Amikor a Killiános elsőévesek kitelepültek Csobánkára…, hajjaj. Illett nekünk is megkapni a hegyikiképzést vagy mi a franc volt a fedőneve. Mindenesetre mivel akkor már a Star Wars után voltunk, a Csobi van Kenobi szólás terjedt el a században.

Vasárnap ebéd után gépjárműre, az okosok persze behúzódnak a ponyva sarkába, ott jó meleg van (de megmarad a büdös is!), a még okosabbak meg kiültek a plató végére. Ebből kifolyólag, ahogy csattogtunk át Pesten, naná hogy az egész belső fertály a nyakunkba szakadt, alig tudtuk megvédeni harcálláspontjainkat. Kora tavasz volt, már csiviteltek a fák, rügyezett a pénisz, nyiladoztak a csajok, volt bőven látnivaló – kezdi Szögyi ezzel a sokat ígérő természeti képpel.

Csobi… Aki járt ott, az tudja, aki meg nem, hát nem egy Rezi vagy Táborfalva, de nekünk az is a világvégének tűnt. Akkor még nagy katonai sátrakban volt az elhelyezés (katonaságnál milyen sátrak legyenek?), megérkezünk, lecuccolunk, aztán szétbogárzottunk gyorsan a táborban. A fészer alatt álló harckocsi (ha megöltök se tudom a pontos típusát) olyan kábé öt percig tudott ellenállni a heves érdeklődésünknek, aztán hamarosan megállapítottuk, hogy na, azért ezt a világ minden kincséért sem…

Hétfőn aztán ráléptünk a harci ösvényre. Ugyanis így hívták azt a gyakorlópályát, amit állítólag a mi általános katonai tanszékvezetőnk tervezett még akkor, amikor Kossuthos volt. Hogy emiatt-e vagy csak úgy, de nagy figyelemmel és érdeklődéssel kísérte végig az egészet, hogy a rosseb verte volna ki… Indultunk egy szűk alagútból, aztán rohanás a rekettyésen keresztül, utána jött valami terméskő-fal, amiről kötelek lógtak, akkor azon fel, egy-kettő! Utána lengőpallók, talán volt valami árkok is, aztán egy kiégett házat kellett megrohamozni, beugrálni, kiugrálni, valami kis hídon átrongyolva meg fel a hegyoldalba, és onnan le a kötélpályán. Na, azt az egyet élveztem az egészből, de úgy voltam az egész miskulanciával, mint a székely a zsiráffal, szóval azért otthonra nem kéne…

No, akkor most megismertük, következik az, hogy akkor most időre végigrohanunk rajta. Mi??? Ales elvtárs, de hát mi a békét védjük, akkor meg nem lenne jobb, ha elfelejtenénk a harci ösvényt, és inkább elszívnánk a békepipát? No, hát pipa az volt, csak az ales elvtárs ment át abba, hogy mi a jó fenének nem bírom még mindig befogni a pofám?

Vissza az elejére, mennyi a szintidő? Valami tíz perc, húha, most ahogy sétáltunk lefelé (mert azt mondanom sem kell, hogy menetirányban végig emelkedett az a szar), az volt legalább húsz is, akkor ezen tényleg rohanni kell. Megint be a csőbe, klausztrofóbia yess, jön az üvöltés, hogy indulhatunk. Kipatt az árokból, ahogy rongyolunk az útvonalon, itt-ott tüzek, no ez újdonság, csak egyre több van belőle, meg durrog is körülöttünk az egész miskulancia… Ámbár igaz, mert reggel mondta Toxigyuszi (leánykori nevén Töpfegyula), hogy a héten valamikor jön ki a katonai filmstúdió valami oktatófilmet forgatni, és addigra be fogja flottul lőni a harci imitációkat, na, akkor most rajtunk már elkezdte. Nem olyan nagy baj, legalább így egy kicsit hangulatosabb az ügy. Egészen addig, amíg oda nem érünk a házhoz, ott úgy van kiadva, hogy középső hármas megy be az ajtón, a szélen lévők meg az ablakon ugrálnak be. Elmondva szép, meg ahogy elpróbáltuk úgy is egyszerű volt, csak most hogy körbe van locsolva napalmmal az egész ház, no meg meg is gyújtva, akkora lángok nyaldossák a homlokzatot, hogy lófütty sem látszik az ajtón kívül (mert ott hagytak egy félméteres nyílást). No, egyrészt akkor majd szólni kell a századosnak, hogy azért ezen még majd igazítson, másrészt meg ugrok tökvakon át a lángokon szép magas ívben. nagyon magas ívben, valami koppan a rohambili elején, az meg jól fejenb@sz, akkor úgy néz ki, lefejeltem az ablak fölötti gerendát.

