Úgy látszik, a téli szünet jót tett az új jelentkezők bátorságának: Zolcsi67 is úgy döntött, hogy kilép a read only üzemmódból és posztíróként is bemutatkozik a tisztelt kollégáknak (s ezáltal ő lett a kereken 100. szerzőnk, hurrá, hurrá, hurrá!).
Legelső posztja két olyan témát is boncolgat, amelyek már szóba kerültek ezeken az oldalakon: az egyik a katona és a természet (ezen belül az állatok) kapcsolata, a másik pedig az ugyancsak többek által szóba hozott gasztrovonulat.
Kezdeném talán azzal a bemutatkozást, hogy a kommunizmus utolsó áldozataként jogosult lennék némi kártérítésre. Sorkatonai szolgálatomat ugyanis 1989 februárjában kezdtem (az utolsó, még 18 hónapra berántott eresztéshez tartoztam) a kies Mezőfalván. Ez a helyre kis település (a másfél év alatt egyszer se láttam) Dunaújváros vonzáskörzetéhez tartozik, a laktanya azonban onnan jó messze, Nagyvenyim felé, egy kukoricás kellős közepén terült el. A címben említett, csak a krónikák kora középkorához hasonlítható vadbőséget is ez a földrajzi fekvés okozta.
Első találkozásom a tájra jellemző állatvilággal (nem az őrmesterrel és a tizedessel, velük már a bevonulás napján kénytelen voltam megismerkedni) nagyjából a második-harmadik őrszolgálat idejére esett. Ugyan volt őrszázadunk is (a színvonalára jellemző, hogy azt a bakát, akinek legalább egy szakmunkáslevél volt a kezében, ott már egyből előnyomták őrvezetőnek), de mi, a harcálláspont lelkivilágával foglalkozni hivatott elit század is kénytelenek voltunk a laktanya teljes belső őrségét (ez két őrhelyet jelentett) ellátni.
A két őrhely közül az egyik – hm, hogy is kellett mondani? No, megvan – „a lőszerraktár védőprizmájának tetején elhelyezett, térvilágító reflektorral és távbeszélővel felszerelt őrhely” volt. Onnan fentről szépen be lehetett látni az igencsak unalmas tájat, éjszakánként legalább a nem messze levő pálhalmai börtön fényeiben gyönyörködhettünk. Aki volt már őrségben, vagy esetleg dolgozott éjszakai műszakban, az tudhatja, hogy a napkelte körüli órák a legrettenetesebbek. Az embert akkor hagyja el a maradék ébersége; ha fejre áll is, lecsukódnak a pillái, és másodperceken belül képes kómaszerű mély álomba zuhanni. Érezvén ezt a fejnehezülést, szépen ki is mentem a bódéból, nekitámasztottam a falának a hátamat, gyönyörködtem a kelő Napban, és… elaludtam. Úgy állva, ahogy voltam. Hirtelen felriadtam: valaki néz. Tőlem alig két méterre, a védőprizma tetején ült egy mezei nyúl, és bámult. Én meg vissza. Ugyan átvillant ízlelőbimbóimon a nyúlpaprikás íze, de gyorsan belegondoltam, hogy ha a szolgálati fegyverrel állnék neki vadászni, talán zokon vennék…
A fácánokkal már izgalmasabb kalandok estek meg. Aki jár a természetben, az tudja, hogy a fácán az utolsó pillanatig lapul a bozótban, majd amikor az ember majdnem rálép, hangosan dübörgő szárnyakkal, őrült rikácsolással repül fel, frászt hozva a békés kirándulóra. Történt egyszer, hogy a laktanyai külső őrséget ellátó társaság felvezetője amúgy hetykén, Robin Hood-módon a sapkájára tűzött fácántollal vitte ki az őrséget – vesztére. Ahogy ez lenni szokott, persze épp arra ette a fene az ÜTI-t. Hogy az őrséget akarta-e ellenőrizni vagy a harcállásponton akadt dolga, ez nem derült ki. Mindenesetre a látvány hatására azonnal megállíttatta az UAZ-t, kiugrott, és igen komoly hangerővel vonta felelősségre a bohóckodó felvezetőt. Aztán felébredt benne a logika is – ahol toll van, ott madárnak is kell lennie –, és a külső őrség őrszobájához hajtatott. A támlás tisztelgését nem is fogadva egyenesen az ételkiosztó helyiségbe csörtetett, feltépte a hűtőszekrény ajtaját, és mit látott? Egy szakszerűen megkopasztott, kibelezett, sütéshez előkészített fácánt. A madarat az őrség akarta elfogyasztani, feltehetőleg éjjel, ehelyett az ÜTI és családjának fazekában landolt. Utólag is jó étvágyat hozzá…
Itt jön a képbe az őrszázad és a harcállásponton szolgálók közötti örök ellentét. Mi, az „elit század” katonái megfogadtuk, hogy bizony okosabbak leszünk ezeknél a surmó bobbyknál. Egy békés nyári délután (már öreg katona voltam) gyalogsági ásóval felszerelkezve kiosontunk a fedezékek közötti egyik kis erdőfoltba, ahol szó szerint hemzsegtek a fácánok. Bölcsen előkészítve az akciót, ebédnél szóltunk a konyhásnak, hogy vacsoraidőben hozza ki a szükséges fűszereket, a tűzdeléshez a szalonnát, és nem feledkezünk el róla, ha a pecsenyét porciózzuk. Szóval, előírásszerű laza csatárláncban felvonult az akácosban egy csapat csorgó nyálú katona.
