322. – Legénységi étkezde

Posted on 2011-11-28 by tiboru

Biztos vagyok benne, hogy sorkatonai szolgálatának ideje alatt mindegyikünk adott több-kevesebb konyhaszolgálatot, ami alatt megismerte a címben szereplő épületet kívül-belül. Estván most az ezzel kapcsolatos emlékeiből szedett össze egy csokorral. Tehát: első szakasz, első raj! Irány az étkezde, ne tarts lépést, in-dulj!

Ugye az ember rendszerint akkor látja a kajáldát először, amikor az első benti napján reggelizni viszik. Nekünk ez jó kis testmozgással járt, hiszen étkezés céljából a laktanyánk hátsó fertályában álló épületből át kellett ballagnunk a másik laktanyába minden reggel, délben és este. A ballagás az első alkalommal szó szerint volt értendő, mert az, hogy az első napos katonák lépéstartással közlekedjenek, még kiváló tiszteseinknek is kihívás lett volna.

Néha reggelente még a minimális mennyiségű felvágott és vaj szeletelésétől is megkimélték a (bizonyára naaagyon öreg) szakácsokat, de valószínűbb, hogy modernizálni akarták az étrendet: külső cégtől rendeltek hidegsalátákat vegyesen: mexikói, francia, svéd gomba (amikor azt írtam, hogy hideg, tessék szó szerint érteni; nem tudom, melyik sarkvidékről hozhatták, de amikor az ember a szájába vette, még a foga is belesajdult), illetve párszor celofánba csomagolt „bolti” szendvicset kaptunk, szalámival, némi zöldséggel.

Az elkövetkező napokban megtanultunk lépést tartani, sőt: nemsokára páran az „egykettőegy„-et is üvölthettük berekedt rajparancsnokaink helyett, ahogy táplálkozni meneteltünk. Az ebédlő előtt, amíg vártuk hogy beférjünk, ment a „sapkát le!” gyakoroltatása, ahol a sapka néha macskává változott, ilyenkor persze a vezénylést végző jót szórakozott rajtunk: „Mit kapkodnak a fejükhöz, basszák meg!? Ki mondta, hogy sapkát!?„

A következő, már-már szertartássá vált mozzanat akkor következett, ha a jó kedélyű, mosolygós Pacsa őrvezető vezényelt. Ő soha nem ugyanabban a sorrendben engedte be a négy rajt, illetve eleinte az „irány a legénységi éhezde” formulával operált, ezt később megváltoztatta gyorsétteremláncok nevére. Igaz, azokból általában három (meki, börger, pizza h.) jutott eszébe, a negyediknél már súgni kellett neki.

Napokon belül rájöttünk, hogy az ebédet a másodikkal kell kezdeni, mert mire az ember azzal végez, kb. fogyasztható hőmérsékletre hűl a tűzforró leves. Mivel én nem dohányzom, ráértem megenni mindent. Nem kellett kapkodnom, hogy még beleférjen egy szál cigi, mielőtt felharsan a hátsó placcon a „Harmadik zászlóalj, első század! Oszlopba, futásban (ökölbe szorított kezek felemelkednek, láb kipörög, enyhe gumiszag) sorakozó!„. A kiképzőközpontban egyébként a konyhamunkáról – mivel ott csak egyszer csináltam olyat – mindössze annyi maradt meg, hogy egy Ursula kaliberű konyhásnéni az amúgy legalább tíz éve nem takarított feketemosogató legapróbb zugait ganéztatta ki velem és két (hasonlóan szerencsés) társammal. Biztos nem akartak úgy járni, mint a másik laktanya konyhája (azt korábban a pletyka szerint az ÁNTSZ zárta be).

Aztán később mintha olvastam volna olyat, hogy mégis úgy jártak.

Fehérvárra átkerülve időszakunk – a számos remek szolgálat közül – leghamarabb a csellót kezdte el adni. Azért más időszakok képviselőivel is találkoztunk ott, pl. Sittes honvéd öreg volt, a csellópéká cím tulaja, a vastag szemüveges Rudi honvéd pedig gumi.

