527. – Pici kiképzése

szombathelyEz a három hónap kegyetlenül embert próbáló, nehéz időszak volt. Nem akarok oldalakat írni arról, hogy kiképzőink milyen bunkók voltak, az biztos, hogy mindent elkövettek azért, hogy a kötelező szabadfoglalkozáson kívül egy percünk se maradjon törni a fejünket azon, miért is vagyunk itt – írja Pici kolléga, majd folytatja:

Megtanultuk viselni és rendben tartani az egyenruhát, a fegyvert, a hírtechnikai eszközöket, az ágyunkat, a katonaládánkat, no és persze a körletet. Voltak szívatások is, de ezek többsége kollektív dresszírozásban merült ki, nem hagytak bennem mély nyomot, viszont két eset, melyek személy szerint csak nekem szóltak, az megmaradt az emlékezetemben.

A kiképzés alatt csak az újoncok takarítottak. Nekem egy alkalommal a századparancsnoki iroda jutott. Nagy műgonddal tettem a dolgom, a századírnok, egy másodéves őrvezető meg a századparancsnok helyén ülve felrakta a lábát az asztalra, hogy ne legyen nekem útban. Volt egy szép, monogramos pecsétgyűrűm, Édesapám fiatalkori gyűrűjét a 18. születésnapomon nekem ajándékozta, azt viseltem. A padlón görnyedtem, amikor egyszer csak leszólt az írnok:

– Szép gyűrűje van.

Mire én:

– Tetszik?

Mire ő:

– Igen.

Mire én:

– Nekem is, azért hordom.

Gondoltam jól elbeszélgettünk, de nem, mert akkor leszakadt az ég. A szombathelyi laktanya földszintjén a főbejárat mögött volt egy, szinte a teljes központi szárnyat átfogó belső tér. Mi csak répaföldnek hívtuk, de hivatalosan belső alakuló tér volt a neve és ítéletidő esetén a laktanya teljes állománya kényelmesen elfért ott. Megvárta, míg befejeztem az iroda takarítását, majd mikor engedélyt kértem a távozásra, utasított, hogy kövessem. Megálltunk a lépcsőfeljáró tetején, ahonnan be lehetett látni az egész teret, majd elhangzott a verdikt: no, határőr, bukjon rá a fókára [gyk: felmosórongy], aztán mossa föl a répaföldet; ha kész van, jelentse.

A parancs, az parancs, így hát szó nélkül nekiálltam, aztán jelentettem neki, hogy kész van. Kijött, megnézte, majd közölte, hogy csak szerintem van kész, mert nézzem csak meg, azon a részen olyan száraz, mint ha hozzá se kezdtem volna, úgy, hogy fussak neki még egyszer. Szemem se rebbent, már bőven volt annyi tapasztalatom, hogy az ellentmondástól csak fokozódik a helyzet, másodszor is fölmostam. Változatlanul lesújtó véleményét csak azzal toldotta meg, hogy ne szórakozzak vele és feleslegesen ne hívjam ki szemlézni, egységes képet szeretne látni. Értettem, mondtam, megkapod, gondoltam aztán félredobtam a fókát és elkezdtem a vízhordást. Kilocsoltam vagy 15-20 vödör vizet, úgy csillogott a répaföld, mint a tükör. Egy enyhe rándulást ugyan véltem felfedezni az arcán, mikor lenézett a placcra, de állta sarat rendesen és nem röhögte el magát aztán közölte, hogy na, látja, tud maga rendes munkát is végezni, de most már tünés lefeküdni, mert jócskán elmúlt a takarodó ideje. A történet attól kerek, hogy a kiképzés után, mikor megszűnt a magázódás egy korrekt, normális kapcsolat alakult ki közöttünk, beszélgetések során számtalanszor szóba került a gyűrűs történet és mindannyiszor őszintén, szívből nevettünk rajta.

