A katonaságnál az ember gyakran olyasmit is kipróbál, amit józanul (már úgy értem: civilben) esze ágában sem lenne megtenni. Ilyen kihívást jelentett Dogoo barátunknak a szellemidézés. Első benyomásait egy ilyen szeánszról az alábbiakban olvashatjátok.
 

A történet 1990 telén játszódik.

Előrebocsájtom, hogy nem nagyon hiszek a földöntúli dolgokban, mégis furcsa és szokatlan dolgoknak lettem tanúja, átélője. De lehet, hogy van egyszerűbb és logikus magyarázat is mint a szellemek, és a földöntúli erők. Ha valaki mesélné nekem ezeket a sztorikat, valószínűleg kiröhögném.

Az egész egy kósza ötletből indult útjára.

Valaki felvetette, hogy idézhetnénk szellemet, táncoltassunk asztalt, vagy valami hasonló. Az ötlet akkor nem került megvalósításra, de valahogy mégis beindult a gépezet.
Egy este éppen pihengettem a körletben az ágyon, félig már aludtam is, mikor rám rúgták barátságosan az ajtót, hogy jöjjek mert számítanak a közreműködésemre az asztaltáncoltatásnál.

Nosza az álom rögtön elillant, az automata átvette a vezérlést, s indultam, nehogy kimaradjak ebből a dologból, ami kis időre megbontja az egyhangúságot. Hamar híre ment az esti programnak; szép számmal voltak már a körletben, hívők és kételkedők egyaránt.

Heten ültünk az asztal körül, mint a gonoszok, a kezünk tenyérrel lefelé, hüvelykujj összeér, a kisujjak a szomszédéhoz érintve. Igazából nem nagyon tudtuk, mit kell tennünk; az egyik srác volt a szeánsz vezetője. Ő mondta, hogy mit és hogyan kell csinálni. A körlet már teljesen megtelt emberekkel, tele voltak az ágyak.

Elkezdődött a buli.

A srác körbejárt bennünket, motyogott valamit, kinyitotta az ablakot, kántált magában, felszólított bennünket, hogy csukjuk be a szemünket, és tovább kántált.

– Gyere szellemtestvér!
– Gyere szellemtestvér, várunk rád!
– Adj valami jelet, ha itt vagy. Adj jelet!
– Megidézlek szellem, mutasd magad.

Persze semmi nem ugrott elő az ágy alól. A nyitott ablak előtt a függöny folyamatosan mozgott, és egy pisszenés sem hallatszott a szobában a kántáláson kívül.

Ez így ment egy darabig, kezdett hideg lenni a körletben, a kinti köd megpróbált betolakodni. Furcsa érzés kezdett rajtunk elhatalmasodni, mintha az asztal meg-megremegne. A sámánunk még mindig körülöttünk motoszkált, és motyogott magában.

Az asztal mintha megint remegne!

Egyszer csak azt vettük észre, hogy az asztal két lábon áll!

Eléggé meglepődtünk. Kételkedő moraj futott végig a szobán. Mivel a villany le volt oltva, az öngyújtókat kattintgatták az emberek. Volt, aki az asztal alá is bemászott, hogy megnézze, ki emelgeti a bútort.

Semmit sem találtak, ez teljesen összezavarta a bandát. Volt olyan, aki egyszerűen megijedt, más meg most kezdett igazán érdeklődni. Mikor elcsendesült a zsibongás és mindenki megnyugodott egy kicsit, folytatódott a műsor.

Kérdéseket lehetett feltenni az asztalnak. Egy bólintás nem, kettő igen. Mindenféle banális kérdést tettünk fel neki, az meg szorgalmasan bólogatott és adta a válaszokat. A poén az, hogy eléggé eltalálta a válaszokat. Mondjuk nem voltak valami nagy kérdések:  Hány testvérem van? Van-e kutyám?….stb. Kicsit vásári mutatvány-íze volt a dolognak.

Ez így ment egy darabig míg valaki feltette a következő kérdést:

– Ember voltál?
– Igen.
– Gonosz voltál?
– Igen.
– Öltél embert?
– Igen.
– Egyet?
– Nem.
– Többet?
– Igen.
– 10-nél többet?
– Igen.
– 100-nál többet?
– Igen.
– Régen éltél?
– Igen.
– A középkorban?
– Igen.
– Van itt olyan, akihez közöd van?
– Igen.
– Kedveled?
– Igen
– Rokon?
– Igen.
– Megmutatod?
– Igen.

Itt a kérdező szép lassan elkezdte mondani a nevünket sorban, ahogy az asztal körül voltunk. Az asztal nem mozdult sokáig. Nem is remegett.
Amikor az én nevem hangzott el, az asztal hirtelen megmozdult és kibólintotta az igent!

Hát mit ne mondjak: meglepődtem, és a mosolyom sem volt teljesen őszinte.

Kérdés az asztalhoz, ( rokonhoz).

– Akarsz valamit, vagy szeretnél valamit a leszármazottadtól?
– Igen
– Próbát akarsz tenni vele?
– Igen.
– Erőpróba?
– Igen.
Kicsit tanácstalan voltam, hogyan is kell megverekedni egy szellemmel, de rájöttünk a megoldásra. Akkor sem voltam éppen kis darab, így mind a 95 kilómmal megpróbáltam lenyomni az asztalt a földre de az meg sem mozdult, stabilan állt a két lábán. Erőlködtem még egy kicsit, majd feladtam.

– Megfelelt a dolog?
– Igen.
– Van-e itt olyan, akit nem szeretsz?
– Igen.

Itt az asztal megindult a velem szemben ülő tizedes felé, ő felugrott és megpróbálta eltolni magától az asztalt, de az teljesen a szekrényhez szorította. Ijedten kiabált, hogy szedjük le róla.

Egyszer csak az asztal lábai szétcsúsztak, kitörtek, az asztallap pedig hangos csattanással földet ért.

Döbbenten állt mindenki a sötétben, a legtöbben falfehér arccal és ijedt szemekkel bámultak ránk. Majd hirtelen kiürült a szoba, csak páran maradtunk. Gyorsan, csendben eltakarítottuk a romokat, majd mindenki húzott aludni, egy hang nélkül.
 
UTÓIRAT:

Másnap reggel készülődtünk őrségbe és abban a körletben dumálgattunk, ahol az esti szeánsz volt. Hirtelen megfagyott a levegő. A falon lévő fogason halomban álltak a mikádók, meg a sapkák. Na most ez a csomó kabát mozgott. A fogas emberes kampós szegekkel volt a falba illesztve és most ez kijött a falból. Nem egyszerűen kifordult, hanem mintha valami húzná kifelé szép lassan. Mikor kijött, az egész mindenség egyszerűen leesett a földre. Álltunk és bámultunk. Volt köztünk egy vallásos gyerek, ő csendesen megjegyezte:

– Most ment el a haverotok. Majd imádkozom érte…