hogy milyen istenesen bebaxxtunk ennek alkalmából.

Arra járt a tanszékvezető is, aki csak egyszerűen összeborzongott, amikor meglátott (soha nem voltam mintakatona), egészen addig, hogy végül maradtam konyhamalacnak.

Rálőcsöltem a kajaosztást a másik maradék srácra, hogy akkor meg enyém lesz a mosogatás. Meg voltak hajtva a madárfiókák tisztességgel, nemigen volt maradék a tányérokon (no meg azért is, mert fővesztés terhe mellett úgy kellett adagolni nekik a kaját, hogy nehogymá’ a törzs éhen maradjon). Rájuküvöltöttem az első étkezéskor, hogy nem étteremben vannak, tányérokat szépen összestócolni minden asztalnál, esetleges maradékot zsebrerakni, vagy ha tényleg nem kérik, akkor az asztalparancsnok egy tányérban kiviheti az étkezősátor melletti hordóba. Én mondom: csodálatos eredményt lehetett elérni velük egy kis határozottsággal.

Mondjuk azt még főiskolás koromban felmértük, hogy a közvetlenül utánunk lévő évfolyam igencsak hamvábahótt fiókákból áll; ezt elpanaszolta egyszer Józsifőhadnagy is nekünk, hogy ezek mellett szinte unatkozik.

Tavasz volt, a természet legszebb időszaka: virágoznak a fák, rügyezik a pénisz, a csobánkai kiképzőtáborban találtam egy megfelelően szélvédett helyet, ahova sokáig odatűzött a nap, kihordtam a sárga műanyagtányérokat, vizet is vételeztem egy slaggal, és egész jól elvoltam. Úgy osztottam be a mosogatást, hogy a reggelivel pont végeztem délre, az ebéddel vacsorára, a vacsora után meg a sötétben úgysem nagyon lát az ember, na akkor már inkább csak olyan kertlocsolós stílusban.

Saccperkábé két napig tartott az idill, amikor véletlenül – ellenőrzés céljából – a tanszékvezető látogatott meg. Az addigi szolid hidegrázását akkor váltotta fel a totál idegbaj, amikor elétárult a pőre valóság, azaz az, hogy ott ülök egy nagy halom honvédségi tányér között, mellettem folyamatosan folyik a víz a slagból, ötperc/egytányér sebességgel mosogatgatok, ja, és mindezt egyszálp..csben. Mikor kicsit normalizálódott a vérnyomása, akkor az éseztmosthogyra nyugodtan válaszoltam neki, hogy a nap szépen süt, én meg nem nagyon szeretem, ha itt ott fehér foltok vannak rajtam, meg különben is: kiafaxot zavarok, ő is csak direkt azért jött ide, mert engem keresett.

Megfenyegetett, hogy azonnal fogdába vág; kérdeztem: itt hova? Na, akkor majd ha visszamentünk Szolnokra!

De azt meg már én tudtam, hogy megjött a Csobira való indulásunk előtt a parancs, hogy a következő hét szerdáján át lettünk testületileg helyezve (mármint a teljes létszámfölötti állomány) Pécsre, szóval ha szeretné magát abban az illúzióban ringatni, hogy nem pisilek bele a tányérba, amiből ő a kaját kapja, akkor inkább a fiókákat b.szogassa.

Egyébként is emlékeztettem rá, hogy egy évvel azelőtt, a nevenapja alkalmából tartott ünnepség után én is tagja voltam annak az előtte eddig titokban tartott csapatnak, aki először feltörölte vele a városi tisztiklub első emeleti folyosóját, aztán behajtogatta egy taxi hátsó ülésére úgy, hogy a feje kilógjon az esőben az ablakon, és jó vastag borravalót adott a taxisnak, hogy ezt az eszméletlen katonatisztet úgy vigye haza, hogy előtte kétszer kerülje meg vele a várost. Utána meg telefonáltunk a feleségének, hogy a férje éppen most indult el, bármelyik pillanatban megérkezhet, és innen a tisztikubból jókedvűen, de egyáltalán nem italosan indult el.

Szegény alesnek több mint egy évvel a történtek után lebbent fel a fátyol a történtek egy részéről, mert annak eléggé híre ment, hogy egy óra múlva (mikor hazaért) a felesége olyan háziápolásban részesítette, ami még a honvédségnél is kimerítette a kegyetlen bánásmód kategóriát. Ezt valószínűleg elpanaszolhatta a tisztikarnak is, mert onnantól kezdve egyik-másik igencsak vigyorogva nézett rám, amikor néha olyan helyre vetődtem, hogy összefuthattam velük. Ők is nagggyon szerették a tanszékvezetőt.