A másik eset a rajparancsnokommal, kiképző őrvezetőmmel kapcsolatos. Nálunk – a már említett körülmények miatt – nagyon sok és nagyon intenzív fegyverismereti és fegyverhasználati kiképzés volt. Ennek már több mint 50 éve, de a mai napig, ha álmomból fölvernének is, simán elmondanám a fegyverhasználati szabályzatot, meg azt, hogyan kell csapott célgömbbel célozni. Szóval: első éles lőgyakorlatunkra készültünk. A maga módján mindenki izgatott volt, az őrvezetőnk pedig minden alkalmat kihasználva folyamatosan bombázott bennünket elméleti kérdésekkel. Tette ezt még a lövészet előtti nap estéjén, takarodó után is, mikor már mindenki feküdt az ágyán. A hálókörletünk egy hármasosztatú szoba volt. Középen, a bejárattal szemben egy viszonylag tágas térségben négy ágy volt, a szakaszparancsnoké és a három rajparancsnoké. Ezt a középső részt, melyet a határőrszlengben – számomra soha meg nem fejtett hagyomány szerint – egyszerűen csak „kecskebaszónak” neveztek, mindkét oldalról egy-egy parapet választotta el a két legénységi szárnytól, ahol a három raj újoncainak emeletes ágyai zsúfolódtak. Én felsőágyas voltam és pont ráláttam a parapet túloldalán alattam fekvő rajparancsnokomra.

Kezdett elegem lenni a vizsgáztatásból, álmos is voltam, gondoltam véget vetek dolognak és halkan leszóltam hozzá: őrvezető elvtárs. Szeretné, ha holnap mindenki kiválót lőne? Persze, hogy szeretném, válaszolta, mire én: akkor álljon ki dollingernek (emberalakot formázó céltábla). Mit mondjak, felrobbant a szoba. Először a röhögéstől, aztán meg az üvöltésétől. Azon melegiben elrendelt nekem egy harckészültségi riadót, de miután szintidőn belül hibátlanul telesítettem, nem ismételtette meg velem és, mint később megtudtam, miközben én tiszta erőből riadóztam, a szakaszparancsnokunk figyelmeztette, hogy a lövészet előtt, pláne takarodó után ezt talán még se kéne forszírozni. Nagyon megsértődött, sose bocsájtotta meg nekem még azzal együtt sem, hogy én történetesen tényleg kiválót lőttem. Ennek megfelelően ez a történet nem is lett olyan kerek, mint az előző. Néhány évvel a leszerelés után összefutottam ezzel a sráccal a Pénzjegynyomdában, egy üzemi bálon, de az Istennek sem akart megismerni, szemmel láthatóan feszélyezve érezte magát a jelenlétemben. Nem is erőltettem a dolgot, hagytam, hadd főjön a levében, megérdemelte.

Azért idebiggyesztek egy kollektív szívatást is, bár ez nem az egész újonc századot, hanem kitüntetetten csak a budapestieket érintette. Az eskütétel után – én nem tudom, milyen szempontok szerint – kettévágták az újonc századot és a társaság egyik felét Karácsonykor, másik felét Szilveszterkor engedték haza három nap szabadságra. Az elutazás előtt a századparancsnokunk annak rendje és módja szerint eligazítást tartott, kihangsúlyozva, hogy a budapestiek megérkezésük után haladéktalanul jelentkezzenek a VÁP-nál, a Budaörsi úti Petőfi laktanyában.

