Megszokhattátok, hogy Szögyi történetei elé már nem nagyon írok bevezetőt, hiszen elég nehéz felvenni a szerző fordulatszámát, a stílus pedig egyenesen utánozhatatlan.

Mai posztja elé is csak annyit írok felvezetőül, hogy a szórakozás (a többszörösen összetett mondatok ellenére) most is garantált, no és a vizuális fantáziájú olvasók (mint annyiszor) most is előnyben vannak.

Szolnokon végül csak kivágtak a hallgatói állományból, átkerültem normális (?) sorállományba. Úgy éreztem magam, mint aki légüres térbe szaladt, addig megszoktam, hogy reggel fél 6-kor ugrás ki az ágyból, és délután 3-ig (néha 4-ig) folyamatosan be voltunk táblázva, nyargalás egyik helyről a másikra. Sorállományúként meg? Felkelés olyan fél 7-7 körül, ha még akartunk reggelit kapni, ha nem, akkor lehetett lustizni fél 8-ig is, mert akkor jöttek be a tisztek. Aztán gyorsan eltűnni valahova, hogy ne legyünk szem előtt, elsunnyogás ebédelni, aztán kummantás a vacsoráig. Könyörgöm, itt kell csinálni valamit azon kívül, hogy az ember már a saját f…ával is unja a játszadozást? Talán mintha egyszer be lettem volna osztva csellóra, de azt több mint egy éves rutinnal úgy sunnyogtam végig, hogy ebéd után még azt is megkérdezte az egyik szakács, hogy én mit keresek a konyhán. Valami normális ennivalót, b+!

Ezalatt jött el az az időszak, amikor az akkori elsőéves fiókák elrepülnek Csobánkára, szívni a méteres kékerest, hegyikiképzés címszóval. Előtte kaptunk egy felszólítást, hogy valaki önként és dalolva? Addigra már belejöttem, hogy ha menni lehet, akkor majdnem az elsők közt (Hadtápbevetés 1.0), most is mondtam, hogy menjünk már, mert itt megesz az unalom, ha mást nem, egy kis hegyi levegőt ha szívunk, ennél a poshadt Holt-Tiszapartinál még akár az is jobb, így aztán egy törzsraj összeállt a létszámfeletti állományból.

Mi persze (mint kiszolgáló állomány) már előző hét közepén elindultunk, a kiképzőkkel együtt. Okos hallgató elvtársak bevackoltak jó melegre a Csepel belső sarkába, mondtam a többi sorállományúnak, hogy nyugi, eljön még a mi időnk… Persze, amikor csattogtunk át becses fővárosunkon, a tavaszi napsütés hatására már a nőnemű egyénekről le-lekerült egypár ruhadarab, nagyarcú hallgatók meg nekünk, sorállományúaknak könyörögtek, hogy hadd üljenek már a mi helyünkre…

Csobin aztán leesett az állam: a tavalyi sátrak helyett faházak, sőt barakkok, namondom, ezek sem fogják megtanulni, hogy hol lakik a magyarok istene. Kiképzők egyből eldzsaltak eligazításra, nekünk kellett becígölni az ő cuccukat a mienk mellett. Ki lett nekünk jelölve a legszélső barakk, hogy az egyik végében lesz a tisztiszállás, a középső meg a másik végi szoba meg a törzsraj, meg a kiképzők. Okostónik egyből elkezdtek behurcolkodni a legnagyobb (középső) szobába, mivel ott csak alsószintes ágyak voltak, végül kénytelen voltam figyelmeztetni a társaságot, hogy jó-jó, csábító ez az alsó ágyas dolog, de belegondoltak-e már abba, hogy így akkor közvetlenül a tisztikar mellett leszünk??? Hiányzik az, hogy akár csak unalomból bármelyik tiszt bekukkantson? esetleg ide-oda elzavargassa a fáradt harcost? na, ugye… aztán a kiképző hallgatóknak jelentettük, hogy a teljes alsóágyas szakasz az övék, mert hát azért egy tisztjelölt még az ilyen tábori körülmények között is úr. Mit mondjak, meg voltak vele elégedve, egészen egy két napig még az arcukon volt az önelégült vigyor… Mihozzánk meg amíg átjött esetleg egy egy tiszt, a hallgatók szoba vigyázz-szoba pihenj-éből már rég tudtuk, és addigra eldugtuk az üvegeket (mert hát velünk voltak a sofőrök is, akik a többiekkel ellentétben igenis jártak olyan helyekre, ahol lehetett ilyeneket beszerezni).