Mondanom se kell, egy árva fácán nem sok, annyit se láttunk. Egyszer hallottuk a hangját valahonnan messziről, repült is abba az irányba (na jó, közelítőleg…) vagy tíz ásó, és semmi. Csak egy óra ásókeresés a sűrű aljnövényzetben. A konyhás is hiába szerelkezett fel estére, mi meg ettük a szárazbabfőzeléket kolbásszal. Fácánt – ha jól emlékszem – azóta sem ettem.
8 hozzászólás
1. Bigjoe(HUN) — 2014-01-24 10:12
Üdvözlet tisztelt 100. szerző!!!!
Nálunk az őrkatonák szintén nem az intellektuális rétegből voltak- már ha volt olyan.
Igaz, hogy 94-ben „emelni” akarták az őrszolgálat színvonalát ezért érettségizett, iskolázott esetleg intelligens emberekkel töltötték fel a századot.
Így sikerült összehozni azt, hogy 8.ált. végzettséggel szakszik, tízesek+őrvezérek (a kiken még őrmesteri rangot is kapott az egyik ilyen agyban nagy) dirigáltak komolyabb magasabb végzettségű embereknek.
pl: nekem. Kibírtam, csak nehéz volt röhögés nélkül megállni.
A lőszert én is őriztem (ez azért túlzás), érdekes hogy ott is körül volt dombozva, kivilágítva, bekerítve még a kerítést is kerítés védte.
Még sem ért semmit az egész. Éjjel az őr átsétált a kutyásokhoz, majd az előre elkészített őrbundán (vagy a csibész ruhán?) kialudta magát.
A váltás- ha rutinos volt- egyből ott kereste.
Ha meg löket ment – éjjel igen ritkán volt ilyen, mert a löket is aludt – akkor a kutyásokhoz is kitelefonáltak a srácok.
A napokban pont arról mesélt az ÖregebBig, hogy volt egy Üti akivel jóban volt, ez félhivatalosan engedte az öregnek, hogy a légpuskát kivigye magával valami erdő széli bódéhoz, őrszoliban!!
Ott a fácánokra vadászott, ha sikeres volt a dolog estére az Üti az őrszobán vacsorázott.
Ja, bagoly nem volt?
Az még a vicces, + a süni.
2. zweitakt — 2014-01-24 13:19
Cimbora mesélte:
Rétság 1989, kinn a prérin rajerejű (1 péeszhányi legénység) harcászati gyakorlat, épp a rajvonalban rohamozás, harchoz, gurulás egyet jobbra, vaktölténnyel pufogtatás, roham, harchoz, gurulás egyet balra volt az étlapon.
Egyik ilyen harchoz-gurulj arrébb során felburrant egy fácán. Aluljáró eftás előkapta a PA63-ast, és kitárazott a gyorsröptűre, de egy lövés sem talált. Egyszer csak egy durranás balfelől, fácán leesik. Pár pillanat döbbent csend.
Aluljáró fehéredik, halkan mondja maga elé:
-Mi a jó búbánattal szedték le, a #&@&@{} szereztek éles lőszert ß$Łłłíí, még engem fognak… rámrohad… kufstein }&@<<@&.
És közben ment a leesés színtere felé. Aztán megjött a hangja:
-Melyik volt az! Jelentkezzen, mert….
És meglátta a fácánt, kikerekedett a szeme….
-Üríts! Föl! Fegyvert vizsgára!
És meglett a mesterlövész, mert a fácánon keresztben állt az illető tisztítóvesszeje.
Még ott helyben tüzet raktak, megsütötték, s egy pár pillanatra megvalósult a komenizmus nagy utópiája:
"A bőség kosarából mindenki egyaránt veszen!"
3. zolcsi67 — 2014-01-24 17:41
Először is: én köszönöm a lehetőséget Tiborunak!
Másodszor: nem hajtottam eme jubileumra (századik posztoló), de ha már így esett… :-)
4. zolcsi67 — 2014-01-24 17:48
@Bigjoe(HUN): Köszönöm, ötletet adtál az őrtörténetek folytatásához! :-) Nem bagoly, nem sün, de volt őrijesztgető állat bőségesen.