Hát ez nem volt szép dolog. Aki volt már sorállományú, az pontosan tudja, hogy a laktanyán kívül eltöltött időt másképp számolják. Itt a perceknek is lényegesen nagyobb jelentőségük van, mint egyéb körülmények között akár az óráknak. Ez a kényszerű kitérő másfél-két órát vett el a szabadságunkból teljesen feleslegesen, mert mint megtudtuk, nincs ilyen előírás. Persze ha előbb tudjuk, akkor se tudtunk volna mit kezdeni vele, hiszen egyértelműen parancsba kaptuk. Valószínűleg csak a századparancsnokunk reagálta túl azt a helyzetet, hogy ebben az évben a hírszázadhoz jelentősen több újonc került Budapestről, mint a korábbi években. A dolognak végül is két tanulsága volt. Egyrészt ha bármelyikünknek úgy hozta a jó sorsa, hogy Budapestre mehetett, eszébe sem jutott mégcsak a VÁP közelébe se menni, másrészt igazolva láttuk, hogy századparancsnokunk a nem általunk kitalált, hanem szájhagyomány alapján köztünk is elterjedt becenevét („Gyökér”) nem minden alap nélkül kapta. Megjegyzem: fáradtságot nem kímélve nap, mint nap tett is arról, hogy ne merüljenek fel kétségeink.

A végére hagytam egy nagyon emlékezetes, nagyon kimerítő, de minden nehézsége ellenére is érdekes kiképzési feladatot, melyre a kiképzés vége felé került sor. Ez voltaképpen egy csillagtúra-rendszerben lebonyolított tájékozódási, rádióforgalmazási, állóképességi verseny volt. Este békésen álomra szenderedtünk, majd éjjel kettőkor riadóztatták a társaságot. Közölték, hogy a teljes ruházatot szedjük magunkra, de csak a fegyvert vigyük, a többit, majd a gépkocsira szállás előtt az eligazításnál kapjuk meg. Kint az udvaron már dübörögtek a teherautók, ott tudtuk meg, hogy egy kiadós éjszakai séta vár ránk. Mindenki kapott egy kis hideg élelmiszerellátmányt, egy zseblámpát, egy rádióforgalmazási kódtáblát, egy nagyon precíz katonai térképet iránytűvel és bónuszként a hátára egy 20 kilós rádiót. Teherautóra szálltunk és szétszórtak bennünket egyesével valahol Vas megyében, még csak sejtelmünk sem volt arról, hogy merre. A feladat egyszerű volt: iránytű és térkép segítségével, a rádióforgalmazási szabályok betartásával meg kellett találni a csillag központjában ránk váró parancsnoki rádiós kocsit. Mikor „ledobták” az embert, üzembe kellett helyeznie a rádióját és várni az indító jelre. Aztán négy óra tájban „eldördült a startpisztoly” és egy pillanat alatt szembesültél azzal a borzalmas ténnyel, hogy itt bizony nincs más, csak te meg a nagy magyar éjszaka, ami bizony januárban és csillagos égbolt alatt mocsok hideg tud lenni.

Azért volt némi szerencsénk, mert se szél, se hó, se köd nem keserítette az életünket. Az kicsit megnyugtatott, hogy rádión jött az indítójel, a Kulikov antennával pedig ez nem lehet nagyobb távolság, mint 10 km, azt meg simán lenyomjuk. Aztán amikor három–négy óra gyaloglás után is még egyre csak rádióforgalom volt, a parancsnoki kocsi meg sehol, kezdett gyanús lenni a dolog. Mint a végén kiderült, megvezettek bennünket rendesen: nem csak egy rádiós kocsi vett részt a gyakorlaton, hanem hat, melyek egyre szűkülő körben húzták magukra a vándorokat. Ők is tudták, hogy a hatótávolságnak korlátai vannak. Végül is beletapostunk az utászcsizmáinkba úgy 20-25 km-t, senki nem tévedt el, mindenki célba ért a limit időn belül, tehát a foglakozás elérte a célját. Becsületükre legyen mondva a nap hátralevő részében szabad foglalkozásunk volt, még azt is elnézték, ha valaki végigdőlt az ágyán.

13 hozzászólás

 1. Pista — 2016-02-09 11:02 

Az utolsó szösszenet nagyon jó! Ti akkor biztosan nem örültetek neki, de ez bizonyítja, hogy azért voltak ott jól felkészült, kreatív tisztek is.

