295. – Bevonulás az ezredfordulón

Örvendetes, hogy még most, a háromszázadik katonasztori felé közeledve is vannak új húsok, akik csatlakoznak a Milstoryblog szerzői gárdájához. Bajtársiasan üdvözöljük tehát Estvánt, aki a bevonulásával és első napjaival kapcsolatos (11 és fél éves) emlékeit osztja meg velünk.

A történet a 2000. év egy tavaszi napján indult, mégpedig az akkor még létező egri katkó (hivatalosan Lenkey János Honvéd Középiskola és Kollégium) egyik helyiségében, ahová a sorozási procedúra végeztével egyesével szólítottak be minket. Itt kiderült, hogy az első fokú bizottság sorkatonai szolgálatra alkalmasnak talált-e. Persze a folyosón nem egy fiatalembert láttam mindenféle zárójelentéseket meg röntgenfelvételeket szorongatva, de a többség alkalmas minősítést kapott, ahogyan én is. A bizottság elnöke, egy ácskapocsbajuszos százados, miután közölte ezt velem, megkérdezte, hogy akarok-e a határozat ellen fellebbezni, esetleg fegyver nélküli (erről valaki mesélhetne, hogy milyen volt ez, ha volt egyáltalán) vagy polgári szolgálatra jelentkezni?

Nemleges válaszom után lapozgatni kezdett a papírjai között, és mivel még a névsor elején jártunk, még választási lehetőséget is felkínált: menne már májusban vagy várna augusztusig? Némiképp meglepődtem, nem gondoltam, hogy a sorozás után ilyen hamar be is rántják az embert. Nyeltem egy nagyot, és a májust választottam (utóbb beigazolódott, hogy jól: mire jött a tél meg a hideg, beöregedtem). A tiszt ezt beírta, és már hívták is a következő áldozatot.

Nemsokára megjött a behívó, utána pedig gyorsan elérkezett a benne megjelölt nap, május tizenhatodika is. Még egy telefon édesanyámnak, egy puszi a barátnőmnek, aztán a legszükségesebbeket tartalmazó hátizsákkal, immár a vállig érő hajtól is megszabadítva elindultam, hogy le ne késsem a Tapolca felé tartó vonatot. Örökkévalóságnak tűnő zötykölődés után (ami később, a többedik alkalom után se tűnt rövidebbnek) érkeztem meg. Leszállás után mentem a tömeggel, azaz követtem a többi megilletődött, hátizsákos-sporttáskás korombeli srácot, akiknek körülbelül ugyanannyira nem volt fogalmuk arról, hogy merre lehet itt a Helyőrségi Művelődési Otthon, mint nekem. Szerencsére a parkolóban várt néhány poros sárga busz, és a célba röpített minket. Itt megkezdődött a társaság különböző szempontok szerinti szétosztása, ide-oda átcsoportosítása, a hiányzók keresgélése, stb. Már ekkor megismerkedtem Bélával (kinek NEM volt Béla nevű surranótársa?); kiderült, hogy egymás melletti településekről jöttünk, vele aztán egy körletbe is kerültünk. Amint véglegesedett a csoportunk létszáma, egy vékony, magas cigány őrvezető srác – a nevére nem emlékszem – szigorúan magázódva kiadta az ukázt, hogy kövessük.

Mindenféle épületek között, fák alatt, kerítések mellett kanyarogtunk, azt hiszem, egyedül nem is találtam volna vissza a kiindulópontra. Végül nagykapun ki, úttesten át, másik nagykapun be, és beléptünk a Kinizsi laktanyába; ott még egy kis séta, és megérkeztünk a 8-as épületbe, a 3. kik. zlj. 1. és 2. szd. leendő otthonába.

Mi az első századba kerültünk, beosztottak minket a körletekbe, majd szolgálatvezetőnktől, Olasz zls.-tól a tisztesek segítségével megkaptuk a felszerelésünket. Bakancsból például teljesen újat kaptam. Páran irigykedtek, mert nem tudták, hogy vagy a kopasz töri be az új surranót, vagy az új surranó a kopaszt. A ruházat többi eleme elég lehangoló képet nyújtott: 1965M (és szerintem nem sokkal azután gyártott) műanyag ellenzős, szétgombolható sapka, utólag méregzöldre befestett nadrág (erről később kiderült, hogy az izzadó lábon zöld foltokat produkál, cserébe az izzadság sója fehéren kiütközik rajta), valamint a leginkább mustár- vagy okkersárgának nevezhető ingek, de valamelyest vigasztalt minket, hogy a tiszteseknek se jutott különb.

