Egyszer már előálltam egy történettel, ami szocialista hazánk legnagyobb nyugati kapujában történt anno, amikor határőrként koptattam ott a surranót. Most közreadok egy másik sztorit, remélem, hogy ez is tetszeni fog. Talán mondanom sem kell, hogy a szereplők neveit természetesen megváltoztattam – kezdi james, és azt kell mondanom, hogy én, aki már ismerem a sztorit, garantálom, hogy mindenki kiválóan fog szórakozni, különösen a fejlett vizuális fantáziával rendelkező olvasók…

Volt egy katonatársam, akit mi Sminyunak hívtunk. Vézna kis emberke volt, húszas évei elejére már majdnem teljesen kopasz – csupán hátul volt még sűrű a haja egy keskeny sávban. Civilként kőműves volt egyébként és gyakorló alkoholista. Csendes, magába zárkózó fiú volt, akiből viszont sütött valami elementáris energia. Nehezen nyílott meg, de ha beszélni kezdett, az mindig különleges élménynek számított, mert az otthoni viselt dolgairól úgy mesélt, hogy engem mindannyiszor halálra nevettetett. Ez tetszett neki, s mindig megtalált, ha valami újabb sztori eszébe jutott. Valószínűleg nem mindig mondott igazat, de olyan óriási átéléssel és annyi humorral tudott beszélni, hogy egyáltalán nem számított, hogy amit éppen mond, az valóban megtörtént-e…

Nos, egy alkalommal Sminyu – párnapos eltáv után – visszaérkezett a laktanyába. Persze ittasan és mogorván, de ez megszokott volt, mert a katonák általában nem kacagva érkeztek vissza otthonról. Amikor este lementünk a földszinti folyosóra, a szolgálati vezénylés kifüggesztett üveglapján egymás mellé írva találtuk a hadrendi számainkat: másnapra, a délelőtti szolgálatba kettőnket osztottak be a belépőoldali diplomatasávba. Én örültem ennek, ugyanis a diplomaták számára fenntartott külön sávban unalmas volt a szolgálat, mert csak ritkán érkezett egy-egy kékrendszámos csodaautó. Olyankor ugyan felpörögtek a dolgok, hiszen a dipiket „gyors-udvarias” üzemmódban kellett átléptetni a határon, de miután elviharzottak, újabb unalmas órák következtek. Bőven lesz tehát időnk beszélgetni!

Terveztem, hogy miként fogom felvidítani az elszontyolodott Sminyut, de mint később kiderült, erre egyáltalán nem volt szükség. Mondhatni, a tervezettnél jobban szórakoztunk… vagy legalábbis másként.

Másnap, a hideg téli reggelen én kezdtem kinn a fülke előtt, így ő a jó melegben még eszmélhetett, majd két óra múlva váltottunk. A reggeli kis pót-bóbiskolás és utána az Alpok felől lezúduló jeges szél jótékony hatással voltak Sminyu másnaposságára. Egy darabig járkált le s föl a fülke előtt, majd egyszer csak odahajolt a kisablakhoz, amin az útleveleket adogattuk ki-be, ha dolgoztunk. Eljött a pillanat, amire vártam: Sminyu mesélni kezdett!

Boldog volt, mert megtörtént vele, amire régen vágyott: egy akcióra megkapta (megvásárolta) a faluja legnevezetesebb kurváját! Ezt a hölgyet rajongói egyszerűen csak Gyümi Mariként emlegették, a „gyümi” szó a vegyes gyümölcspálinka becézéséből eredt, ami Mari kedvenc itala volt.

Én már a történet elején nevetni kezdtem, mert Sminyu stílusa utolérhetetlen volt és az eseményt a legnaturálisabb részletekig sorolta el nekem. Nos, a Nyájas Olvasót ezúttal megkímélem a mozzanatok ismertetésétől, elég legyen annyi, hogy a dolgok nélkülözték a szirupos romantikát, inkább a célratörő gyakorlatiasság volt rájuk jellemző. Mentségükre legyen mondva, a résztvevő felek egyike sem igényelt holmi gyengéd bájolgást.

Szóval, ahogy Sminyu egyre jobban beleélte magát a mesélésbe, úgy mind hangosabban beszélt és egyre hevesebben gesztikulált, én meg egyre jobban röhögtem. Fergeteges hangulatban voltunk, amikor egyszer csak a fülke üvegfalán át megláttam, hogy kilép a FEP épületéből az egyik legszigorúbb elöljárónk, Miller százados! Róla azt kell tudni, hogy hideg tekintetű, kőarcú ember volt, kinézete alapján hitelesen eljátszhatta volna a kegyetlen SS-tiszt szerepét egy szovjet partizánfilmben. A sorállomány körében kíméletlen „buktatóként” tartottuk számon. Úgy féltünk tőle, mint az ördögtől és erre meg is volt minden okunk.