 2. pici0164 — 2016-02-09 13:41 

@Pista:
Kedves Pista!
Igazad van. Akkor tényleg nem voltunk boldogok, de minden belőlünk kiszakadt káromkodás dacára is jó érzéssel nyugtáztuk, hogy meg tudtuk csinálni.
Üdv, Pici

 3. drbumburnyak — 2016-02-09 14:46 

Ez kurvára tetszett! Főleg az utolsó, ez a rádiós móka. Akkoriban még voltak azért kiképzések, azt hiszem ez nekem is jobban tetszett volna mint az a pöcshúzogatás ami nekünk volt.
Pista említette az imént a kreativitást. Azt én annyiból tapasztaltam meg lent a kies Csornapusztán, hogy rendeztek nekünk valami éjszakai harcászatot vagy mi a rossebet. Egész nap szakadt az eső, éjfélkor meg kitereltek minket mint a barmokat a faszig érő susnyásba mondván, hogy „na akkor emberek, maguk a kékek, amazok meg a pirosak” – megjegyzem faszt se láttunk olyan sötét volt, nemhogy kéket vagy pirosat – aztán az egyik banda erre, a másik meg arra. Jó tíz perc után mindkét csapat hátra arc és „kerítsék be, meg semmisítsék meg egymást”. Ezen már akkor kurva jót röhögtem, mert mondom mi a fasz értelme van egymást megsemmisíteni? Nekem logikus volt, hogy akkor lényegileg megdöglene mindenki mindkét oldalon, de egy pöcsöm tizedes akkorát rúgott a bokámba, hogy majd összeszartam magam. Úgyhogy elindultunk egymás bekerítésére és megsemmisítésére – öt darab vaklőszerrel fejenként. Laposkúszás, szökellés meg minden figura, ha a málhazsákunk ott lett volna esküszöm még zsákbanfutást is vezényelnek. Annyi esze azért volt valamelyik atamánnak, hogy néha feleresztett egy-egy világítórakétát, – vagy mi a bánat az a papírhenger amiből ki lehet lőni azt a szart ami felszáll és világít – szóval annyit azért láttunk, hogy a kijáró disznó tisztább mint mi ahogy kinézünk.
Szóval megyünk – mit megyünk, nyomulunk – előre, keríteni meg semmisíteni, de nemhogy azt nem tudjuk a másik csapat hol van de még azt sem, hogy mi hol vagyunk. Ekkor valami észlény főtörzs, ha jól emlékszem Lázár volt a neve, igazi alkesz állat benyögi, hogy „na akkó emberek, mostan álcázzuk magunkat füsttel”. Csak néztem, mondom mi az isten? A tökömig nem látok el így sem, gondolom a másik oldal ugyanígy van, ugyan mi a bozsoki szűzmáriát akar ez ezen jobban álcázni? Meg ha lövöldözik fel ötpercenként azokat a lófaszokat, akkor ha eddig nem is láttak minket, csak észrevesznek egy nagy füstöt és talán azért van annyi eszük, hogy az úgy magától nem képződik hirtelen a Guglinsekeresd mező közepén.
Úgyhogy a marhája előrecsörtetett mint a vadkan jó kétszáz métert, anyázva meg istenfaszázva mert pofára esett vagy hússzor – fasza, gondoltam most már hallani is lehet minket talán, ha eddig nem lehetett – és nekiállt füstölni. Ködgyertya. Pompás. Csak az a latabár nem sima ködgyertyát használt, hanem az ingerlőt – be volt baszva mint az ökör, gondolom fel se tűnt neki – úgyhogy amikor bemásztunk a kulimászba, mindenki szart, köhögött, taknya-nyála egybefolyt. Szerintem még Kecskeméten is hallották azt a harákolást.
Nem emlékszem már, hogy a másik oldalon ki volt a Standartenführer, de nem volt az se valami észlény mert úgy elmentek mellettünk – vagy mi őmellettük -, mint a huzat. Ott poroszkáltunk mint a takonyban fürdő vaklovak vagy két órát, de ellenséget csak úgy leltünk, hogy a vezírek felhívták egymást mobilon, mondván, hogy „te Feri, merre a faszomba vagytok?”. Addigra ugyanis az összes kibaszott rakétát ellőtték mi meg csak meresztettük a szemünket mint a hugyozó disznó – de semmit se láttunk.
A vége az lett, hogy akinél volt cigi, annak rá kellett(!) gyújtani, meg öngyújtót csattogtatni és kiabálni, hogy a parázs/láng/hang alapján a két félzászlóalj megtalálja egymást. Majd mikor ez megtörtént, akkor leültünk valami domboldalban, örömünkben ellőttük az összes vaklőszereket majd visszaballagtunk a kis körleteinkbe és reggelig vakartuk a szart a gyakorlónkról meg tisztítottuk az AMD-ket.
Egy csoda volt az a kiképzés én mondom…

