Hozzászokhattatok már, hogy – a klasszikus katonasztorikon messze túlmutatóan – Kelempájsz barátunk írásai olykor elkalandoznak a blog szigorú értelemben vett tematikájától, s idegenforgalmi, históriai vagy természetrajzi érdekességekkel tágítják a bajtársi olvasóközönség látókörét. Mai posztjában (tőrőlmetszett határőrként) ismét tudományos-történelmi népszerűsítésbe kezd, ugyanakkor tartja magát a Milstory fő vonulatát jelentő katonatörténetek követelményeihez, hiszen elsősorban saját katonaélményeiből merít.

„A baltikumi Stettintől az Adriánál levő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le, a kontinens teljes szélességében. E vonal mögött van Közép- és Kelet-Európa ősi államainak összes fővárosa. Varsó, Berlin, Prága, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia, mindezen híres városok, környező népességükkel abban fekszenek, amelyet szovjet szférának kell neveznem, és így vagy amúgy, de mind ki van téve nem csupán a szovjet befolyásnak, de egy igen erős és egyes esetekben fokozódó mértékű moszkvai ellenőrzésnek is.” (részlet Winston Churchill 1946. március 5-i fultoni beszédéből).

A híres-hírhedt vasfüggönyről rengeteg mendemonda keringett, és kering ma is azok körében, akik nem ismerték a maga valóságában. Itt, a Milstory hasábjain is sokszor esett szó róla, de igazán senki sem mutatta be az olvasóknak. Ezt a hiányt szeretném pótolni.

Mindenekelőtt leszögezem, hogy a 15.000 voltos feszültségről és halálos áramütésről szóló mese minden alapot nélkülöz. Erre vonatkozó kérdést nekem sokszor tettek fel, s mindig azt feleltem, hogy a határvédelmi rendszert ne tévesszük össze a koncentrációs táborok kerítésével. A nyomsávot (a bulvárújságírás által olykor sugallt képpel elentétben) nem tarkították megszenesedett holttestek; a Vasfüggöny (hivatalos nevén: SZ100-as elektromos jelzőrendszer) ennek az értéknek mindössze az egy ezrelékén, vagyis 15 (tizenöt) V feszültséggel működött.

Korábban a nyugati határon aknazár húzódott, ami súlyos nemzetközi bonyodalmakat okozott, és – valljuk be – embertelen is volt; mégiscsak furcsa, hogy egy önmagát kultúrállamnak valló ország aknamezővel választja el magát semleges szomszédjától, békeidőben. Igaz, ez a semlegesség néha csak névleges volt. Említettem már, hogy a Gyilkos-szikla a nevét onnan kapta, hogy a tetején, az osztrák oldalon lest vetettek, és az odaérkező járőrt golyószóróval lekaszálták. Igaz-e, vagy nem, nem tudni, éppen lehet ez is legenda, de nekünk ezt mesélték. Annyi biztos, hogy Kőszegi-hegység térképén is fel van tüntetve ez a megnevezés.

Jómagam is láttam hatástalanított taposóaknákat. A régi fajták még fából készültek, az újabbak bakelitből. Mintegy 5×5 cm-es alapterületű, 20 cm hosszú, hasáb alakú testek voltak, belsejükben úgy 2-2,5 cm átmérőjű, 5-6 cm hosszú robbanótöltettel (ez utóbbi helyett fából készült henger volt azokban, amiket nekünk bemutattak).

Az SZ100-as elektromos jelzőrendszert a Szovjetuniótól kaptuk. Nagyon büszkék voltak rá ők is, meg mi is: „fegyverbarátaink a tapasztalataik átadásával nagymértékben megkönnyítették és gyorsabbá tették a korszerű, humánus és etikai elveknek megfelelő határvédelmi műszaki rendszer kiépítését”.

Az elektromos jelzőrendszert az 1970-es évek elején telepítették, ezzel egyidejűleg szedték fel az aknazárat. Az Interneten bőséges anyag található róla, ezért itt nem térek ki a történetére, csak hivatkozom az alábbi honlapcímekre:

ZMNE

História

Múlt-kor

Hadtörténeti Múzeum

A továbbiakban inkább a jelzőrendszerrel kapcsolatos, kevéssé ismert dolgokról és a személyes élményeimről számolok be.

Mint említettem, a szerkezet elektromos feszültsége nem 15000, hanem csak 15 V volt, és nem folyamatos, hanem szaggatott. Az impulzusok kb. másodpercenként érkeztek, és tizedmásodpercig tartottak. Ha a két ujjamat rátettem a drótokra úgy, hogy áthidalta a köztük levő távolságot, éreztem az apró áramlökéseket (ettől a művelettől még nem jelzett be, és engem se égetett hamuvá). Az őrsön levő akkumulátorok három napi tartalékot biztosítottak áramkimaradás esetére.