Ez még éppen csak tudatosul bennem, amikor a lendület visz tovább, ugyebár a test felső részén egy lefékeződés, forgáspont kialakul, én meg úgy mint egy gyalogbéka, csak éppen háttal leplaccsantam az ablakkeret alsó részére. Mondjuk húztam a belem ezerrel, nagyon nem kellemes, amikor az embert deréktól felfelé nyaldossák a napalm lángjai, aztán már amikor a kötélpályán lógtam és lihegtem ki magam, no meg közben fájt az egész hátuljam, akkor merült fel bennem egy másik eset.

Ló még a gimnáziumban járt felettem két évvel, ő érettségi után a szentendrei katonai főiskolára ment, és a következő nyáron jutott tudomásomra, hogy elhunyt. A hírhozót persze részletesen kifaggattam, kiderült hogy egy gyakorlat szünetében ökörködtek, Ló belemászott egy beton kútgyűrűbe, a többiek meg gurigáztak vele. Aztán ahogy a nyolcadik napon történni szokott, a kútgyűrű eltört, a srác meg pont a törésben volt kitámasztva, s ahogy ráesett, simán gerinctörés lett a dologból, és azon nyomban ottmaradt.

Hoppácska, én hova is estem? Valahova a hátamra, és most az egész fáj, de akkor is jó volna közelebbről feltérképezni. Úgyis most csak csúszok lefelé, elkezdtem tapogatni félkézzel a hátsó felemet, ha mást nem, legalább azt megtudom hogy hol fáj. Ahhha, okos kisfiú… Ha meghaltál volna, akkor most nem tapogatnád a hátadat, hogy eltört-e valamid, másrészt meg aki volt már ilyen madzagrakötött állapotban a kötélpályán, az tudja hogy a súlypont helyzete milyen lényeges, én meg mire erre rájöttem, már ott jártam, hogy hátrafelé kifordultam a kötélhámból, de szerencsére pont akkor érkeztem meg a kötélpálya alsó végére. Az ott lévő srácok aztán elkaptak, de elég bonyodalmas volt kihámozni abból a gordiuszi csomóból amit sikerült produkálnom a vergődésemmel, a következő srác meg már jött lefelé a kötélen!!! De azért csak összejött valahogy.

Érdekes módon, ales elvtárs úgy eltűnt a balfenéken, hogy nyomát sem lehetett látni, Toxigyuszi századosnak is sürgős dolga akadt valahol jó messze, pedig a kettő közül bármelyikkel vagy akár mind a kettővel nagyon szívesen elbeszélgettem volna. Az ales elvtárssal arról, hogy az ő hagymázas lázálmában fogok én még egyszer bármikor ezen az imádott ösvényecskéjén fel-le szaladgálni vízszintesen meg függőlegesen, mint egy zöldseggű légy, Toxigyuszival meg arról, hogy elhiszem, ha jó ropogósra sütve szereti a hallgatókat, de azt azért már ne várja el, hogy még a nyársat is mi vágjuk hozzá. Vagy csak simán apró darabokra szedni őket, mint kisgyerek a játékmackót. Végül a századparancsnok kilós interjúvolt meg, hogy miajófranc is történt velem? Aztán végül a röhögés után valahol előbújt belőle az ember, és azt mondta, hogy akkor ha tényleg fáj a hátam (addigra már rájöttem hogy szerencsére pont a medencecsontomra estem), akkor csak szóljak és egy pár foglalkozás alól felment, csak ne csináljunk ügyet ebből a kis malőrből.

Aztán aznap délután már elkezdtem gyakorolni a fájós háttal járást, másnap automatikusan kihagytam a hegyvidéki tereptúrát, meg még a héten jópár gyakorlatot ;)

Annyi hasznom még volt az esetből, hogy innentől kezdve messziről meg lehetett ismerni a rohambilimet az elején lévő horpadásról és lejött festékről, egy két nap múlva még azt is megkaptam, hogy a csík felül már csak a csillagok hiányoznak, ami a világháborús filmekben az amcsi tábornokok fején szokott lenni.