Berendezkedés után elkapott a szolgvez, hogy menjek csak én is, node főnök hova, mert akárhova én nem megyek ám… nyugi, nem fogja megbánni, magának meg különösen testhezálló feladat lesz. No, akkor már felcsigázva vártam, aztán kiderült hogy napalmot megyünk „csinálni”. Hááát, nincs az az isten, tavaly (amikor még hallgatóként voltam itt) nagyon megszívtam a napalmmal, keressenek helyettem valaki mást, de hát katona! a parancs az parancs, nem megb@szni, mert akkor csak szaporodik, meglehetőst ellenérzéssel kászálódtam fel a kocsira.

Persze tűzvédelmi felhívás, hogy tűzveszélyes, nem dohányozni, még a főtörzs se fog rágyújtani a fülkében (nahát ez aztán nagy elővigyázatosság), végül kikötöttünk a nagy kerek (vagy szögletes) rengetegben egy domboldali tisztáson, valami csőszkunyhó előtt. Aztán kiderült, hogy a csőszkunyhó alatt egy akkor pincerendszer van, hogy belefáradt a szemem, míg végignéztem rajta, ott meg aztán mi szem-szájnak ingere. Vagy egy-két perc múlva elmúlt a társaságról a remegés, hogy ha most itt valami szikrát kapna, akkor olyan tűzviharban lenne részünk, hogy még a hamvaink hamvai is elégnének, hacsak szét nem szóródnának a robbanószerektől, és egyesült erővel felhoztunk a felszínre egy (azaz egy) zsák szilárd napalmport. Szilárd volt és por. Ugyanis úgy összeállt, hogy abból Michelangelo ki tudta volna faragni a Dávidot, talán még hozzá a fél Piétát is. Kérdeztük az ottani fatörzset, hogy akkor ezt most így hogy, egyrészt mondta hogy előfordulhat, hogy az a napalmpor idősebb mint mi, de nyugodjunk meg, szépen tud égni mikor meggyújtják, de ezt úgyis fel kell hígítani egy kicsit. Hogy mivel? Benzinnel…. valahogy azon már meg sem lepődtünk.

A tisztáson egy csalitos mögötti másik ajtó mögül előgurult egy benzineshordó is, vödör, lapát, meg műanyag „hurkák”. No, ez meg minek? Azért, mert tavaly csak vödörből locsolgatták a matériát oda, ahol égnie kellett, de volt olyan is, hogy olyan sok ömlött egy helyre, hogy a láng eltakarta az egész épületet és a balfácán ürge nekiugrott a falnak. Kösssszzzzz, most mi a fenének kell minden sz@rt az orrom alá dörgölni… ha lehet, akkor a közérzetem most még jobb.

Szóval akkor a technológia, egy jó nagyot ráb@szunk a lapáttal a Dávid-szobor alapanyagára, ami onnan lepattan, azt beletesszük a vödörbe, rá benzin, és addig keverjük, míg fel nem oldódik. Mikor ez megvan, akkor beleöntjük a trutyit a műanyag hurkába, amíg ér, ér. Ott elvágjuk, végét csomóra kötjük, mehet fel a platóra. Úgy a harmadik-negyedik ilyen csomagolási művelet után már még a jövő hét is napalmos volt körülöttünk három-négy méteres körzetben, még szerencse hogy ott olyan kemény volt a föld, hogy fűnek se híre, se hamva. Mondjuk maga a technológia eléggé kőkorszakinak tűnt, vagy ha már a XX. században élünk, akkor maradjunk inkább az AS-szabvány kifejezésnél (AS – Ahogy Sikerül). Mert hát lehet, hogy valamivel keményebb volt az a márvány, amiből Michelangelo honvéd a szobrot faragta, de nem olyan biztos, szóval ahogy csépeltük, volt hogy kisebb, volt hogy nagyobb darabot sikerült belőle betenni a vödör benzinbe. Így aztán volt olyan hurka, ami úgy nyeklett-nyaklott, mint az izém szüretkor, meg olyan is, amibe a matéria olyan sűrűre sikeredett, mint a méz. Végül csak befejezettnek nyilvánítottuk a melót, a helybeli fatörzs meg mondta, hogy akkor takarítsuk össze azt a trutymót, amit sikerült szerteszéjjel szórnunk. Összetakarítani? Minek? Mi (észlények) inkább felgyújtottuk.