Igaz, nem voltam jelzőműszerész, de annyit tudok róla, hogy az egész berendezés a Wheatstone-híd elve alapján működött. Itt vannak a részletek.

Ha valahol két szál összeért, vagy ha bármelyik drótot elvágták, akkor a Wheatstone-híd egyensúlya felborult, áram indult meg rajta keresztül, erre azonnal kigyulladt egy szám az ügyeleti szoba falán levő fénytablón. Ebből megtudtuk, hogy melyik szektorban történt az esemény. Egy szektor hossza 200 méter körüli volt. Ha valamelyik drótot elvágták, akkor a jelzéssel egyidejűleg kigyulladt egy szakadásjelző lámpa is, tehát meg lehetett különböztetni a vezetékszakadást a közönséges jelzésektől.

A jelzéssel egyidőben megszólaltak kinn a rendszer mellé telepített dinamikus hangszórók, és a morze-jelekhez hasonló, pittyegő hangot adtak ki. Ez elég messzire elhallatszott, a kint levő járőrök ebből értesültek, hogy valami történt. Ilyenkor telefonon megkérdezték, hogy mi a teendő, mert előfordult, hogy reagálniuk kellett rá.

Volt a fénytablón egy számláló, olyan, mint otthon a gázóránkon. Így minden jelzésnek saját száma volt, amit a rendszernaplóba be kellett jegyezni a jelzés okával együtt. Ha az ember nem figyelt, a hadbírósággal játszott.

A fénytabló jelzésével egyidejűleg megszólalt az ügyeleti szobán egy duda (állítólag a régi Pannónia motorkerékpárokban volt ilyen; a hangja alapján ez igaznak tűnik). Rettenetes, szaggatott hangon üvöltött, de úgy, hogy még a halott is felébredt volna tőle. Mi kakukknak neveztük. Legtöbbször már erre ugrottunk, és mire az ügyeletes megnyomta a riadócsengőt, és ordított, hogy „RIADÓ!!!” a banda addigra már kapkodta magára a göncöt. Eközben nem látszott örömteli lelkesedés az arcokon, és a röpködő megjegyzések kimerítették az alpári trágárság fogalmát. Útszéli hangnemben biztatták a Mindenhatót az elektromos jelzőrendszerrel folytatandó perverz szexuális tevékenységre. Azóta tudom, hogy az Isten hímnemű. Lehet, hogy még az éles határszolgálatért olyannyira lelkesedő Nedecz bajtárs is leszedte volna az angyalokról a keresztvizet, ha egyetlen éjszaka már harmadszor ugrasztják ki a tábori vaságyból. Ha esett, ha fújt, három percen belül fegyverben kellett állni. Ha nem ment, akkor gyakoroltuk. Inkább ment.

Sajnos, a jelzés okát csak a helyszínen lehetett kideríteni, ezért minden esetben riadót kellett végrehajtani. A kakukk szavára az őrsügyeletes kinyitotta a fegyverszobát, mindenki futtában kikapta a támláról a saját géppisztolyát, miközben a készültséges kidobálta a lőszeres szekrényből a tártáskákat a folyosóra, egy halomba. Innen mindenki felkapott egyet (válogatás nélkül). Az őrsügyeletes mindenkinek megmondta, hova kell mennie zárásba, és egy naplóba beírta. Eközben a csöves jelentette Szombathelyre (a határőrkerületnek) a riadót, ahonnan a hadműveleti ügyeletes továbbította Adyligetre, az Országos Parancsnokságra.

Ezalatt az üldözőcsoport is ugrott. Ez három emberből állt: egy tisztes volt a parancsnok, alá volt rendelve egy jelzőműszerész és egy kutyavezető, no meg a kutya is. A jelzés helyétől függően, előzetes terv szerint szétbontakozott a határon a zárócsoport, a helyszínt pedig az üldözőcsoport vizsgálta meg. A jelzőrendszer a nyomsávra volt telepítve, ahol a lábnyomokból lehetett látni, hogy mi okozta a jelzést. Optimális esetben. Az Asztal-kő alatt azonban egy kb. 800 méternyi szakaszon a jelzőrendszer sziklás meredélyen húzódott, itt a nyomsáv nem volt nyomképes. Csak remélhettük azt, hogy nem kerülünk Haynau karmai közé. A balfogás jutalma ugyanis 18 hónap futkosó volt. Emlékszem, éppen itt történt egy határsértési kísérlet. A bajtársam (egyben jó cimborám), aki az üldözőcsoport parancsnoka volt, csak a felső vízszintes léc, az úgynevezett süvegfa elmozdult állapotából tudott következtetni arra, hogy a jelzés személytől eredt. Ilyen esetekben „felvették a nyomot” és a kutyával kergetni kezdték a „faszit”, akit aztán vagy utolértek, vagy belefutott a zárásba.

