A Bolyai János Katonai Műszaki Főiskola (BJKMF), később Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem – Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolai Kar (ZMNE-BJKMFK), még később nagy halom sitt a Népstadion buszpályaudvar mögött, nem arról volt híres, hogy a harcoló alakulatok krónikus létszámhiányát csökkentette volna. Nem akarom tovább fokozni a Milstoryblogon fel-fellángoló fegyvernemi sovinizmust; a harcolók fontosak, de az őket kiszolgálók sem kevésbé fontosak, bár ritkábban kerülnek a rivaldafénybe. Mi ezzel meg voltunk békélve, bár azért voltak itt-ott ugratások. Mondjuk, néhanapján simán kiugrattuk a nyulakat a bokorból, már ha értitek, mire gondolok – vezeti fel sejtelmesen Lensver kolléga a mai posztját. Lássuk, mi lesz belőle…

Komoly mérnökemberek voltunk, illetve annak készültünk – de nem komp lett – , szóval szorosan követtük a technológia fejlődését. Ez alatt nemcsak a lepárló berendezések fejlődésének figyelemmel kísérését értem, hanem tevékenyen és szorgalmasan műveltünk egyéb tudományágakat is, például fizika (gravitáció, gyorsulás), kémia (hypó és sósav), illetve mindent, ami ilyen korban érdekelheti a fiatal férfiakat (a biológiáról nem is szólva). A főiskolára pár éves késéssel ugyan, de megérkezett az Internet is (thx for Gyöki), ami az információk kiapadhatatlan forrását jelentette. Kezdetben csak a kiválasztott tanszékeken (fegyveres! és informatika) lehetett hozzáférni, később bevezették a kollégiumba is. Hogy ezzel mekkora hibát követtek el, azt akkor még nem tudták.

Internet, unatkozó fiatalok, kocsmák zárva, a balatoni szezonnak vége, mit lehet tenni, többen nekiálltunk trollkodni. Akkor még nem így hívtak minket, egyszerűen csak bunkók voltunk, azóta akkorát fordult a világ, hogy ugyanazt a tevékenységet már máshogy hívják. Legalább szép neve lett. Többen ráakadtunk az akkor méltán népszerű chat.hu szolgáltatóra, ami mondjuk 1.0–ás közösségi élményt jelentett számunkra. Sokat lógtunk a neten, még többet dumáltunk, a kedvenc chat szobánkban egész kellemes kis társaság alakult ki. Egyszer aztán jött a hír, hogy a szolgáltató chat bulit szervez, hogy élőben is találkozhassunk egymással. Mi persze kapva kaptunk az alkalmon, hisz buli, pia, nők, mi kellhet más a tanulásban megfáradt diákoknak, nem igaz? (annyira intenzív volt a chat-függőség, hogy jelenlegi nejemet is azon keresztül ismertem meg).

Elérkezett a nagy nap, mindenki készülődött, a legszebb ruháját vette fel. Geer barátunk például az alig pár hete beszerzett fekete ingét öltötte magára, aminek az aljától óriási vörös lángok csapkodtak a viselőjének a feje irányába. Hozzávetőlegesen nyolcan-tízen indultunk meg a jelentős távolságra lévő (most éppen Corvin negyed) szórakozó egységbe. Ott minden volt, ami egy ilyen buliban kell. Csinos ragasztós névtábla, fiatal és kevésbé fiatal fiúk, lányok, és az „A” betűs ellenség is, amit pusztítanunk kell, mint Arnoldnak Sarah Connort. A társasággal nem volt gond, a hangulatra sem lehetett panasz, de mivel a buli a hónap végére esett, így az anyagi erőforrásaink korlátozottak voltak. Így esett meg, hogy átálltunk „sáska” üzemmódba, és a gazdátlanul hagyott üvegeknek, poharaknak új gazdát kerítettünk. Találtunk magunknak egy kellemes kis sarokasztalt is, ahová szépen letelepedtünk, és a zsákmányt is oda vittük megosztani.

Ültünk, beszélgettünk, ökörködtünk, szóval jól éreztük magunkat, míg egyszer csak meg nem jelent pár kigyúrt, kopasz gyerek az asztalnál és széles vigyorral letelepedtek mellénk. Mi persze azt hittük, hogy a sáskázásnak vége, lekapcsoltak minket, mehetünk innen világgá, mindenki szeme láttára kidobnak onnan minket. A legnagyobb meglepetésünkre nem ez történt! A nagy darab kopaszok egy darabig hallgattak, majd nagyon halkan, nagyon félénken megkérdezték a hasonló alkatú, és hasonlóan csekély hajmennyiséggel rendelkező (seggig homlok) Geer barátunkat: „Te is a buz szobából jöttél?”

Erre köpni nyelni nem tudtunk. Geer fülig vörös lett, és lányos mosollyal a száján, egy oktávval a normális hangszíne felett válaszolta, hogy nem, Ő bizony nem „abból” a (chat) szobából jött. A fiúk erre elkeseredetett képpel felálltak, udvariasan elbúcsúztak, és balra el a tömegben. Ekkor tört ki belőlünk a felszabadult röhögés, mely olyan hangosra sikeredett, hogy a teremben lévő szórakozásra vágyók nagy részének a figyelmét magunkra vontuk. Ezzel a további „fedett” tevékenységünknek is vége szakadt, maradtunk még pár percet, majd még mindig nagyon vidáman, az élmények hatása alatt távoztunk. Szegény Geer még évekig hallotta az ominózus kérdést, nem egyszer, nem százszor, miszerint „Te is a buz szobából jöttél?”