Proletair kolléga a mélységi felderítők egy újabb, városi körülmények közepette lebonyolított taktikai műveletéről ad beszámolót, melynek során – a valódi, nemes magyar katonahagyományoknak megfelelően – nemcsak italozásra, hanem kulturális programra is sikerült időt szakítaniuk.   

A felderítők elég sűrűn jártak Szolnokról Egerbe. Mivel Egerbaktán volt a lőtér, előfordult olyan, hogy nem tábori körülmények közt laktunk, hanem az egri laktanyában voltunk elszállásolva. A körülményeket tekintve sok különbség nem volt, a laktanyában pont olyan állapotok voltak, mint a szabadban. Nem volt jó, de legalább nem volt nyirkos.
Történt egyszer (talán 1998 telén), hogy két hétre kivonultunk Egerbe. Persze a gyakorlatok a természet lágy ölén voltak, csak aludni jártunk a laktanyába. Azt tudni kell, hogy az ominózus két hét alatt takony idő volt; hideg, de épp nem fagyott; nyirkos, párás ködös. Szóval szívtunk sokat, harcászkodtunk, esténkét meg bedőltünk az ágyba, magunkra húztuk a hálózsákot, és szunya.

Na de eljött a hétvége. Az állomány nagy része készült haza, de az előző sztorimban megénekelt ír kommandó úgy döntött, hogy a hétvégén a hazaútra szánt pénzt inkább elissza Eger városában. A századpéká sem volt hülye (annyira), és tudta, hogy egy ilyen „veszedelmes bandát” őrizetlenül hátrahagyni nem valami jó elgondolás, mert még a végén olyat tesznek, ami súlyosan hátráltatná a karrierjét. Így kinevezett egy hivatásos őrmestert, akinek szemmel kellett minket tartania. Ez az őrmi – nevezzük Janinak – amúgy egy vajszívű legény volt, ráadásul nagy sportember; nekünk – szerződéseseknek – semmi bajunk nem volt vele.

De a feladat az feladat, így Jani érdeklődött, hogy mit tervezünk szombaton? Terveztük, hogy csapatostól átbuszozunk Egerszalókra, hogy a híres meleg vízben áztassuk magunkat, ha már a laktanyában ilyen nem volt. Mármint meleg víz. Csak előbb ennénk valamit egy helyi olcsóbb étteremben.

Mi a Jóbarát nevűt találtuk annak; csak azért, hátha ismeri valaki.

Nosza, össze is pakoltuk a felszerelést: törölköző, fürdőgatya, stb. Jani őrmi meg úgy gondolta, nem várja meg, amíg a csapat táplálkozik, hanem jó sportemberhez méltóan elkocog Szalókra, ott beül a melegvízbe, és így relaxálva bevárja a lusta ír kommandót. Csakhogy itt megcsúsztak a dolgok. Janika elkocogott, de a csapat egyik része úgy döntött, hogy nem vacakol holmi szilárd tápanyaggal, és mivel a sör folyékony kenyér, inkább azt ebédel. A rendesen ebédelők pedig azt mondták, finom étek után jó lenne egy sör. Aztán meg ha már mindenki itt van, mi lenne ha megnéznénk az egri várat?
Az egri vár meg lett rohamozva. A csapat egyik fele vidáman eljátszotta a hős várvédő vitézt, a másik meg a kutyafejű törököt. Volt hangos álláhákbározás, volt hitetlengyaúrozás, ami kell. A kemény küzdelem még a várfal tetején is folyt. Aztán megjelent a portás bácsi, és úgy lezavart minket a várfalról, mint jegyszedő néni az egyszeri bloggert a keceli Mi-24-ről. Mi pironkodva elsunnyogtunk, méghozzá a várban található Ispotály nevű borozóba (itt jobbra). Ott bizony az este hatig tartó záróráig iddogáltunk, jómagam muskotályt (csak mert jól rímelt az ispotályra). És ha már így belejöttünk, lelovagoltunk (mint a Gyalog galopp főhősei) a vár alatt található Jatagán nevű krimóba (asszem mára már ez megszűnt).