 4. hirados — 2016-02-09 21:53 

Igen, egy-egy nehezebb feladat megoldása jó érzéssel töltött el mindenkit a seregben, még akkor is, ha az volt az általános hozzáállás, hogy jól beleverjük a faszunkat, idővel úgy is leszerelünk.
Piciék meg is érdemlik az elismerést, ha jól sejtem, egy R 107-es rádióval a hátukon rohadt sokat gyalogolni. 10 kilonál nehezebb egy ilyen és hitetlen módon nem illeszkedik az ember alakjához.
(Én szerencsés voltam, nekem a híradó eszközökből az R 142-es rádióállomás jutott, az legalább önjáró volt – GAZ 66 – lehetett benne feküdni is és fűtés is volt. Jelzem, ma is rendszerben van, pedig én 1983-84 ben szolgáltam ilyenen.)

 5. kelempajszmadar1 — 2016-02-10 07:09 

A fenti nyitókép láttán megdobban minden volt szombathelyi határőr szíve: ez a híres-nevezetes Vörös Bika szálló a Söptei úton. Hányszor mentem/vittek ki és be ezen a kapun…

 6. pici0164 — 2016-02-10 09:56 

@drbumburnyak:
Kedves „drbumburnyak”!
Szó, ami szó, én is vélek felfedezni árnyalatnyi különbséget a kettőnk említett kiképzési feladatai között.
Úgy mellesleg, vagy tán nem is annyira mellesleg én a 27 hónap szolgálati időm alatt egyetlen alkalommal sem találkoztam ittas hivatásossal.
Üdv, Pici

 7. pici0164 — 2016-02-10 10:07 

@hirados:
Kedves „hirados”!
Ha jól emlékszem mi az R108 D típussal voltunk megáldva, melynek a versenysúlya 21 kg volt. Szovjet típus lévén volt benne anyag rendesen. Az acéllemez házba zsúfolt rettenetet hevederekkel, háton lehetett hurcolni. Nagyon nehéz és főleg kényelmetlen volt.
Üdv, Pici

 8. pici0164 — 2016-02-10 10:29 

@kelempajszmadar1:
Kedves „kelempajszmadar1”!
Én két részletben összesen 13 hónapot vendégeskedtem itt. Itt folyt a három hónapos alapkiképzésem, majd öt hónapot töltöttem a központi hírműhelyben, aztán következett 14 hónap szabadság Kőszegen, állandó vezénylés formájában és végül még egy öt hónapos etap itt a Vörös Bika szállóban.
Légy türelemmel, „tiboru” jóvoltából, közvetítésével eljutunk ám a hegyi őrsökre is, abba környezetbe amely úgy beleégett a lelkedbe. Írásaidat olvasva legalább is én így érzem és biztos van abban hegyben valami mágikus erő, mert én is hasonló érzésekkel emlékszem vissza azokra az időkre.
Üdv, Pici