Igazából nem volt olyan rossz dolog a konyhabugi az Albában. Bár jó korán kellett kelni, de eleve jóval kisebb létszámra főztek itt, mint a kiképzőközpontban, így kevesebb hámozandó krumpli meg elmosandó tányér várt az emberre. Újdonság volt, hogy ebédre egy leves, de kétféle második készült. A csellósoknak meg kellett ebédelni még az állomány előtt, ilyenkor azt az ételt választottunk, amiről úgy gondoltunk, hamarabb el fog fogyni, ebédidő után meg a kevésbé népszerű fogás maradékát is betermelhettük. A másik változás Tapolcához képest, hogy a hétvégén benn hegesztő pár harcos csak melegített páncélost kapott vacsorára, tehát a kisegítőként olyankor alig volt dolgunk, a szakácsok fel-felengedtek a szintre héderezni kicsit.

Kiváncsian vártuk az első szombaton, hogy mit takar az étlapon feltüntetett „Legénység: KÉK”. Eleve sántított a dolog, mert a legénység itt nem kék, hanem zöld, mivel nem rendőrök vagyunk… Aztán szembesültünk vele, hogy ez az embert forró szafttal képenköpni hajlamos készételkonzerv fedőneve. Ezt a hőmérséklete miatt már az asztalhoz szállítani se volt egyszerű, de ha a sapkánkba löktük a tálalópultról, égési sebek nélkül megúsztuk. A szaft kifröccsenése ellen egyesek szerint úgy lehetett védekezni, hogy a konzervet néhányszor földhöz vágták. Én inkább maradtam az egy-két percre hideg folyóvíz alá helyezésnél. Egy ilyen bádogdobozba egyszer beletört a kanálgépem konzervnyitója (még a régebbi, nem a „tiszti” fajta); igaz, előzőleg már párszor elgörbült és a visszahajlítgatás elgyengítette.

A korábban már említett Béla cimborámmal gyakran bevállaltuk a feketemosogatót; ott szépen be lehetett osztani a munkát, nem úgy mint a fehérben, ahol egyszerre támadott a sok sárga műanyagtányér, ráadásul mosogatógép se volt, mint Tapolcán (Béla egyébként „A” kategóriával vonult, de egyszer Fehérvárról felkerült a Honvéd Kórházba valami szívprobléma miatti kivizsgálásra, onnan meg „C” betűvel jött vissza. Innentől megörökölte a leszerelő Ruditól a csellópéká rangot, tik-takban kezdett a konyhára járni).

Mint sok kaszárnyának, nekünk is volt a „kert végében” sertéstelep, oda kellett levinni a moslékot egy rozzant Multicarral. Az állatokat két-három ellátós baka gondozta, akiknek helyben volt kialakítva egy kis körlet. Hetente rendszeresen disznóvágás volt, egyik első konyhaszolgálatomkor a maradványok eltakarítása céljából oda vezényelt ki a szimpatikusnak nem mondható közalkalmazott konyhafőnök. Ha jól emlékszem, Gabi bácsinak hívták, szeretett kiabálni, és délutánonként teli szatyrokkal távozott. Egyébként egy jó ideje hallgattuk, hogy a Jurassic Park (azaz a sertéstelep) meg lesz szűntetve, de a röfik vagy nem akartak elfogyni, vagy fejenként legalább 10-12 lábuk lehetett, mert én annyi körömpörköltet, mint akkoriban az Albában, soha nem láttam. Más specialitása is volt kis konyhánknak: a robbantott csirke-leves: sárga, sós víz, amiben csontszilánkok, bőrcafatok, pár szem borsó, netán némi hús úszkál. Meggyőződésünk volt, hogy ennek alapanyagát a zámolyi határban bandázó varjak szolgáltatják, amelyek közé az ellátósok néha hajnalban behajítanak pár hatásnövelő burokkal ellátott 48M kézigránátot…

Az étkezde és vonzáskörzete másik emblematikus figurájának számított Barkas főtörzs. Neki (akárcsak Kacat zászlósnak) senki nem tudta az igazi nevét, a „nickjét” munkaeszközéről, a zöldséges furgonról kapta, amit egyszer állítólag saját pénzén fújatott újra. A főtörzs előszerettel hordott honvédségi tornacsukát, bokánál megkötött gyakorlógatyával (bokája olyan vastag volt, mint a csuklóm, ha nagynéha surranóban volt, annak szára még betűrt nadrággal is lötyögött rajta). Kb. ugyanolyan régi bútordarab lehetett, mint Gabi bácsi, és azt beszélték, hogy szervezetének állagát ő is rendszeres bioetanolos átöblítéssel igyekezett megóvni.

