483. – Elszakadás az otthontól

Líraibb, pontosabban elégikusabb poszt következik az otthonról. Érdekes különben, hogy a civil pillanatok, de legföljebb az a néhány nap, amikor hazaengedtek, jóval kevesebb nyomot hagytak az emlékek között. Inkább arra emlékszem, hogy mennyire fontos volt mindenki számára maga a cél, a szabadság vagy az eltáv, az együttlét a családdal, s persze a civilkedés (elvileg akkor még tilos volt az utcán civilben mutatkozni, de aligha vette ezt bárki is komolyan; nem láttam soha, hogy a váposok civilt igazoltattak volna). Ebben nem volt különbség tápos és nem tápos között – írja Janicsár barátunk, majd így folytatja:

A legelső másodperctől fogva, már a bevonulás napján az a kérdés izgatott engem és körülöttem mindenkit, hogy mégis: hányszor és mennyire időre lehet majd hazajönni. A Győrből Szombathely felé induló különítmény vezetője valami rigó volt, akiből hiába próbáltunk erre nézve információkat kicsikarni, inkább csak a vállát vonogatta. Később rájöttünk, hogy jó okkal, hiszen a Garasinban annyiféle alakulat állomásozott, hogy egységes szabadságolási elvekről nemigen lehetett szó. Aztán a gyakorlatban kiderült, hogy nálunk már a kiképzési program sűrűsége miatt is egyszerűen lehetetlen lett volna mondjuk havonta egyszer hazaengedni a bakákat. Az eskütétel után sem kaptunk többet néhány óra kimaradásnál.

Arra viszont legrosszabb álmaimban sem számítottam, hogy az augusztusi verőfény után már a decemberi sápadt nap világítja meg a tájat, amikor először hazamehettem. Ma már persze többhónapos vagy akár éves távollét meg sem kottyan, akkor viszont, jóformán gyerekfejjel, nagyon rossz volt. Október végén, a bakonyi gyakorlat után szembesültem azzal, sátorpucolás közben latolgatva az esélyeket egy másik sráccal és egyre jobban nekikeseredve, hogy a novemberi szabadságolásra is keresztet vethetünk. Valamikor november végén, december elején az őrtoronyban ülve pedig már szabályosan emlékeket gyűjtöttem arról, hogy milyen is volt otthon, hogy mi merre van. Játékból talán még térképet is csináltam.

Aztán Mikulás után megkaptam az első szabadságot, kemény három és fél napot. Ráadásul a dolog majdnem rosszul végződött. Kedd reggelig szólt a könyvem. Volt egy vonat nagyon kora hajnalban, amivel kényelmesen, az ébresztőre visszaérhettem. Apám kikísért az állomásra, ahol egy volt tanítványa is ugyanarra a vonatra várt, Szombathely felé. A váróteremben beszélgettünk, várva, hogy a vágányon megjelenjen a szerelvény. Csakhogy ez a hajnali járat egyetlen motorkocsiból állt, amely annyira hátulról indult, hogy a teremből nem lehetett látni. Így csak arra eszméltünk föl, hogy már húz is kifelé az állomásról. Meghűlt bennem a vér, hiszen késés esetére a legszörnyűbb fenyegetések hangzottak el. Szerencsére volt egy taxi, ha jól emlékszem, egy wartburgos, amelyik vállalta, hogy üldözőbe veszi a vonatot. Talán a harmadik falunál sikerült is beelőzni.

Később még ötször mehettem haza, ilyen hosszú „laktanyafogságban” már nem volt részem. De ahogy telt-múlt az egy év, az otthon egyre inkább egy, már lezárult kor emlékévé vált. Van egy erős és egy életre szóló benyomásom erről, talán február tájékáról. Otthonról jövök. Belépek a laktanyakapun, elindulok a zászlóaljépület felé, átvágva az alakulótéren. Sötét van már, de még nem volt takarodó. A laktanya sivár, mint egy lakótelep, a fák még csenevészek, de éppen ezért minden fényben úszik: a kerítés mentén, a telephelyeken, a rengeteg körletből világítanak a lámpák. Táskámban a kötelező menü: sültcsirke, fasírozott, sütemény, pálinka. S hirtelen belém hasít az érzés: tulajdonképpen ahová most jövök, az az otthonom, ha csak átmeneti is. Nem a család, nem a barátok, nem is haverok vagy osztálytársak várnak, egyszerűen csak azok, akikhez most a legszorosabban tartozom, egyszóval: a bajtársak. A Raj. Ők pedig pont rám várnak, no meg a sültcsirkére, a fasírozottra, a süteményre meg a pálinkára; már előre látom, ahogy kiugranak majd az ágyból, s rávetik magukat a hazai ellátmányra. Így hát ami eddig otthon volt, már nem az, és most megértem, hogy soha többé nem is lesz. Talán ez volt a végleges elszakadás, s ilyen értelemben a felnőtté válás igazi pillanata.