Na, itt valakinek beugrott, hogy mi valójában Egerszalókra készültünk, és most Janika őrmi ott búsul magában szegény, és már biztos ráncosra ázott a hátsója. Elszégyelltük magunkat, és szégyenünkben jó sok sört ittunk. Miután jól kiszégyenkeztük magunkat, útnak indultunk. Mivel jó volt a kedvünk, menet közben folytattuk a török-magyar csatározást, álláhákbározással, miegyébbel. Az osztag elővédei megállapították, hogy a bazilika alatti Kazamata borozót kell megszállni. Meglepetésszerű rajtaütéssel a helyet bevettük. Csocsóban mindenkit elvertünk, volt asztalon táncolás, és álláhákbározás, de senkit nem bántottunk, a szomszéd asztalok is csatlakoztak a jókedvünkhöz, szóval volt vígasság.

Öreg este volt már, mikor valaki felvetette, hogy menjünk át a diszkóba. Az nem volt messze. Bementünk, tömeg volt, de a csapat nagy része talált egy asztalt, ez lett a bázis. Aztán ki sörért, indult, ki meg egri leánykára vadászni. Én az emeleten egy erkélyszerűség korlátját támasztottam, és onnan néztem alant a táncoló forgatagot. Egyszer csak látom ám, hogy a felderítők elindulnak egymás után a „bázis” felé. Nem volt nehéz észrevenni, csak a kopasz fejeket kellett nézni. Nohát az történt, hogy a bázison maradt egy ember, de azt két egyszálbél, de alkohol hatására magát igen erősnek képzelő helyi ifjú elzavarta, hogy akkor tűnés, innentől itt ők ülnek. Igaz hogy hatan simán, tízen szűken, de elfértünk, de hát kellett nekik a hely. No, ez a srác értesítette a többieket.

A rendteremtő-megtorló különítmény első nyolc embere be is érkezett a bázishoz, majd kérdés nélkül letelepedtek a két csávó mellé. A két csávó számára igazából nem is volt menekülési út, de az égnek állított zselés hajukhoz most jól állt a riadt szem, főleg amikor meglátták a csapatban az elhajtott bajtársunkat. Tőlünk az egyik srác kért cigit meg tüzet a két suttyótól, (frászt kért; egészen pontosan így hangzott: te adj cigit, te meg tüzet!). A felkínált dobozt és a gyújtót elfelejtette visszaadni. Az elhajtott bajtársunk pedig csak finoman annyit mondott a két szemlátomást összetöpörödött macskajancsinak, hogy tűnés. Na ekkorra futott be a diszkó kidobóember osztaga, két alacsony, de széles kopasz fickóval.

A két suttyónak felcsillant a szeme, hogy ők akkor most meg vannak mentve, de azért a számbeli és súlycsoportbeli előny még mindig a felderítőknél volt, nem is értem, mit reméltek. A mattot az adta be nekik, amikor az egyik kidobó a felderítők közt egyik rég nem látott cimboráját vélte felismerni, aminek nagy örömujjongás, meg hátbaveregetés lett a vége. A másik kidobó konstatálta, hogy nincs itt semmi látnivaló, és unott fejjel visszavonult. A maradék vidám kidobó pedig arra kért bennünket, hogy a felmerült problémát a rá való tekintettel diszkréten oldjuk meg. Nem is volt semmi gond, a két csávó úgy távozhatott, hogy a hajuk szála sem görbült (mondjuk, amennyi zselé azt tartotta…)

Másnap Jani őrmester kissé nehezményezte, hogy átvágtuk, de mivel a laktanyába és a rendőrségre sem futott be panasz a civilektől, így megnyugodott. Hétfőn reggel a teljes állomány épp készülődött, és szólt valamelyik országos kereskedelmi rádió. A vicces riporter épp Egerben csinált riportot, és kérdezte az utca emberét. Az egyik kérdése az volt: szép ez az Eger, ugye a törökök nem költöztek vissza? A válasz ez volt: nem, nem jöttek, de a hét végén többször is hallatszott az álláhákbár…