„Emlékeim szerint 2000 meleg augusztusában pattant ki az akkori századparancsnokunk fejéből a (szerinte) remek gondolat, miszerint kellene csinálni egy kis harcászkodással egybekötött menetgyakorlatot. A századpéká nem volt szívbajos ember, a távot 100 (száz) kilométerben határozta meg, a gyakorlat időtartamát négy napra. Ez így nem hangzik olyan szörnyűnek, hiszen így 25km/nap átlag jön ki, ezt meg egy mélységi felderítőnek meg ugye fél lábon hahotázva is végig illene csinálnia…”

Láthatjuk, hogy Proletair mai történetének első bekezdése megint alkalmas arra, hogy felhívja magára az olvasó figyelmét. Lássuk, hogyan folytatódik.

A századpéká azon túl, hogy mert nagyot álmodni, még ravasznak is képzelte magát, és a harcászati gyakorlatok helyszínéhez időpontokat is rendelt, vagyis hogy mely ponthoz mikor kell érkezni. Így aztán nem is lett olyan egyszerű és kényelmes a dolog.

Kezdjük tehát az elején:

A század végrehajtó állománya a szolnoki légibázisról indult el, két Mi-8 helikopter fedélzetén. Reggel volt, kellemes meleg, eseménytelen repülésnek néztünk elébe, ráadásul most se rádiót, se géppuskát nem kellett cipelnem, elég volt egy karabély, meg a pár napi elemózsia. Meg a sátorlap. Meg a gyalásó. Meg a váltás cucc, meg a vévégúnya, meg öt tárnyi vaklőszer. Szóval így is kikerekedett az eje-zsák.

Én rajongok a repülésért, de azt tudtam (vagyis sejtettem), hogy ebből sokat nem fogok tudni élvezni, hiszen a gépek dugig voltak tömve emberanyaggal, és eleve háttal ültünk az ablaknak. Így fogtam egy HVG-t, és (mint egy kedélyes utazáson) hozzáfogtam olvasni. A két gép egyhangú zajjal szelte az egyre melegebb levegőt, és már én is unni kezdtem az olvasást. Nagy nehezen megfordultam, hogy kinézzek az ablakon, és arra számítottam hogy térképszerű makett-tájat látok majd, H0-s méretű traktorokkal a földeken, fasorokkal szegélyezett útcsíkokat és a messzeségben kékes halványságba vesző horizontot.

Nos, a látványon ugyancsak meglepődtem, mert valóban fákat láttam, de egészen közel, hovatovább alacsonyabban repültünk, mint a jegenyék teteje. Visszanéztem a tehertérbe, de senki sem foglalkozott a rendkívüli látvánnyal, szerintem nem is sejtették. A két helikopter ugyanis szorosan a föld közelében repült, szakszóval terepkövetésben, és csak a magasabb dolgokat kerülte ki, úgyismint távvezetékek oszlopai, templomtorony. Mivel kicsit be is lehetett látni a pilótafülkébe, és azon keresztül is lehetett látni a mulatságot, egyre jobban élveztem a dolgot. Ahogy beértünk a hegyek közé, még vadabb lett a dolog, ott már a völgyeket követte a két gép, a falvakban az utcákon megállt az élet, mindenki felfelé bámult. A kirakás helye is egy nagy domboldal lett, Recsk határában. Innen a nyolcfős csoportok egyéni menetben indultak meg a meghatározott pontok felé. Amúgy a végcél Szolnok volt, amit azért többre saccoltunk, mint 100 km.

Először nem is volt rossz a dolog. Erdőkben mentünk, árnyékban, egészen olyan volt, mint egy természetjáró szakosztályi kirándulás. Ráadásul ugye épp az Alföld felé haladtunk, így rendszerint lefelé kellett menni, nem volt megterhelő a dolog. Az első éjszakázás sem volt kellemetlen, egy kis ligetes helyen vertünk tábort, konzervvacsora, plusszosvíz a kulacsból, jóéjtcigi, és már aludtunk is.