 9. janicsar — 2016-02-10 15:27 

Az R107-es sem volt pehelysúly, szerencsére nagyon ritkán volt hozzá szerencsém. A nyulaknál csak a századparancsnokhoz tartozó egy szem rádiós dolga volt, hogy ha a pk elhagyja a járművét, akkor mindenhová kövesse, a rádióval a hátán. S persze rendszerint futólépésben. (A században elterjedt pletyka szerint a rádiós srác kifejezetten fenyítésként került ebbe a pozícióba, mert alapkiképzés során vagy ő, vagy a szülei valakinek panaszkodtak…) Viszont, ahogy egyszer megírtam, a mellém rendelt készülék csak venni volt hajlandó, adni nem. Nem volt nagyon bizalomgerjesztő élmény.
A gyűrű meglétén kicsit csodálkoztam, mert azt és mindenféle ékszert eleve hazaküldettek velünk, a gyűrűre külön és részletesen kitérve, mint ami könnyen be/fennakadhat valamibe a nevezetes Csepelről való leugráskor, a hozzátartozó testrésztől is megfosztva a bakát.
Ja, és az éjszakai harcászat: ez igen nagy baromságnak tűnik, éles helyzetben is ellenjavallt. A BMP-ken persze volt infrakészülék, néhány kiválasztott pedig kipróbálhatta az NSZP-t is az AMD-jéhez, de ezek nem tömeges lövöldözésre valók, ahol a veszteség jelentős részét garantáltan a baráti tűz tenné ki.

 10. pici0164 — 2016-02-10 18:23 

@janicsar:
Kedves „janicsar”!
Csodálkozni lehet, de tény, hogy nálunk nem tiltották a gyűrű viselését. Persze nem bíztak semmit a véletlenre, pláne kinek, kinek a „józan eszére”, mert ugyan alapvetően tilos volt gyűrűvel az ujjon gépkocsira szállni, de a felszállás előtt minden esetben elhangzott a „kezeket vizsgára” vezényszó és az illetékes parancsnok szigorúan, személyesen győződött meg arról, hogy valóban nincs gyűrű egyetlen kézen sem.
Üdv, Pici

 11. kelempajszmadar1 — 2016-02-11 07:04 

Kedves Pici!
Nagyon köszönöm a fentebbi soraidat. Tényleg, néha úgy érzem, mintha a szívemből ottmaradt volna egy darab a kőszegi hegyekben. Ilyenkor előszedem a térképet, és elnézegetem egy ideig. Várom az írásaidat!
Egyébként az én időmben Hétforráson szolgált egy 2 m körüli hosszú srác, őt Picurnak nevezték.
Üdv: Kelempájsz tizedes, Hörmannforrás

 12. pici0164 — 2016-02-11 09:29 

@kelempajszmadar1:
Kedves Kelempájszmadár!
Én a határőrtörténeteimet illetően az egyszerűbb megoldást választottam, amennyiben egyszerűen csak kiírtam magamból minden -szerintem- említésre méltó történést a bevonulástól a leszerelésig, sőt még megtoldottam néhány, már ismét civilként ért epizóddal. A szerkesztés, tördelés nem egyszerű munkáját nemes egyszerűséggel „tiboru” belátására hagytam, így tőle függ, hogy mikor érünk el „összes műveim” kőszegi fejezetéhez, de eljutunk Hétforrásra, Hörmannra, sőt még Írott-kőre is.
Üdv, Pici

