Örvendetes, hogy még most, a háromszázadik katonasztori felé közeledve is vannak új húsok, akik csatlakoznak a Milstoryblog szerzői gárdájához. Bajtársiasan üdvözöljük tehát Estvánt, aki a bevonulásával és első napjaival kapcsolatos (11 és fél éves) emlékeit osztja meg velünk.

A történet a 2000. év egy tavaszi napján indult, mégpedig az akkor még létező egri katkó (hivatalosan Lenkey János Honvéd Középiskola és Kollégium) egyik helyiségében, ahová a sorozási procedúra végeztével egyesével szólítottak be minket. Itt kiderült, hogy az első fokú bizottság sorkatonai szolgálatra alkalmasnak talált-e. Persze a folyosón nem egy fiatalembert láttam mindenféle zárójelentéseket meg röntgenfelvételeket szorongatva, de a többség alkalmas minősítést kapott, ahogyan én is. A bizottság elnöke, egy ácskapocsbajuszos százados, miután közölte ezt velem, megkérdezte, hogy akarok-e a határozat ellen fellebbezni, esetleg fegyver nélküli (erről valaki mesélhetne, hogy milyen volt ez, ha volt egyáltalán) vagy polgári szolgálatra jelentkezni?

Nemleges válaszom után lapozgatni kezdett a papírjai között, és mivel még a névsor elején jártunk, még választási lehetőséget is felkínált: menne már májusban vagy várna augusztusig? Némiképp meglepődtem, nem gondoltam, hogy a sorozás után ilyen hamar be is rántják az embert. Nyeltem egy nagyot, és a májust választottam (utóbb beigazolódott, hogy jól: mire jött a tél meg a hideg, beöregedtem). A tiszt ezt beírta, és már hívták is a következő áldozatot.

Nemsokára megjött a behívó, utána pedig gyorsan elérkezett a benne megjelölt nap, május tizenhatodika is. Még egy telefon édesanyámnak, egy puszi a barátnőmnek, aztán a legszükségesebbeket tartalmazó hátizsákkal, immár a vállig érő hajtól is megszabadítva elindultam, hogy le ne késsem a Tapolca felé tartó vonatot. Örökkévalóságnak tűnő zötykölődés után (ami később, a többedik alkalom után se tűnt rövidebbnek) érkeztem meg. Leszállás után mentem a tömeggel, azaz követtem a többi megilletődött, hátizsákos-sporttáskás korombeli srácot, akiknek körülbelül ugyanannyira nem volt fogalmuk arról, hogy merre lehet itt a Helyőrségi Művelődési Otthon, mint nekem. Szerencsére a parkolóban várt néhány poros sárga busz, és a célba röpített minket. Itt megkezdődött a társaság különböző szempontok szerinti szétosztása, ide-oda átcsoportosítása, a hiányzók keresgélése, stb. Már ekkor megismerkedtem Bélával (kinek NEM volt Béla nevű surranótársa?); kiderült, hogy egymás melletti településekről jöttünk, vele aztán egy körletbe is kerültünk. Amint véglegesedett a csoportunk létszáma, egy vékony, magas cigány őrvezető srác – a nevére nem emlékszem – szigorúan magázódva kiadta az ukázt, hogy kövessük.

Mindenféle épületek között, fák alatt, kerítések mellett kanyarogtunk, azt hiszem, egyedül nem is találtam volna vissza a kiindulópontra. Végül nagykapun ki, úttesten át, másik nagykapun be, és beléptünk a Kinizsi laktanyába; ott még egy kis séta, és megérkeztünk a 8-as épületbe, a 3. kik. zlj. 1. és 2. szd. leendő otthonába.

Mi az első századba kerültünk, beosztottak minket a körletekbe, majd szolgálatvezetőnktől, Olasz zls.-tól a tisztesek segítségével megkaptuk a felszerelésünket. Bakancsból például teljesen újat kaptam. Páran irigykedtek, mert nem tudták, hogy vagy a kopasz töri be az új surranót, vagy az új surranó a kopaszt. A ruházat többi eleme elég lehangoló képet nyújtott: 1965M (és szerintem nem sokkal azután gyártott) műanyag ellenzős, szétgombolható sapka, utólag méregzöldre befestett nadrág (erről később kiderült, hogy az izzadó lábon zöld foltokat produkál, cserébe az izzadság sója fehéren kiütközik rajta), valamint a leginkább mustár- vagy okkersárgának nevezhető ingek, de valamelyest vigasztalt minket, hogy a tiszteseknek se jutott különb.

Öltözködés és elpakolás közben kezdett összerázódni a körlet. Tulajdonképp mind hevesi gyerekek voltunk, kivéve a két Józsi nevű srácot, akik Lentiből jöttek, illetve volt még a körletparancsnok, A Tizedes Úr, aki aznap szolgálatban volt valahol, bővebbet nem tudtunk róla, csak a többi rajparancsnok emlegette. A kék melegítő és a piros szélű fehér atléta felöltése után utunk a „gyengusz”-ra vezetett (megtudtuk, hogy ez a fura szó valamiféle egészségügyi intézményt takar), ahol megnézték, hogy mindenkinek megvan-e két keze, lába, szeme, füle, ilyenek. Akit fel kellett menteni valamiféle tevékenység alól, az itt kapott róla egy fecnit, az oltást viszont kivétel nélkül mindenki kiérdemelte, ráadásul kettőt is, a kalocsai agyhártyagyulladásos balhé óta ennyi volt a járandóság. Az este folyamán még hátra volt a teljes állomány lefotózása a katonakönyv kiállításához (a személyit már begyűjtötték), természetesen egy darab fényképezőgéppel, miért is ne, tehát volt már vagy éjjel 1 óra, mire oda jutottunk, hogy felfedezzük a hely nyújtotta tisztálkodási lehetőségeket, majd nyugovóra térjünk. Az alvás senkinek nem ment simán, egyrészt a nap feldolgozásra váró történései, másrészt az állandó jelleggel nyöszörgő fémhálós emeletes ágyak, harmadrészt az oltástól sajgó mindkét váll miatt. Ez utóbbi folyománya volt az is, hogy vagy csak teljesen hason, vagy hanyatt, az egyiptomi múmiák pózában voltam képes valamennyit pihenni.