Másnap reggel ismét gyaloglás, egy kis harcászkodás a megadott terepszakaszon, amit a századtörzs ellenőrzött. Ők természetesen géperejű járművekkel közlekedtek, így nem törte fel a lábukat a bakancs. A problémát az okozta, hogy időre kellett a következő ponton megjelenni, tehát kapkodni kellett. Meg is lett az eredménye, a surranó mindenki lábát derekasan feltörte. Késő délután az utunk egy paradicsomföld mellett vitt. Én imádom a paradicsomot, főleg a hatalmas, nagy alaktalan léparadicsomot. Ott a földút mellett meg számtalan ládában ott volt több mázsa (tonna?) paradicsom, meg még ami a földeken maradt. Ember viszont sehol sem volt, akitől szépen kérhettem volna pár kilócskával. Így rekvirálásra kényszerültem. Az összes zsebemet megtömtem paradicsommal, de még a zubbonyom alá is tettem. Kilométereken keresztül eszegettem a paradicsomot, vigyorogva, a lé csorgott a szám szélén, nem érdekelt a gyaloglás, kerek volt a világ. Este felé a paradicsom megtette kacskaringós útját a szervezetemben, így kénytelen voltam riadóstarttal a közeli erdőbe csörtetni. A helyzet komoly volt, már menet közben a felszerelésem lazításával foglalkoztam. A megfelelő aknarakási körletben hozzáfogtam a feladat szagszerű végrehajtásához…

De szinte azon nyomban elleptek a szúnyogok. Eszméletlen, mennyi volt belőlük, és gyötörtek is rendesen. Én meg ott guggolok kibadacsiban, és nem tudok hatékonyan védekezni. Most értettem meg, hogy érezheti magát egy zsiráf ivás közben, ha rátámad egy falka hiéna. Szarul. Az éjszakát egy szántásban vészeltük át, két barázda közé „kényelmesen” bevakoltam magamat, fejem alá tettem a hátizsákot és betakaróztam. Nem vittem hálózsákot, mert nyár lévén azt egyrészt túl melegnek ítéltem meg, másrészt túl nehéznek. Az egyik szabadságon lévő (rohadt mázlista) katonatársam nekem adott egy terepszínű (vélhetőleg amerikai) vékony takarót. Ez igen nagy szolgálatot tett. A következő napon dél előtt érkeztünk meg egy elég széles öntözőcsatornához. Itt a vízi átkelést kellett gyakorolni, ami a kellemes vízben kész felüdülés volt. Mint kiderült, csak este megyünk tovább, így itt fogunk a víz partján semmit tenni.

Persze így is el lehetett tölteni az időt hasznosan. Volt nagy strandolás a vízben, mígnem valaki a távolban felfedezet egy dinnyékkel megrakott IFÁ-t. Engedélyt kaptunk a dinnyevásárlásra: az IFA pilótája lényegében gombokért adott egy UAZ-nyi dinnyét. Mindenkinek jutott egy fél. Végre úgy ehettem dinnyét, ahogy mindig is szerettem volna: két pofával, de úgy, hogy még a szemöldököm is dinnyés volt, és akkor nem füllentek. Szóval idilli hangulatban, nyári verőfényben és hőségben strandoltunk meg napoztunk. Este el kellett indulni. Az idő hőmérséklet már ideális volt. Az út halastavak között vezetett, amikből a nádasok miatt nem láttunk semmit. Viszont borzasztó mennyiségű szúnyog  volt. A zubbonyainkat csuklóig lehúztuk, a gallért felhajtottuk, és folyamatosan csapkodtunk, meg cigiztünk. A tavakat elhagyva ott gyalogoltunk a nagy síkságon, és olyat tapasztaltam, amit azóta se. Bármerre néztem, sehol sem volt mesterséges fényforrás, lámpa, ház ablaka, vagy ilyesmi. Mivel fák sem voltak a környéken, jó messzire el lehetet látni. Az égen nem volt fent a Hold, viszont a fényszennyezés hiánya miatt sosem látott mennyiségű csillag látszott, és a Tejút hatalmas fehér foltja. Sosem gondoltam volna, hogy csak a csillagok és a Tejút fénye képes megvilágítani a tájat.

Aztán ott voltak a hullócsillagok. Nem győztünk álmélkodni, egymásnak szólni, hogy „láttad vazze?” . Olyan sűrűn potyogtak, hogy nem győztem kívánságokkal.

Ha csak 1%-a megvalósult volna, akkor most a Fidzsi-szigetekről olvasnám a BlogRepublikot.

Mivel éjjel gyalogoltunk, hajnalban értünk Besenyszög határába. Itt tudtunk valamicskét aludni, szerencsére már szúnyogmentesen. Helikopterrel történt a kiemelés, és bár Besenyszögtől talán már bekocogtunk volna Szolnokra, azért örültünk a forgószárnyas segítségnek.

Ez a gyakorlat, bár menetgyakorlatnak volt nevezve, inkább volt egy hosszúra nyúlt teljesítménytúra. Senki nem esett ki, a vízhólyagok ellenére mindenki végigcsinálta. Mondjuk azóta sem gyalogoltam egyvégtében ennyit.