Sminyu nem vehette észre Millert, mert háttal állt az épületnek, azaz dehogyis állt: előrehajolva már majdnem bemászott a kezelőfülke derékmagasságban lévő kicsi ablakán. Nos, a százados tett néhány lépést, majd éppen a mi sávunk másik oldalán cövekelt le. Kihúzta magát, s kezeit hátrakulcsolva, híresen szigorú tekintetével végigpásztázta a határállomás beléptető oldalát, mint ahogy a jó gazda körültekint a birtokán.

Próbáltam én Sminyunak szólni, de olyan görcsösen nevettem, hogy csak annyit tudtam kinyögni, hogy „Ne, ne, ne!” Sminyu ezt valamiféle biztatásnak értelmezhette, mert még jobban betüzesedett. Akkor már az aktus befejező részénél járt, szemléltetésként elképesztő gyorsasággal kezdte előre-hátra mozgatni a fenekét és iszonyú torokhangokat adott ki. A százados ezt vette észre.

Elképedt arccal bámulta Sminyut, pontosabban Sminyu rángatózó fenekét és láthatóan nem hitt a szemének. Én a röhögéstől fetrengve, odabentről az egészet láttam. Beszélni már egyáltalán nem tudtam, de az egyik kezemmel a kezelőpultot csapkodtam, a másikkal meg mutogattam, hogy nézzen már hátra, Sminyut azonban már nem lehetett leállítani. Hol női hangot imitálva nyivákolt és sikoltozott, hol olyan hörgéseket produkált, mint egy méntelepi csődör.

Millert teljesen megdöbbentette a látvány. Némi tétovázás után hitetlenkedő arccal indult el felénk. Amikor odaért, Sminyu éppen a „csúcsra jutott” és egy hosszú, artikulálatlan üvöltést hallatva ráharapott az ablak alumínium párkányára. Láttam, hogy a feneke még mindig járt, mert a feje rángatózott és a sapkarózsája gyors ütemben kocogott az üvegfalon. A százados melléállt, egészen elvörösödött arccal nézte, majd ráordított:

– Maga mit művel itt?!

A kisablakon láttam, ahogy szegény Sminyunak hirtelen kimered a szeme és benne akad a hang. Akkor még mindig harapta a fémpárkányt. Én szó szerint röhögőgörcsöt kaptam, már fuldokoltam is. Sminyu vigyázzállásba vágta magát és csak állt, szemmel láthatóan azt se igen tudta, hogy hol van. Bármit kérdezett tőle a tiszt, ő nem válaszolt, csak állt és tudtam, hogy lélekben még abban a faluszéli temetőárokban tartózkodik, ahol életének ez a nevezetes eseménye megtörtént. Én meg a görcstől rángatózva kínomban véletlenül felrúgtam odabenn a szemetes edényt. A robajra Miller odakapta a fejét és már fel is tépte a fülkeajtót. Én is vigyázzba vágtam magam, de továbbra is rázott a röhögés, és szó szerint folytak a könnyeim.

A tiszt láthatóan teljesen tanácstalan volt, nem tudta mire vélni az eseményeket. Tőlem is kérdezett valamit, de én se tudtam válaszolni neki, Sminyu meg továbbra is úgy állt odakinn vigyázzállásban, mint a szobor. A veszett kufircolástól felcsúszott a mikádója, a derékszíja majdnem a hóna alatt volt, úgy nézett ki, mint valami torzszülött. A téli sapkája meg teljesen hátracsúszott a fején, de azt se igazította meg, csak állt és kábán pislogott valahová Nickelsdorf irányába. Ahányszor rátévedt a tekintetem, mindig újra felbuggyant bennem a röhögés. Egyszerűen nem tudtam magam türtőztetni.

– Mi ez a disznóól?! Állítsa fel azt a papírkosarat!!

Ezt persze azonnal megtettem, s mire újra felegyenesedtem, a százados már rám csapta az ajtót és láttam, ahogy szapora léptekkel otthagy minket a francba. A még mindig sóbálványként meredező Sminyura rá se pillantott, ahogy elviharzott előtte.

Idő kellett, amíg valamennyire összeszedtük magunkat. Hála az égnek, hogy akkor a diplomatáknak fontosabb dolguk lehetett az országhatáron való átautózásnál. Tartottunk tőle, hogy majd hívatva leszünk és jól leb@sznak bennünket, de nem történt semmi és a századost se láttuk többet aznap délelőtt…