Öltözködés és elpakolás közben kezdett összerázódni a körlet. Tulajdonképp mind hevesi gyerekek voltunk, kivéve a két Józsi nevű srácot, akik Lentiből jöttek, illetve volt még a körletparancsnok, A Tizedes Úr, aki aznap szolgálatban volt valahol, bővebbet nem tudtunk róla, csak a többi rajparancsnok emlegette. A kék melegítő és a piros szélű fehér atléta felöltése után utunk a „gyengusz”-ra vezetett (megtudtuk, hogy ez a fura szó valamiféle egészségügyi intézményt takar), ahol megnézték, hogy mindenkinek megvan-e két keze, lába, szeme, füle, ilyenek. Akit fel kellett menteni valamiféle tevékenység alól, az itt kapott róla egy fecnit, az oltást viszont kivétel nélkül mindenki kiérdemelte, ráadásul kettőt is, a kalocsai agyhártyagyulladásos balhé óta ennyi volt a járandóság. Az este folyamán még hátra volt a teljes állomány lefotózása a katonakönyv kiállításához (a személyit már begyűjtötték), természetesen egy darab fényképezőgéppel, miért is ne, tehát volt már vagy éjjel 1 óra, mire oda jutottunk, hogy felfedezzük a hely nyújtotta tisztálkodási lehetőségeket, majd nyugovóra térjünk. Az alvás senkinek nem ment simán, egyrészt a nap feldolgozásra váró történései, másrészt az állandó jelleggel nyöszörgő fémhálós emeletes ágyak, harmadrészt az oltástól sajgó mindkét váll miatt. Ez utóbbi folyománya volt az is, hogy vagy csak teljesen hason, vagy hanyatt, az egyiptomi múmiák pózában voltam képes valamennyit pihenni.

Második napunkon sajnos hamar eljött a reggel, „ébresztőföl!”, cihelődés, borotválkozás, aztán letereltek minket az épület elé. Ott jó honvédségi szokás szerint ácsorogtunk egy darabig, majd egyszer csak elindultunk reggelizni, mégpedig a Csobánc laktanyába, ugyanis nálunk nem üzemelt a konyha, a későbbiekben is átvonultunk minden áldott étkezéskor. Ezen a napon került sor a katonai eskütételre. Abban az időben már nem volt szokás az alapkiképzés záró mozzanataként megtartott ünnepség, csupán a századszint egyik üres helyiségében „szakasz-kötelékben” hajtottuk végre, egy hivatásos, egy előmondó szerepet betöltő tizedes, egy nemzeti zászló és egy Himnuszt-Szózatot szolgáltató magnó jelenlétében. A későbbiekben végre megismertük a körletparancsnokunkat, Bék tizedest. Kaptunk kis alakú kockás füzeteket, ebbe lediktálták nekünk az előljárókat: laktanyapk, zlj. pk., törzsfőnök (röhögés, persze mindenkinek a tolldíszes-hosszú parókás Gojko Mitic ugrott be), logisztikai főnök, meg akit még ilyenkor kell. Megtanították sorban a rendfokozatokat, lerajzoltatták mellé a rendfokozati jelzéseket. Megtudtuk, hogy az a piros karszalagos tizedes, aki reggel ébresztett minket, egyébiránt meg egész nap rohangál, kiabál, intézkedik, emellett pedig a századszinten élet és halál ura, maga Az Alegységügyeletes, és innentől csak akkor enged le bárkit egy szál cigarettára, ha az illető tudja azt a rendfokozati jelzést, amit kérdez tőle.

Szintén ezen a napon mutatkozott be a századparancsnokunk, Puklics százados, majd bemutatta a zászlóalj-humántisztet, egy hadnagy asszonyt azzal, hogy ha bárkinek bármivel bármilyen baja van, hozzá kell fordulni. A hadnagy asszonyt egyébként az öregek csak Figyusznéni néven emlegették, mivel csaknem minden mondatát a „Figyusz, fiúk!” formulával indította. A teljesen emberi módon és normálisan kommunikáló századparancsnokkal szerencsénk volt, a velünk egy épületben lakó másik századnak viszont nem: ők egy agresszív, üvöltöző, szeszkazán kapitányt fogtak ki, aki a legenda szerint az egyik reggeli századsorakozón összehugyozta magát, aztán miután a szolgálatvezetőtől hiába kért tiszta nadrágot, a saját írnokát kezdte el hajkurászni, annak gatyáját követelve…