Nem említettem még a kopaszként csellóra járás legnagyobb pozitívumát, mégpedig azt, hogy a – szintén újonc – szakácsokkal jó kapcsolatot lehetett kialakítani. Ez nem elhanyagolható, tekintve, hogy néhány hónap múlva ők lettek az élet (vagyis étel) és halál urai. Egyszer volt olyan, hogy hétvégén öreg szakács nem volt benn. Aznap ebéd után az egyik fakanálhuszár kitalálta, hogy a hét közben megmaradt nyersanyagok felhasználásával összedob valami finomságot. Palacsintát kezdett gyártani, de aggódott, hogy a kakaópor (egy legénységi konyhán van kakaópor? sose láttuk azelőtt…) nem lesz elég mindbe. Én akkor bedobtam az ötletemet: Van pár szem alma? Esetleg egy kis fahéj? Persze került mind a kettő, némi cukorral remek palacsintatölteléket dobtam össze belőlük.

Ettől kezdve aztán megvolt a cimboraság. Később ebédkor, ha megláttak a tálalóablaknál, nem a kipakolt levesek közül vettem, hanem szedtek nekem egy jó sűrűt. Akármikor éhes voltam, bemehettem a konyhára a „művészbejárón”, mindig kaptam valami harapnivalót. Volt egy szekrényük az öltözőben, ahol a hétvégéről megmaradt konzerveket rejtegették (ugyebár sok emberhez látogatók jöttek hazai kajával, ők pedig ebben az esetben fel se vették az „ellátmányt”), legtöbbször ebből adtak, de a legrosszabb esetben is pár kanál sülthúszsírral, egy vöröshagymával meg egy jó darab friss kenyérrel baktattam fel a szintre, ahol amúgy egyaránt tilos volt enni és ennivalót tárolni is.

A laktanyában az átlag katona ritkán látott friss kenyeret. Gondolom valami biztonsági készültség miatt volt mindig raktáron egy napra való mennyiség, ezért mindig az előző napit kellett enni. Ez alól csak a szakácsok, csellósok meg a szakácsokkal jóban levők képeztek kivételt, mert ők hozzáfértek az adott nap reggelén érkezetthez is.

Egy alkalommal, amikor ismét némi plusz kalóriáért indultam, a konyhára belépve masszív csatornaszag ütötte meg az orromat. Kérdezem egyből a szembe jövő Krisztián szakácsot:

– Mi történt itt? Csőtörés? Dugulás?

A választól ledöbbentem:

– Ja neeem. Pacalt főzünk…

Na akkor gyorsan eldöntöttem, hogy nekem inkább kantinos hamburger lesz az ebéd, estig az étkezdét nagy ívben elkerülöm.

Szaglószervemet más eset is igénybe vette ám. Csináltak egyszer remek sóletet. Mi persze nem törődtünk azzal, hogy bejött-e már a sábbát, ettünk belőle, amennyi belénk fért, illetve amennyi volt. Ennek következményeképpen takarodóra felkészülés környékén a körletben mindent elsöprő biológiai háború robbant ki. Az üvegházhatást is erősítő gázok koncentrációja olyan mértékben meghaladta az egészségügyi határértéket, hogy ajtót, ablakot kellett nyitni, illetve néhányan öklendezve menekülőre fogták. Én megvontam a vállam, és előtúrtam a szekrényem felső polcáról a véletlenül ép, működő és mérethelyes 70M gázálarcomat. Az eszközt felhúzva, az „életben maradottak” röhögése közepette békésen visszahelyezkedtem a fészkembe…

48 hozzászólás

1. Rókakígyó — 2011-11-28 08:49

Mi a negyedik gyorsétteremlánc???

Nálunk volt friss kenyér. Igaz egy szinten laktunk a szakácsokkal.

48 hozzászólás

Szólj hozzá