 13. papus48 — 2016-05-30 13:08 

A katonaidő két sarokpontja, a bevonulás és a leszerelés, számomra ez a kettő a legemlékezetesebb. Gépkocsivezető ként, leginkább civilek között töltöttem az időmet, azért néha belekerültem a hivatalos formulába. Bevonuláskor megemlítették: Budapest, gépkocsi vezető. A bátyám szolgáló katona volt, így a látogatások alkalmával, kitapasztalhattam, a parancs az parancs!
Hogy milyen kedvesek voltak hozzám, jövőbeli főnökeim, el sem tudom mondani,gépkocsival vittek a szolgálati helyemre. Ez csupán azért volt számomra fontos, mert még sosem voltam a fővárosban, még gyalog sem, nem hogy autóval. A kiképzésünk gyorsan megtörtént, én a szóbeli vizsgán, vezettem-e már autót, kiválóra vizsgáztam, este, sötétben a gyakorlatin átestem, mivel ez is makulátlan volt, már csak kisebb kiképzésre került sor.
A kérdés amit egy főtörzs tett fel a századnak: -Ki tud vasalni? Rögtön jelentkeztem. Tudtam ma már nem menetelek,futok vagy bármit, de láss csodát, nem volt trükk, tényleg vasalni kellett, minimum 120 köpenyt. Szépen teltek a napok de eljött a vezetés ideje. első nap egy öreg katona jött, hogy meggyőződjön a képességemről, itt jobbra, ott balra. Másnap már egyedül a megadott címre: A Körszálló után jobbra, mondta egy segítő! Ezzel a jó tanáccsal felvértezve, elindultam a Margit hídon át, majd a Széna térnél gondoltam megerősítést kérek, és egy idős bácsinak feltettem a kérdést: Hol találom a Körszállót? Egyszerű, a Hitler téren jobbra, a Muszolini sugár úton
jobbra meglátom. Na ez volt az a pillanat, amikor megtudtam, miért kellett bevonulnom! Budapest még nem szabadult fel???
Egyszer aztán mindenkinek gyakorlatra kellett menni. Szabályos riadó, mindenki rohangál, vezetési gyakorlat oszlopban, három nap. Erre már fel kell készülni, akkor is ha harmadik időszakos vagyok. az ablakon át a vaságyat a platóra engedtem és álcáztam. Amíg a többiek a sátorral bajlódtak, én a kemping járművemben nagyot aludtam, oly annyira, hogy a másnap délig alvó világról mit sem tudtam, de aztán kiderült éjszakai vezetés volt.
Másnap gondoltam szólok az őrnek, hol vagyok, keltsen fel. Szabályosan megágyaztam, amikor egy tiszt feje villan elém: Menjek a fülkébe aludni, Ő fekszik az ágyba, mert a tisztek nagyon horkolnak, nem tud aludni! Parancs
az parancs, megint jót aludtam.
Az őr azonban átadta az Őt követőnek a kérést, aki már másképp gondolkozott: Egy ágyon ketten is elférnek, bebújt a tiszt mellé. reggel kikászálódok a fülkéből, az őr a mozgásra felfigyelt, jött megnézni mi van és döbbenten kérdezi: – Ki van az ágyban? Reggel a tisztet keltettem, csak annyit mondott, ” éfél után már nem volt olyan hideg éjszaka!”
A leszerelés simán ment, a reggeli ébresztő, még a feladatom volt. Mivel az Öregek kikötötték, ne én ébresszem Őket, a ‘ninna nanna’ című altatódalt játszottam el nekik, teljes hangerővel, így mint az őszi levelek hullottak a ágyakról!
Én kértem egy leszerelő vonatjegyet, nem mintha egy-két forintom nem lett volna, de bevonulási időszakban ez jó lehet. Beállt a vonat, kitömve. A négyes helyen három lány ült. -Szabad ez a hely? Örömmel rakták el csomagjaikat, mert szemben négy katona, enyhén illuminált állapotban eddig Őket froclizta, de a rövid hajam miatt, bevonulónak néztek, és a seregben szerzett szókincsükkel ecsetelték mi vár rám!
A lányok már őszintén kezdtek sajnálni, amikor belépett a kalauz: Kérem jegyeket! Átadtam a kis fecnit. -Leszerelő? -Igen, ezzel a háború véget
ért!

RSS feed for comments on this post.

Szólj hozzá

Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.