Vélhetően nem mi voltunk az elsők, akik ilyenre vetemedtek, azért is volt olyan szép keményre égve a tisztás közepe, csak annyi különbséggel, hogy vélhetően az elődeink nem fél méterre a napalmmal megrakott Csepel mellett gyújtották fel a földet.

Hús-vér élőlények reakcióideje ugyan véges, de a sofőrünk nagyon közel járt ahhoz, hogy megdöntsön minden létező és dokumentált és nemlétező és nem dokumentált rekordot. Nem bajlódott semmiféle differenciálegyenlettel, hogy mikor ér oda a tűz, a négyütemű motor karakterisztikagörbéjével sem foglalkozott, hanem egy olyan cukaharával vetett be magát a kormány mögé, hogy akár még az olimpiát is megnyerhette volna vele. Még abban sem vagyok biztos, hogy már az ülésben, vagy még a levegőben volt, már röffentette a hengereket, és padlógázzal kirongyolt a tisztásról, úgy otthagyva minket, mint kutya a sivatagot. Amit nagyon zokon vettünk… most akkor mehetünk majd utána.

Egyelőre viszont azon ügyködtünk, hogy amit okos fejjel lángra lobbantottunk, azzal valahogy bánjunk el, mert egy laza erdőtűz nem volt betervezve a mai programba. Naná, hogy a mi főtörzsünk is üvöltött, mint a fába szorult féreg, a szentendrei meg olyan tempóban kapkodott elő a csőszkunyhóból még pár lapátot, hogy a cirkuszi késdobáló korrepetálásra járhatott volna hozzá.

Mit mondjak: olyan egy g@ci anyagot, mint a napalm, még életemben nem láttam. Akárhol volt egy apró kis pötty, az úgy égett, mintha fizetnének neki érte, amikor meg le akartam csiszatolni arról a lapátról, amivel belenyúltunk a vödörbe, csak annyit értem el, hogy egy szép tűzfolyamot húztam a földre. Mondták (mit mondták, üvöltötték), hogy gyorsan hagyjam abba, mert ha elér hozzám a tűzfolyó, akkor ki kell hogy húzzanak a holnapi étkezési listáról (no, meg az utána következő sok-sok napokról is). Amikor meg az első lapát földet beledobtuk a tűz közepébe, akkor azzal meg csak azt értük el, hogy a trutyi többi része széjjelfröccsent, és amire az egyszer rátapadt, no azt onnan hogy le nem lehetett vakarni, az hétszentség.

Komoly bajba kerültünk, de nagy nehezen sikerült körülárkolni azt a sz@rt, és buzgón kezdtünk el imádkozni, hogy az a baszomnagy három-négyméteres láng ne kapjon bele a fák koronájába. De tényleg még életemben nem láttam olyat, amikor már megvolt a biztonságos körülsáncolás és óvatosan tettünk a szélére egy lapát földet, akkor a föld alatt égett tovább az a sz@r! Az, hogy meg milyen meleg volt, már ecsetelni sem nagyon tudnám…

Nagy nehezen sikerült megelőzni hogy bármi baj is történjen, amikor már az utolsó csepp napalm is elégett és olyan sűrű füst volt a tisztáson, hogy rá lehetett volna könyökölni, lihegve néztünk egymásra, hogy huhúúúúúú… No, és elhangzott az egyáltalán nem viccesnek szánt kérdés: Főnök, lehet rágyújtani?

– Anyáááádat!

Viharvert csapatunk befejezettnek nyilvánította a ténykedését: bepakoltuk, amit be kellett, közben azért csak nem fért a fejembe az elmúlt félóra. A csőszkunyhóban körülnéztem, megkérdeztem a gazdájától, hogy nincs itt egy poroltó sem? Kedves bociszemekkel visszanézett rám: fiam, körülnéztél már itt lent? Na, akkor körülnéztem még egyszer, egy kb. kézilabdapályányi területen derékmagasságban felhalmozva mindenféle, aminek jó részét ugyan fel sem ismertem, de sejtésem szerint az egyik fele az tud égni, a másik meg robbanni, háááát, itt egy poroltóval kb. annyi esélye van az embernek, mint Szálasinak a főtárgyaláson. Tudja mit, főnök? Maradjunk annyiban, hogy nem kérdeztem semmit…

Na, gépjárműre, oszt menjünk akkor vissza Csobira. Eleinte még kissé vérben forgó szemekkel méregettük a mellettünk fekvő hurkákat, de aztán amikor beértünk Szentendrére, akkor inkább megint a nőnemű egyének kukkolásával foglaltuk el magunkat, mikorra meg kifordultunk a táborhoz vezető útra, már helyrebillent a lelki békénk. De úgy látszik ez az a nap volt, amikor lelkünk felfrissítését szánta nekünk valamelyik feljebbvalónk, ugyanis köztudott hogy a lélek attól frissül, ha indulatok nyugtalanítják.