5. Bigjoe(HUN) — 2014-01-24 18:29
@zolcsi67:
Őrijesztgetö állat? Nem tudom elképzelni……rákérdezek!
Löket?
6. zolcsi67 — 2014-01-24 21:42
Nem lövöm le a poént (szerencsére az őrkatona se tette), de meglepő élőlények képesek a bvátor hadfira a sikítófrászt hozni éjnek évadján.
7. Bigjoe(HUN) — 2014-01-25 06:41
@zolcsi67:
Akkor tehén, vagy kutya. Nekem egy kutya okozott mulhatatlan perceket, kicsi volt,fekete, és meglátogatott. Éjjel jött a domboldal felöl (vagy hegy) a bokrokon át. Amikor rá „tevékenykedtem” mindig megállt. Persze nem láttam, csak hallottam a zörgést. Már a lövés közeli állapotban voltam,amikor kiért a bokrok alól ês megláttam. Édes volt, vigyorgott mikozben a farkát csóválta.
Sajnos napközben a maradékkal megetettem, ezért jött meglátogatni…hálából.
8. scaevola — 2014-05-27 17:18
Én egyszer egy süntől fostam össze magamat, de nagyon.
Nem tudtam, az volt-e, de a falusi srácok – lévén, én betonbarakkból érkeztem – azt mondták, az produkál ilyet… eső után az avarban csatangolt, s mintha csak ember lépkedett volna.
Az már csak tetézte a feelinget, hogy:
– mindez a Délszláv-válság kirobbanása után volt egy évvel kb,
– Baján (lövésnyire a határtól),
– lőszerraktár őrzése közben,
– amelyet valami élelmes döntéshozó a laktanya területén kívülre helyezett,
– ráadásul a léptek nem a kerítésen kívülről, hanem bentről, a raktár mellől jöttek.
Először nem is figyeltem fel rá, csak miután kiszóltak TBK-n, hogy harmadjára szólal meg bent a néma riasztó (némi képzavar) és kijönnek megnézni… akkor kértem engedélyt a felállított őrhelyet járőrözés végett elhagyni.
Mondjuk az is priceless, mikor az éjszaka közepén ülsz egy kövön, feletted egy nm-es fatető, amit egy rúd támaszt alá, hátaddal a rúdnak támaszkodva próbálsz ébren maradni, melletted másik kövön a TBK… ami váratlanul megszólal.
Köd, éjszaka, két kerítés között csapatok a torony felé (nekem csak az őrgomba jutott), egyszer csak léptek… de nem ám kívülről.. bentről.
Na, ott ért véget nálam az őr kötelme, szartam mindenre, azonnal csőre töltöttem a fegyveremet. (nem érdekelt, sem más személy segítségül hívása, sem kényszerítő intézkedés, csőre rántottam és ordítottam a toronybéli srácnak, hogy jöjjön le)
Ő meg nemigen akart lejönni, lévén jön az ellenőrzés.
Nem tudom már pontosan, mit mondhattam neki, de beszólt ő is TBK-n, hogy lejönne járőrözni.. amire kapott is 5 percet.
Mikor lejött, mondtam neki, hogy csak akkor megy vissza a toronyba, miután megjött az ellenőrzés… mellőlem el nem megy. – rendesen be voltam csokizva.
Jött az ellenőrzés, először bementek, lecsekkolták a riasztót, majd körbejárták az őrsávot.
Miután megtörtént a váltás, levonultunk, őrszoba előtt fegyvert állványba betesz, kitáraz.
Volt kamillázás, mikor kiugrott a csőből a töltény, de nem ugatott érte az őrpk. kicsit feszkó volt ő is, mint mindannyian abban az időben.
Olvastam itt valamelyik topik hozzászólásai között, hogy éjjeli riadónál nem lehetett lámpát kapcsolni… no, nálunk egy hétig konkrétan nem volt világítás, csak a hr-fények világítottak, megszűnt minden kontaktunk a külvilággal, levél sem ki, sem be… még az egy szem telefonfülkét is kikötötték.
Hogy mi riaszthatott nem tudom, de állítólag térdmagasságban volt két érzékelő az ajtónál, amit sün hétszentség, hogy nem ér el… de még lábujjhegyen sem.
Ezen felül nem tudom, mennyire volt igaz, de bennünket azzal riogattak, hogy szerbek átjárkálnak fegyverraktárakat fosztogatni és hogy ne aludjunk el véletlenül sem, legalább kint, a fegyverraktárnál ne.
Egy élmény volt, öregedtem vagy tíz évet… azóta sem féltem annyira, mint akkor. – annak ellenére, hogy egy AK-63-as volt a kezemben.
RSS feed for comments on this post.
Szólj hozzá
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.