A drótok között minden második vagy harmadik szöges volt, ez általában alaposan kihúzta a vadak hátából a szőrt, és ez is segített a jelzés okának megállapításában. A nagy gáz az volt, hogy a madarak is rászálltak néha a süvegfára. Mire kiért az üldözőcsoport, a madár már régen továbbállt (vagyis inkább repült), úgyhogy maga az Atyaúristen, sőt, még Haynau saját fennkölt személyében sem tudta volna megmondani, mi okozta a riadót. Szerencsére ez nem volt gyakori.

Az üldözőcsoport telefonon beszólt, hogy mit talált a helyszínen. Ekkor a csöves ismét jelentett a kerületnek, a kerület az OPk-nak, és ha minden rendben volt (no és ha a jelzés nem személytől eredt), akkor kegyesen lefújták a riadót. Fellélegeztünk, eldördült három egyes lövés az üldözőcsoport részéről, ezzel jelezték, hogy bevonják a zárást. Közbevetőleg megjegyzem: mindig ádáz vetélkedés folyt azért, hogy ki lője le a riadót. Én átadtam a bajtársaimnak, mert a Papa keze alatt lövöldöztem eleget, amint a Lövészverseny kapcsán már elmeséltem.

Rendes szolgálat esetén a nyomsávellenőr napkeltekor és napnyugtakor végigment az egész jelzőrendszer mentén. Nálunk, Hörmannforráson 40 szektor volt, ez 9800 métert tett ki, a Vörös-kereszttől a Sötét-völgyig. A nyomos járőr egy tisztesből és egy jelzőműszerészből állt, a szolgálat 4 órás volt. Én ezt szerettem a legjobban, mert – ámbár komoly volt a felelősség, de hát itt mindenhol az volt – végig mozogni lehetett.

A nyomsávellenőr minden szektorból beadta a jelzést. Elvileg ezt mindig másik huzalpár összeérintésével kellett volna megtenni, de ezt nem tartottuk be. Készítettünk egy nyeles szerszámot drótból, amivel össze tudtuk zárni az áramkört anélkül, hogy hajladozni és nyúlkálni kelljen, így a járőrcsapásról egyetlen mozdulattal elértük a kb. másfél méternyire levő rendszert. Esőben azért volt ez jó, mert a köpönyeg alól csak a szerszámot dugtam ki, nem kellett a karommal is kinyúlni. Minden szektor végén beszólt a nyomos járőr, hogy megy a jelzés, mire az őrsügyeletes (de általában inkább a készültséges bakter) vette és beírta a már említett naplóba.

Az elektromos jelzőrendszert villámlás idején ki kellett kapcsolni, ez a csöves dolga volt. Amikor kikapcsolta, a kerületet és minden kint levő járőrt értesített a dologról. Természetesen ezt is benaplózták. Erről más posztban részletesebben is beszámolok, itt és most csak annyit, hogy ilyenkor a jelzőrendszer közelében levők nem tudták, mit hoz a következő másodperc, sőt, néha azt sem, hogy egyáltalán lesz-e a számukra következő másodperc.

Télen, amikor nagy hó volt és jól látszottak a nyomok, kisebb volt a kockázat. Egyik alkalommal a parancsnokhelyettes kifogásolta, hogy a hónyomsáv össze-vissza van pisálva, gusztustalan sárga foltokkal teli, a nyomos járőr és az üldözőcsoport eressze a levet máshova, mert így baromi ronda. Mondtuk, hogy a kutya brunzolta össze, de ő azt felelte, hogy a kutya nem pisálja bele a hóba, hogy „még 100 nap”…

A legtöbb jelzés ősszel futott be, amikor a vadmozgás a legintenzívebb volt. Az én egyéni rekordom (egyben, amíg ott szolgáltam, abszolút rekord Hörmannon) éjféltől reggel 4 óráig négy helyszín kivizsgálása volt. Éppen nem volt autó az őrsön, már nem tudom miért; lényeg, hogy fél éjszakán át futkároztam a hegyekben az Asztal-kőtől a Vörös-keresztig, pihenő helyett. Folyt rólam a víz, a határzárásban részt vevő bajtársaimról nemkülönben.

Az őrsön bent levő katonák soha nem tudhatták, hogy mit hoz a következő pillanat: megszólal-e a kakukk, vagy sem. Bármelyik pillanatban véget vethetett a pihenőnek. De ezt is megszoktuk, vidámak voltunk és fiatalok.

Valahogy így éltünk a nagy hírű Vasfüggöny mellett. Nem részletezem tovább, az érdeklődő olvasó a keresőbe beírja, hogy „SZ100 elektromos jelzőrendszer„, s egy csomó mindent megtalál róla.

Köszönve a figyelmet, maradok továbbra is bajtársi üdvözlettel:

Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás