Vannak dolgok, amik már a történelem részei, könyvek százai íródtak róla. Ilyen a második világháború is, amit nagyapáink, dédapáink megéltek. Voltak, akik elestek, s voltak, akik túlélték.

Proletair barátunk anyai nagyapjának állít emléket azzal, hogy töredékesen fennmaradt sztorijait, emlékezete által hiányosan megőrzött életét, történetét most blogposztba önti, az oral history sorozatunk részeként.

Éliás Kálmán névadása már önmagában is egy szomorú katonatörténet része. Apja (a dédnagyapám), Kun István ifjú és boldog házasként került ki a frontra az első világháborúban. Elesett, mielőtt fia megszülethetett volna. Fiatal özvegye, a dédnagyanyám – még várandósan – hozzáment egy Éliás nevű emberhez, aki így a nagyapám mostohaapja lett, és nagyapámat nevére vette.

A mostohaapa (itt alul látható) szigorú ember volt, aki a két háború közt felállított Magyar Királyi Folyamőr Flottilla főtörzsőrmestere lett. (Vagyis ha jól tudom, főhajómester.) Nagyapám egyke maradt, (dédnagyanyámnak nem lehetett több gyereke) így jól szem előtt volt mindig, amit nehezen viselt; sok huncutságot csinált. Volt, hogy tizenéves kölyökként átúszta a Dunát, amiért a mostohája kardlappal büntette, tisztán nevelő céllal. Vagányság, ide, vagányság oda, technikumot végzett és kiváló szakember lett belőle. Valamelyik nagy gyárban dolgozott (talán a Weiss Manfrédban), ahol meg voltak elégedve vele.

A háború őt is beszipkázta, és – gondolom – erős mostohaatyai hátszéllel (hogy a hadihajós szakzsargonnál maradjunk) szintén a Folyamőrséghez került, mint hajógépész. Amiket mesélt, abból az derült ki, hogy annak idején arany élete volt. Sokat hajókáztak, gránáttal horgásztak, ahány kikötő, annyi menyecske, stb. De amikor a háború valós arcáról mesélt, valahogy úgy tudta előadni, hogy nem borzongtam bele. Nem élvezettel, hanem igazi narrátoros elbeszéléssel, mintha nem is vele történtek volna meg a dolgok, csak elmeséli ezeket.

Amikor monitoron szolgált, bizony szinte minden éjjel lőtték a Dunát aknásító brit bombázókat, mesélt a kiváló Gebauer géppuskákról, a tűzijáték-szerű nyomjelzős lövedékekről. Egyszer aknára futottak, a hajó elsüllyedt, voltak halottak is, de nagyapám megúszta; igaz, nem szárazon. Egyszer egy szerhajó gépésze volt, mikor az meg egy régebben elsüllyedt uszály roncsába akadt, és léket kapott. Se előre, se hátra, ez a hajó is elsüllyedt, de ezt is túlélte.

Még gimnazistaként olvasgattam az akkor divatos Top Gun újságot, amikor egy archív fényképet találtam benne. Az amerikai légierő egyik felderítője által készített légifotó volt, a korábban megbombázott budapesti Fanto telepről. Ott volt a dátum is. Megmutattam, ő meg azonnal mondta, hogy bizony emlékszik erre a bombázásra. Valami jókora teherbárkát akartak vízre rakni, amikor légiriadót kaptak. Elvonultak az óvóhelyre, a bombázás lement, mire visszamentek, a bárka békésen ott ringott a Dunán, látható sérülés nélkül. A légnyomás bedobta, megspórolva ezzel egy félnapi hórukkolást. Valamikor meg egy gyakorló lövészetet aludt végig a fedélzeten, miközben az ágyúkkal célba lőttek. Kissé fáradt volt.

Mesélte még az öreg, hogy az egyenruhájukra nagyon ügyeltek, főleg a kimenőre. Mivel az egyenruha eléggé elütött a hagyományos szárazföldi uniformistól, a lányoknál azonnal lépéselőnybe kerültek. Volt, hogy egy erősen kapatos tüzér tizedes akarta ugráltatni nagyapámat, meg a társát a városban, valamikor este. A tizedes úr a barátnője előtt akart imponálni. Mivel nagyapámék hátratett kézzel sétálgattak (mint kiderült, ez nem volt véletlen) a srác nem láthatta a rendhagyó módon a zubbonyujjon lévő rendfokozati jelzéseket, azt hihette, hogy honvédekkel (közlegényekkel, vagy rendfokozat nélküliekkel) van dolga. Tehát türelmesen hallgatták a nagyszájú káplárt, aztán előre tették a karjukat, és lett is csend: két-két őrmesteri csillag-stráf. Meg lett nagy beégés a lányka előtt, de a tizedesnek nagyobb baja nem esett.

Nagyapám sosem titkolta, hogy legényként nagy szoknyapecér volt, bár nem dicsekedett vele, csak jelezte párszor, és ezt el is tudtam hinni neki. Volt a személyiségében valami ellenállhatatlan, de mivel talpig úriember is volt, sosem hitegette a lányokat és akit szeretett, azt nem hagyta el. Eljött nála is a nagy szerelem, még szakaszvezető korában; első feleségével itt felül látható.