Egész hétköznapi módon kezdődött a következő felvonás, már ha az hétköznapinak nevezhető, hogy a sofőrünk páros lábbal ugrott bele a fékbe, nagy csikorgással állóra fékezve a teherautót. Szerencsére a padban megkapaszkodva nem estünk le a platóra, és így közvetlen közelről láthattuk, amikor a mögöttünk rongyoló Wartburg későn észbekapó vezetője satuzik egy jó nagyot, aztán a Varnyú eleje eltűnik a plató alatt és éktelen csikorgás és csattanás tudatja, hogy itt most valami érdekes történt… Sofőr, főtörzs ki a kabinból megnézni, hogy mi is történt itt hátul, a kocsiból is egy főtörzs száll ki (a felesége halálsápadtan remeg még mindig a jobbegyben), és nekiáll üvölteni a sofőrünkkel, hogy minek kellett megállni!!! Aztán a „mi” fötörzsünk a másik oldalról is beszáll, hogy nehogy már rangbeli kérdést csináljon egy egyszerű balesetből (pláne, hogy buffos az ürge), meg egy darabig a puffogás egymásra, aztán a sofőrünk kijelenti, hogy addig innen se előre se hátra egy centit sem, amíg ki nem jön a katonai járőr a szemlét megejteni. Érdekes egy dolog, ott van két főtörzs, és egy sima sorállományú honvéd vezényli a parádét ;-)

Mit volt mit tenni, a mi főtörzsünk (tisztára olyan, mint a Meseautóban a mi Szücsünk…) visszaballagott két saroknyit, mert ott volt telefonfülke, akkoriban meg hát mobil, áááááá, hol volt az még. Az ő Szücsük, akarom mondani az idegen fatörzs meg osztotta az eszet, hogy ne is várjunk, mert őneki most nagyon sürgős dolga van, adjon a sofőr egy betétlapot neki, és ismerje el, hogy hibázott, mert nem lett volna szabad fékeznie, a srác meg csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy azt aztán nem. Akkor legalább húzódjon előrébb, mert az ő féltett Varnyújának nem tesz jót, hogy egy egész Csepel hátsó terheli most az elejét, de a srác egy tapodtat sem, amíg meg nem jön a járőr. Akkor legalább mi szálljunk le a platóról, hogy kevesebb legyen a terhelés. Na, erre azért kaphatóak voltunk. De hát ilyenkor hogy száll le az ember, amikor fel van hajtva a hátsó fal, és mögötte egy komplett Wartburg motorháztető díszeleg? Naná, hogy a motorháztetőre dobbantottunk le, az elsőnél még csak üvöltött, aztán a másodiknál is, az utolsóra meg már csak hörögni tudott meg fogdával fenyegetőzni…

Utána még egy kicsit engedett az első kerékből egy kis levegőt, hogy nehogy baja legyen a rugózásnak, és tovább játszotta az agyát, elsősorban a sofőrnek, no meg nekünk is, mert kiszámolta, hogy mi öten (vagy hatan, már nem tudom) egy az egyben mondhatni premier pláne szemtanúk vagyunk, és Tibike meg is mondta neki, hogy ha a nem a felesége felé fordult volna vezetés közben, akkor messzebbről látta volna, hogy a mi kocsink fékez…. Na, ezt nem így volt, ő egyáltalán nem fordult a felesége felé (érted Margit!), akkor meg hogy a fenébe lehetett, hogy a volán mögött a profilját láttuk?