Második napunkon sajnos hamar eljött a reggel, „ébresztőföl!”, cihelődés, borotválkozás, aztán letereltek minket az épület elé. Ott jó honvédségi szokás szerint ácsorogtunk egy darabig, majd egyszer csak elindultunk reggelizni, mégpedig a Csobánc laktanyába, ugyanis nálunk nem üzemelt a konyha, a későbbiekben is átvonultunk minden áldott étkezéskor. Ezen a napon került sor a katonai eskütételre. Abban az időben már nem volt szokás az alapkiképzés záró mozzanataként megtartott ünnepség, csupán a századszint egyik üres helyiségében „szakasz-kötelékben” hajtottuk végre, egy hivatásos, egy előmondó szerepet betöltő tizedes, egy nemzeti zászló és egy Himnuszt-Szózatot szolgáltató magnó jelenlétében. A későbbiekben végre megismertük a körletparancsnokunkat, Bék tizedest. Kaptunk kis alakú kockás füzeteket, ebbe lediktálták nekünk az előljárókat: laktanyapk, zlj. pk., törzsfőnök (röhögés, persze mindenkinek a tolldíszes-hosszú parókás Gojko Mitic ugrott be), logisztikai főnök, meg akit még ilyenkor kell. Megtanították sorban a rendfokozatokat, lerajzoltatták mellé a rendfokozati jelzéseket. Megtudtuk, hogy az a piros karszalagos tizedes, aki reggel ébresztett minket, egyébiránt meg egész nap rohangál, kiabál, intézkedik, emellett pedig a századszinten élet és halál ura, maga Az Alegységügyeletes, és innentől csak akkor enged le bárkit egy szál cigarettára, ha az illető tudja azt a rendfokozati jelzést, amit kérdez tőle.

Szintén ezen a napon mutatkozott be a századparancsnokunk, Puklics százados, majd bemutatta a zászlóalj-humántisztet, egy hadnagy asszonyt azzal, hogy ha bárkinek bármivel bármilyen baja van, hozzá kell fordulni. A hadnagy asszonyt egyébként az öregek csak Figyusznéni néven emlegették, mivel csaknem minden mondatát a „Figyusz, fiúk!” formulával indította. A teljesen emberi módon és normálisan kommunikáló századparancsnokkal szerencsénk volt, a velünk egy épületben lakó másik századnak viszont nem: ők egy agresszív, üvöltöző, szeszkazán kapitányt fogtak ki, aki a legenda szerint az egyik reggeli századsorakozón összehugyozta magát, aztán miután a szolgálatvezetőtől hiába kért tiszta nadrágot, a saját írnokát kezdte el hajkurászni, annak gatyáját követelve…

A harmadik napunk csak egy fél napra sikeredett, mivel ebéd után megkaptuk katonakönyveinket, benne körletelhagyási engedélyünket, és civilbe öltöztünk: máris haza készülődtünk!  Százados urunk lelkünkre kötötte, hogy mind a hazaúton, mind vasárnap a laktanyába visszajövet igyekezzünk emberi módon viselkedni, azzal pedig senki ne próbálkozzon, hogy elfelejt visszajönni, mert annak nem lesz jó vége, ő garantálja. Ezzel elkezdődött az ún. „kopaszeltáv”. Felszálltunk a laktanya parkolójában felsorakozott, hagyományos Ikarusokra, amelyek innentől a „kopaszbusz” vagy „kopaszjárat” nevet viselték, ezek pedig elindultak a pár napja bevonultakkal az ország különböző nagyvárosai felé. Az első alkalommal a sofőrök meg-megálltak, hogy megfáradt utasaik frissítőként sört vételezhessenek az útra, aztán mivel a miskolci viszonylat utasai az itókától annyira felfrissültek, hogy segítségükkel a szegény rozzant busz egyik ablaka kihullott helyéről, a későbbiekben a hazautazásokra mindegyik jármű rendész kiséretet kapott: egy hivatásost pisztollyal és egy sorállományút karabéllyal, és onnantól csak a hivatalos állomásokon volt megállás.

Én Budapesttől pár társammal már a hagyományos Volán szolgáltatást vettem igénybe. Útközben szóbaelegyedtünk helybeli nénikkel; említettük, hogy a seregből jövünk haza hétvégére. Ők jól informáltak voltak, tudták, hogy a hét elején volt bevonulás, ezért sehogy nem fért a fejükbe, hogyan lehetünk máris itthon. Véleményük szerint csakis valami „probléma” fennforgása miatt. Szerintem a mai napig meg vannak győződve róla, hogy nem lettünk alkalmasak, ezért küldtek még az elején haza minket.