A háború vége felé a folyamőrség hajóit a németek elvitték. Sosem kérdeztem meg, hogy nagyfater az ostromot hogy élte túl. Azt tudom, hogy a kitüntetéseit belevágta a Dunába. Aztán Budapest „felszabadulása” után beöltözött civilbe. A szovjetek már szedték össze az embereket málenkíj robotra, mikor is egy ilyen vonuló embersort kicsit tovább bámult meg az utcán. Na, be is terelték őt is a sorba. Ukrajnába került, két és fél évet húzott le egy gyárban, mint szakmunkás. Mesélte, hogy az orosz katonák aranygyűrűt esztergáltattak vele, persze cserébe kapott valamit, legtöbbször kaját, cigit. Naná, hogy a gyűrű nem aranyból volt. Az orosz baka hozott sárgarezet, abból készült a gyűrű. A lényeg azon volt, hogy a gyűrű belseje olyan íves legyen, hogy a fényt az asztallapra úgy verje vissza, mint az aranygyűrűk, vagyis kettős félhold-szerűen. Magának egy príma borotvát készített, sokáig csinálta, elbeszélése szerint soha jobb borotvája nem volt. A fogságból hazafelé jövet ezt a borotvát elcserélte pár kiló almáért, mert éhes volt.

Mivel nagy dohányos volt, mesélt a Mahorkáról, meg a Honvédról. Amúgy mikor én megszülettem, már rég leszokott a cigiről.

Még elhurcolása előtt fogant meg a lánya, és a fogság ideje alatt született meg, így várta már a hazatérést. Csakhogy felesége elhagyta és már egy másik emberrel élt.

Ezek után mit is tehetett: munkába állt a Láng Gépgyárban, és erős önpusztító életet élt. Pia, cigi, amivel eléggé sikerült is leépítenie magát. Az egykori fitt sportember (versenyszerűen kerékpározott), a délceg őrmester (vagy hajómester) most egy hamisítatlan, borostás proli volt. Mindaddig így is volt, amíg meg nem látta élete második (és egyben utolsó) szerelmét, a leendő nagyanyámat, Juliannát.

Julianna maga volt a hideg kimértség, a távolságtartás és a finom sznobéria szobra, így sikeres meghódítására senki sem fogadott volna. Nagyapám azonban legott kijózanodott (majdnem azt írtam, megrészegült) és elhatározta, hogy életvitelt vált, és megszerzi álmai asszonyát.  (Azt tudni kell, hogy nagyanyám igen szemrevaló leány volt, szépség és báj, satöbbisatöbbi). Amit addig senkinek sem sikerült, neki igen. (Egy nőismerősöm szerint volt a nagyapám tekintetében valami, ami többet szólt száz csajozós mondatnál)  Nagyapám később az Agrártudományi Egyetemen lett oktató, és Pécelen laktak, nagyanyám szüleivel. (Nagyapám oktatta apámat az egyetemen, és apám így ismerte meg az oktató lányát, leendő anyámat, az egyetemi könyvtárban, de ez egy másik blogra való sztori és amúgy is nehéz követni).

Nagyanyámnak is volt egy szomorú háborús élménye: a péceli vasúthoz közel laktak és egyszer megállt a nyílt pályán egy tehervonat, rajtuk rengeteg zsidó deportálttal. Vízért kiabáltak, így nagyanyám és dédnagyanyám kezükben egy-egy vödörrel elindultak a szerelvény felé, de a német őrség fegyverrel kergette el őket. Ezt a nagyanyám az élete végéig emlegette.

1956 októberi forradalma is Pécelen érte a családot. Anyukám már kisgyerek volt ekkor. Mikor nagyapám megtudta, hogy mi van, kiment a vonathoz, felült rá, és csak három nap múlva tért vissza. Sosem tudtam meg, mit csinált akkor Pesten. Nem jutott eszembe megkérdezni. Később az egyetem, és így ők is Gödöllőre költöztek.

Már sorkatona voltam, mikor ’96 tavaszán egy eltávozáskor felszaladtam meglátogatni őket. Nagyapám valami betegséggel az ágyat nyomta. Sosem láttam ágynak esve, meg is lepett, de a hangulata ugyan olyan volt, mint régen: vidám, fesztelen. Megjegyezte, hogy jól áll rajtam ez az ejtőernyős kimenő hacuka, aztán megemlítette, hogy valamikor ’44-ben egy fogdás katonát kellett Pápára kísérnie, és ott látta az ejtőernyősöket gyakorolni. Az ebédhez való sorakozáskor nem használták a lépcsőt, hanem az ablakokon kiugrálva jöttek le az emeletről. Beszélgettünk még, aztán elmentem. Ő is. Megállt a szíve. Anyám tudta: ha nagyapa ágynak esik, bele is hal.

Nagy fájdalom, hogy sok dolog, amit megkérdeznék tőle, csak mostanság jut eszembe. Bár az élet meggyötörte, valahogy mindig egyfajta derűvel nézett a jövőbe. Öreg korára megkapta azt, amire mindenki vágyik: nyugalmat, megbecsülést és szeretetet, nem csak a családja, hanem a munkahelye részéről is. Ennyi volt az én nagyapám története; az utolsó kép nem sokkal halála előtt készült.

Élt 82 évet. De mindenki addig él, amíg emlékeznek rá.