Tibike (így, becézve) egy szép szál srác volt, első ránézésre egy tenyeres-talpas parasztlegénynek tűnt, csak annyi volt vele a probléma, hogy kábé másfélszeres életnagyságban. Pár centivel még a két métert is ütötte, mégse tűnt magasnak, inkább olyan mokány testalkata volt, és ez a mokányság ez mind merő izom volt rajta. Tiszthelyettes hallgatóból lépett le sorállományúnak, amikor az első két hét elteltével kiderült róla, hogy az az izom, ami rajta van, az jóval több, mint a szürkeállománya, elégtelennél jobbat, ha vért izzadt, akkor sem tudott egy tárgyból sem (testnevelést kivéve) produkálni. Egyáltalán az volt a csoda, hogy véletlenül felvették, tekintve, hogy a kötelező szakmunkásbizonyítványt állattenyésztő szakiskolában szerezte meg. Ja, és mellesleg otthon bikákkal foglalkozott ;-)

A fatörzs viszont egyre jobban belelovallta magát a saját verziójába, már ott járt, hogy még öt perc, és ő állt egy helyben, és mi tolattunk rá, nekünk meg csak egyre emelkedett a vérnyomásunk. Őszintén tiszteltem a sofőrünket, aki pléhpofával hallgatta az események újraértelmezését és a parancsolgatásokat, hogy mit is kell mondjunk a járőrnek, hogy elvegyék egy életre az ő jogsiját. Mikor a tiszthelyettes már megnyugodott, helyére kattant minden a meséjében, akkor lazán nekitámaszkodott a plató oldalának, elővett egy cigit és rágyújtott. Volna, de mire odaért a lánggal a cigi végéhez, Tibike visszakézből egy álltó helyben ez oltári istentelen büdös nagy frászt lekevert neki. De akkorát, hogyha az szűkebb szülőföldem valamelyik szabolcsi kiskocsmájában hangzik el, a szerzőjét jópár évig nem ám, hogy három faluval arrább, hanem még a megyeszékhelyen is megsüvegelik. Mondjuk azt már P. Howard óta tudjuk (különösen Rejtő Jenő zseniális fordításának köszönhetően), hogy nem lehet minden pofon mellé forgalmi rendőrt állítani, de ez akkora volt, hogy ehhez nem rendőr, hanem bakter kellett volna, sorompóval, mint egy igazi gyorsvonathoz. Háttérzenének meg mi üvöltöttük hogy: te barom, hát napalm van a kocsin!!!

A buffosnak szétesett az öngyújtója, a cigi egyik felét lenyelte, a másik fele meg betolódott a pofazacskójába (tisztára úgy nézett ki, mint nagyapám, amikor még bagót rágott), a sapkája elrepült az árokba, ő maga csak azért nem követte, mert megfogta a Csepel platója, az tény, hogy egy pillanat alatt leamortizálódott. Gyakorlatilag nullára. Mikor alig egy-két perc elteltével befutott a járőr, karöltve a mi fatörzsünkkel, még mindig úgy kóválygott, hogy fütyölni kellett neki, hogy odataláljon a kocsihoz.

Ismerhették egymást a járőrrel, mert elég sokat pusmogtak, tessék lássék meghallgattak minket tanúként, oké, akkor lehet leállni a kocsival. A Wartburg eleje gyalázatosan festett, de még mindig jobban, mint a gazdája…. Nagyon gyorsan el lettünk hajtva nagyon messzire, mivel mi nem kértünk betétlapot – az ütést felfogta a vonóhorog meg a hátsó difi – ,de nagyon hamar megálltunk, és a főtörzs hátrajött, hogy fiúk, mi is történt amíg nem voltam itt? Mert nem hitte el, amit a sofőr mondott. Elmondtuk hát mi is. Aztán érdekes dolog történt, ugyanis elhúztunk a tábor bejárati útja előtt, be a faluba, és ott a járgány lestoppolt egy kocsma előtt. Főtörzs megint hátra, Tibike jöjjön csak. Jó húsz perc múlva, és istentelen pálinkaszagot árasztva mászott vissza Tibike a platóra (nem elég, hogy a napalm miatt nem lehet bagózni, mostmár Tibike lehelete is lobbanásgyanús), de szerencsére nem egyedül, mert hozott két üveg gatyaszaggatót, amit aztán este a kaland lelki nyomainak eltüntetésére nagy egyetértésben elfogyasztottunk.

Másnap az ebédért elment különítmény úgy érkezett vissza a táborba, hogy még mindig rázta a röhögés. Rákérdeztünk már a vidámság okára. Nos, az történt, hogy amikor bekukkoltak a konyhára a kajáért, az egyik csellós úgy jelentette a szakácsnak: Főnök, megjöttek Furkóék a kajáért! A merő kérdőjel hatására aztán elmondták a szentendrei urbanlegendet, amit a főtörzs előadott, ugyanis állítólag Furkó Kálmán legjobb tanítványa volt az, aki leamortizálta őt ;-)