A harmadik napunk csak egy fél napra sikeredett, mivel ebéd után megkaptuk katonakönyveinket, benne körletelhagyási engedélyünket, és civilbe öltöztünk: máris haza készülődtünk!  Százados urunk lelkünkre kötötte, hogy mind a hazaúton, mind vasárnap a laktanyába visszajövet igyekezzünk emberi módon viselkedni, azzal pedig senki ne próbálkozzon, hogy elfelejt visszajönni, mert annak nem lesz jó vége, ő garantálja. Ezzel elkezdődött az ún. „kopaszeltáv”. Felszálltunk a laktanya parkolójában felsorakozott, hagyományos Ikarusokra, amelyek innentől a „kopaszbusz” vagy „kopaszjárat” nevet viselték, ezek pedig elindultak a pár napja bevonultakkal az ország különböző nagyvárosai felé. Az első alkalommal a sofőrök meg-megálltak, hogy megfáradt utasaik frissítőként sört vételezhessenek az útra, aztán mivel a miskolci viszonylat utasai az itókától annyira felfrissültek, hogy segítségükkel a szegény rozzant busz egyik ablaka kihullott helyéről, a későbbiekben a hazautazásokra mindegyik jármű rendész kiséretet kapott: egy hivatásost pisztollyal és egy sorállományút karabéllyal, és onnantól csak a hivatalos állomásokon volt megállás.

Én Budapesttől pár társammal már a hagyományos Volán szolgáltatást vettem igénybe. Útközben szóbaelegyedtünk helybeli nénikkel; említettük, hogy a seregből jövünk haza hétvégére. Ők jól informáltak voltak, tudták, hogy a hét elején volt bevonulás, ezért sehogy nem fért a fejükbe, hogyan lehetünk máris itthon. Véleményük szerint csakis valami „probléma” fennforgása miatt. Szerintem a mai napig meg vannak győződve róla, hogy nem lettünk alkalmasak, ezért küldtek még az elején haza minket.

75 hozzászólás

 1. Bigjoe(HUN) — 2011-09-25 11:09 

@Zolcsi67:
Győztest hirdethetünk!!!!
Az egy személyre jutó katonai eskük száma meghaladja a sokévi átlagot!!!!!
Három kat.eskü egy szezonban, nem semmi!

Fel ajánlok egy virtuális „üccsi” annak, akinek a katonai esküt vagy az ezzel kapcsolatos írnivalót a sloziban kellett megtenni ürítés közben.

Szerintem még ilyen is előfordulhatott az utolsó napokban.

 2. Bigjoe(HUN) — 2011-09-25 11:14 

@fakir:
Eskü a folyosón??????
Már sufni sem jutott?
Vagy egy ebédlő?
„saját magam írtam alá a körletelhagyásit”
Az iratokkal mindenki kavart, amíg le nem bukott. Azért általában és első körben az írnok kapott, majd utána a Hőr.

 3. Zolcsi67 — 2011-09-25 17:42 

@Bigjoe(HUN): A három eskü az akkoriban végbemenő változások miatt egyáltalán nem csoda, na de ultrás kézzel szignálni a feketemosogatóban! :-)))

 4. Zolcsi67 — 2011-09-25 17:46 

@Zolcsi67: Tiboru meg lassan szíjat hasít a hátamból, hogy csak ugatok itt, de egy árva történetet nem írtam még meg rendesen! :-)))

 5. Adani — 2011-09-26 10:17 

Az eskü szövege megvan valakinek?

Igaz, hogy az egész egyetlen egy körmondat, és kb. annyiba összefoglalható, hogy nem hozok szégyent az egyenruhára és a hazát és polgárok vagyontárgyait életem árán is megvédem?

 6. Optika — 2011-09-26 11:36 

@Adani:

Íme az esküről egy fénykép.

kephost.hu/share-20CC_4D28D754.html

Készült kb. egy éve a zalaegerszegi laktanya múzeumban.

 7. Krux — 2011-09-26 13:06 

@Adani: Egyáltalán nem egy mondat volt. Nálunk én voltam az előmondó, bár olvasni kellett, meg kellett tanulnom kívülről is. Btw anyám éppen az elmúlt napokban állt elő az egyetlen olyan fényképpel, amelyiken egyenruhában vagyok, és ippeg az eskü szövegét mondom. Megállapítottuk, hogy a fiam, meg én tök egyformák voltunk az „olyan” idős korunkban. Hogy mit össze nem röhögtem magamon…

 8. zweitakt — 2011-09-26 14:15 

@Adani: Esküszöm, hogy Hazámat híven szolgálom, a fegyveres erők Hűséges Katonája leszek! A Magyar Köztársaság érdekeit, állampolgárainak jogait és szabadságát bátran, a törvények betartásával, életem árán is MEGVÉDEM!!!
Nálunk így szólt 94-ben