5 hozzászólás

 1. szkv — 2014-05-11 20:32 

Janicsár: Gratulálok, ez egy remek poszt.
Én már általános iskola után átestem azon (kollégium), ami nagyon sok fiatalnál a katonai szolgálat alkalmával következett be, a családtól távol lenni és nem minden esetben csinálhatom azt, amit éppen szeretnék.
Megtanulni hogy a régi megszokott környezet helyet egy másvilág van jelen.
Egykori kollégiumi tanárunk szavait idézem: Fiuk ne felejtsétek hogy itt ( Győr M.Ü.M. 400 ) csak annyi az eltérés a katonaságtól, hogy nektek nincs fegyveretek. Akkor még nem értettük de már katonaként megtapasztaltam, hogy mennyire igaza volt az egykori tanárunknak.
Maga a kollégiumi fegyelem a napi elfoglaltságok, délelőtt iskola, délután tanulószoba a minden napi elfoglaltság közé tartozott. Kimaradás hetente kettő alkalommal, ami egy nem megfelelő magatartás, elégtelen jegy alkalmával megvonásra került. Eltávozás havonta egy alkalommal volt lehetséges, ami alanyi jogon nem járt. Ltcolonel bajtárs nagyon jól tudja hogy milyen volt egy kollégiumi élet az 1960-as években.
Nos számomra ezért nem volt furcsa a katonaélet, távol a családtól a megszokott környezettől. Mindkét helyen egy életre szóló barátságok kötődtek.
Az idő múlásával az egykori diák-tanár, sorkatona-előjáró „határ” elmosódott és átalakult barátsággá.
SZKV BUCSU.

 2. Bigjoe(HUN) — 2014-05-12 20:30 

Hehe, mi sokkal hamarabb hazamentünk.
Persze ez később volt…

 3. Estván — 2014-05-12 22:44 

Ahogy Szkv bajtárs is megállapította, aki középiskolásként kollégista volt, annak könnyebb volt megszokni a katonaságnál a szervezett napirendet és a „tömeget”.
Nem volt ismeretlen a legkülönfélébb emberekhez való alkalmazkodás szükségessége sem, akiket ráadásul nem magunk válogatunk magunk mellé.
A kollégista ugyanígy képben volt már az alá-fölérendeltségi viszonyokkal: a gólya, felsőbbéves diák, nevelőtanár párhuzamba állítható a kopasz, öreg katona, tiszt sorrenddel.
És nem utolsó sorban a kollégiumból érkezők rutinosan kezelték a különféle takarítóeszközöket, nem pedig a takarítás megkezdésére buzdító vezényszó elhangzása után kezdték találgatni, hogy vajon melyiknek melyik végét kell megfogni :)

 4. janicsar — 2014-05-13 15:10 

@szkv:
Köszi. Persze, középiskolában nálunk is voltak kollégisták, no meg tudtam, hogy például mondjuk Pannonhalmán is kissé más a gimnazista élet. De azért a három és fél hónap kicsit sok volt, elsőre. Félig vicces, félig szomorú élmény volt, amikor egy volt osztálytársam látogatott meg. Egyenruhában. Éppen ráért eljönni Szombathelyre…

 5. doser — 2018-02-21 13:55 

@janicsar: Én is csak júniusban mentem haza először a nyúlgimiből.84. februárban bevonultam és május végén tudtam volna hazamenni először.Viszont júniusban volt az akkori barátnőm bátyjának az esküvője és ha májusban megyek akkor nem tudtam volna haza menni az esküvőre.Maradt tehát a június közepei hazamenetel.Mikor vissza értem hétfőn reggel 6 órára.közölték,hogy menni kell az 5-ik századhoz és megyünk a Szöcskére,mert kevesen vannak és menni kell velük a Duna 84-re.Összekapkodtunk mindent és átmentünk,ott már vártak akik velünk együtt vonultak és viccelődtek,hogy 2 óra terep után kidőlünk a sorból.Volt vagy 30-35 fok meleg.Nem esett jól mert még az éjszakai vonatozás után fáradtak voltunk,mivel nem aludtunk a vonaton.Ráadásul a kulacs lemaradt és így vizünk se volt,mindegy kibírtuk délig,kemény volt.A katonai mentő azok közül vitt embereket a gyenguszra akik az elején viccelődtek velünk.Talán az volt a szerencsénk,hogy nem volt vizünk és így jobban bírtuk mint azok akiknek volt és már 9 óra magasságában megitták.

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.