 10. estván — 2011-09-26 23:18 

Mobiltelefon témához: nálunk az volt a szabály, hogy beérkezéskor kikapcsolt állapotban az ÜTI-szobán kellett (volna) leadni, pénteken hazautazás előtt pedig az alegység pk.-tól lehetett megkapni. Mondjuk akkor még nem volt mindenkinek, főleg nem a fiataloknak.
Pia: haveréknál konkrétan az egyik szolgálati helyen lakott egy szerdzsó, ezért volt hűtőszekrény is, ezt kihasználva haverék vittek magukkal pár doboz frissítőt. Meg volt dumálva, hogyha jön az ÜTI és belenéz, akkor a sör a szakaszvezető úré, hisz neki munkaidő után lehetett.
Sorozás elkerülése: egy ismerősöm mérnökként végzett, aztán jelentkezett doktori képzésre, hogy legyen még pár évre iskolalátogatásija. Onnantól, hogy biztosan lehetett tudni a sorkatonaság megszűnését, már be se járt.

 11. Adani — 2011-09-27 08:12 

@estván:

Fater egyi khaverja mondta,h mikor ő volt katona akkor kopaszként az öregektől krédezték meg ők hogy csempészik be a piát. Megkapták a tanácsot,h a kerítés egy bizonyos részén dobják be, oda nem látnak el a tornyokból és ritkán jár arra valaki, majd menjenek érte. Bedobálták kimaradás végén a piát mire mentek volna érte már hűlt helyét találták. :) Nyilván tudták mikor van a kimarcsinak vége lesben álltak a helynél, látták ,h hullik a manna és leléptek vele.

 12. Bigjoe(HUN) — 2011-09-27 08:35 

@Adani:
Nemrég küldtem egy történetet a Gazdának, hasonló esetről.
Nálunk is megvolt a szesz deszant helye, csak nem lopták el egymás elől a srácok.
Mert az őr vigyázott rá:)

@Zolcsi67:
Írjál, mert 3 esküvel kevesen dicsekedhetnek.

 13. blackdogone — 2011-09-27 09:32 

@Adani: Ezeket az army reportokat nem tudnád feldobni valahova? Egy korábbi történet hozzászólásai közé belinkelted a Tomcat-félét, de az a cím már nem él.

Köszi!

 14. Zolcsi67 — 2011-09-27 10:03 

@Bigjoe(HUN): Hát, nem tudom, mekkora volt az 1989 februári és májusi bevonulólétszám…vagy a májusiak már a „második”, a „bajtársias” esküt tették?

 15. Adani — 2011-09-27 12:32 

@blackdogone:

Dehogynem, de szerintem egyszerűbb ha felveszem a bloggazdával a kapcsolatot, gyártok belőle PDD-et és ki lehetne linkelni a főoldalra. Mindkettő érdekes olvasmány mindkettőn szarrá röhögtem magam, ha csak a fele igaz az is súlyos.

 16. fakir — 2011-09-27 20:35 

@Bigjoe(HUN):
Ahogy elolvastam az eskük szövegét, rájöttem, hogy én is kettőt mondtam el. A másodikat a katonaidőm utolsó napján. :-)

 17. Bigjoe(HUN) — 2011-09-27 20:50 

@fakir:
Az üccsi a sloziban ürítés közben elmondatott/aláírt esküért jár.
Sajnálom….

 18. pallee — 2011-09-28 16:34 

@Bigjoe(HUN): Hm. 1999-ben vonultam be, nekünk volt rögtön egy „sufni”-, egy hónap múlva dísz-, leszerelés előtt meg tiszti eskü…

 19. Bigjoe(HUN) — 2011-09-28 18:00 

@pallee:
Ebből melyik/kek voltak a sloziban?
Tiszti eskü?
Nem tán tiszt urat tisztelhetünk az úrban?
Tiszteltetem…

 20. pallee — 2011-09-29 08:41 

@Bigjoe(HUN): Bevonulás után a folyosón, ünnepélyes az alakuló téren, a tiszti meg egy tanteremben.
Tartalékos főhangyaként sikerült egymástól megválnunk a honvédséggel, nem akaródzott tovább ottmaradni, pedig lett volna rá lehetőség.

 21. Szkv — 2011-09-29 08:44 

@Bigjoe(HUN):

A század, illetve az ezred forduló környékén sok olyan változás ment végbe, amit valamivel „korábban” (1970-es évek és előtte) még rágondolni sem szabadott. Bekövetkezett változásokról lehetne egy nagyon hosszú listát felsorolni amikről nem a katona de főleg a sorozott állomány tehetett.
Kigondolt arra hogy egyszer az aknazár illetve az Sz100-as (Vasfüggöny) megszűnik és fel lesz szedve. Igaz nem hiányzik egyik sem. De nekünk akik akkor voltunk HATÁRŐRÖK tetszett nem tetszett aszt kellet végrehajtani, mert a politikai hatalom érdekében az állt.
Saját megjegyzésem az hogy az egész sorkatonai szolgálatot MÉLTÓSÁG TELJESEBBEN IS BEFEJEZHETTÉK VOLNA.

 22. Bigjoe(HUN) — 2011-09-29 15:26 

@Szkv:
„Saját megjegyzésem az hogy az egész sorkatonai szolgálatot MÉLTÓSÁG TELJESEBBEN IS BEFEJEZHETTÉK VOLNA. „
Pontosan.
Hallomásból tudom, hogy mikor a HŐRséget átvették a zsaruk, és voltak olyan alakulatok amiket feloszlattak (több is), az utolsó eresztésben sorozott állományú HATÁRŐRÖK leszerelésekor tartottak egy rendes ünnepséget, asszem az Ady-ban.

Halkan jegyzem meg, hogy a rendelkezésre álló infóim szerint rendes esküjük is volt.

Persze az is igaz, hogy a honvéd uraktól hallott lezüllött HT. a Hőrségeben szerintem ritkaság volt.

Volt amelyik tintázott, de olyan mélységeket, mint amiket a Szögyi történeteiből meg ismerhetünk, én nem tapasztaltam.

 23. Pacák — 2011-10-12 13:18 

@estván: Pontosan nem emlékszem már minden hivatásosra, de valami olyasmi volt a felosztás, hogy a három szakaszunk közül az elsőnek a századpéká helyettes volt a vezére (ő volt, aki szerette a szeszt), a másodiknak egy akkor még zászlós rangú úriember (hétköznapi, normális ember volt), a harmadiknak meg egy törzs- vagy főtörzsörmester. A rajparancsnoki helyeken sorállományú tisztesek voltak, akik minden leszereléssel változtak ugyi… :)

 24. estván — 2011-10-13 00:25 

@Pacák: Én valami brutális mennyiségű hivatásos nevére emlékszem, bár inkább Fehérvárról…

Nemrég pedig ezt találtam: static.panoramio.com/photos/original/44886212.jpg közös ismerősünk, a 8-as épület, mögötte meg a 100-as, a panelház.
Találtam videókat is, de csak a Csobáncról. Elég siralmas, ahogy most kinéznek ott a dolgok…

 25. ttomika — 2012-12-21 12:04 

Sziasztok,még új lennék itt,ezek a történetek nagyon ütnek! Estvánnak igaza van,én is ugyanakkor vonultam,csak Kalocsára. Minden hétvége otthon,max. szombaton lehetett lépni,igaz a közlekedés onnan eléggé tré volt a Dunántúl felé (Pápa),felújított vizesblokkok,emberi fogyasztásra alkalmas étel,bár az öregek szerint ebben közbejátszott a járvány és az,hogy mi voltunk ott az utolsók,utána költözött az egész Szhelyre. A buszok (Kunság volán) az alakulóról indultak,vonattal a kutya se ment. 10 hét után helyeztek haza Pápára a FRISZ-hez,itt keményebb volt,a könyvet sem kellett sokat nézegetni,kevesen voltunk. Bár ha kimenő volt,nekünk a reggel 7-es könyv járt,bár tiktakban nyomtuk az AegÜ-t,Kaput,csellót,vagy KRM/GRM-et. Az öregekkel jóban voltunk,a tisztek is normálisak voltak és őszinték: „honvéd,maga most hazamegy,hétfőn jelentkezik KRM-en,váltás egy hónap múlva,ne fosson,tudjuk hogy úgyis meglép!” KRM: koszlott fabódé a t.bányai vasútvonal mellett 1 db szolgálati ebbel (bakonyi vegyes),kb 350 nem szolgálati egérrel,szélöblítéses kertibudival,fürdés a toronyban (2 km),vagy az adóházban,de ha odáig már elette a fene a katonát,egyszerűbb volt hazamenni.Ezért is élmény volt ott szolgálni,na meg a repülések miatt,amíg még voltak.Tudom,mindenkinek a saját korszaka volt a kemény,de szerintem a 90%-unk kortól függetlenül örömmel gondol vissza arra az időszakra.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.