A most következő poszt (melynek elkövetője Pici kolléga) egy kicsit talán kilóg a sorból, mert inkább műszaki területet érint (a technikai érdeklődésű olvasóink máris dörzsölhetik a kezüket), de mivel katonai telefonműszerészünk eddig még úgyse volt, úgy gondoltam, hogy belefér a katonasztorik sorába.

A kiképzés után mindenki megkapta a végső beosztását és kezdetét vette a 24 hónapig tartó éles szolgálat. A hírszázadnál hármunknak jutott az a különleges (megkockáztatom: kivételezett) lehetőség, hogy telefonműszerészek lehettünk. Hogy ezt milyen alapon mondom? Nos, a laktanyákban kifinomult technikája volt annak, hogy a szolgálati időn, pihenőidőn és a kötelező szabadidőn kívül milyen tervezett, módszeres foglalkozásokkal kell lekötni az állomány figyelmét, nehogy eszébe jusson bárkinek is megzakkanni a semmittevéstől.

Hát mi ez alól mentesültünk.

Reggel 8-kor fölballagtunk a hírműhelybe, délután 4-kor meg „hazamentünk”, mintha munkába jártunk volna. Nekem ugyan volt egy „mellékállásom” is, a kerületparancsnokság egyik razziariadó-csoportjának voltam a rádiósa, de ez nem sok vizet zavart. Viszonylag ritkán került rám a szolgálat, talán két vagy három alkalommal kellett futnom, de akkor nagyon; igaz, ez az R108-as rádióval a hátamon (kb. 22 kg), géppisztollyal a kezemben nem volt olyan egyszerű ám. Ezeknél az eseteknél talán csak az okozott némi izgalmat, ha közölték, hogy az üldözendő egyén szökött szovjet katona és fegyver van nála. Ezeknek a srácoknak nem volt veszíteni valójuk. Ha elkapták őket, és az én időmben mindet elkapták (6-7 esetről tudok), azonnal visszavitték a Szovjetunióba és nagyjából 12 és fél perc alatt hazaárulás vádjával halálra is ítélték őket.

A Szombathelyi Kerületparancsnokság és a felügyelete alatt álló 130 km-es határszakasz távközléstechnikai szempontból négy szektorra volt osztva. Az első szektort felügyelte a központi hírműhely, ide tartozott a kerületparancsnokság és három őrs (Bucsu, Narda, Szentpéterfa) és az ezekhez tartózó, mintegy 15 km-es határszakasz. A másik három szektorba állandó vezényléssel kitelepített híradók voltak, szektoronként 6-7 hálózatszerelővel és 1-1 műszerésszel. Ezek egyike volt északon a zsirai műhely, 25 km-es határszakaszon négy őrs (Und, Zsira, Peresznye, Ólmod). Középen a kőszegi műhely, 60 km-es határszakasszal, Kőszegen két laktanyával (Petőfi, Kiss János), a FEP (határátkelő) és öt őrs (Kőszeg, Hétforrás, Keresztkút, Hörmannforrás, Bozsok). Délen a pornóapáti műhely, 30 km-es határszakaszon négy őrs (Felsőcsatár, Vaskeresztes, Horvátlövő, Pornóapáti). Nekem volt szerencsém ennek a 130 km-es határszakasznak minden telephelyét, minden magasfigyelőjét, minden telefonos bejelentkezési pontját végigjárni két alkalommal is az országos parancsnokság műhelykocsijával, mikor évente egyszer általános hírtechnikai ellenőrző szemlét tartottak a kerületnél, amikor is javítgatással nem foglalkoztak, de előzetes felmérés szerint minden selejtezésre ítélt hírtechnikai eszközt kicseréltek.

Mi tehát hárman éltük világunkat a központi hírműhelyben, aztán úgy 6-7 hónap múlva minket vezényeltek ki a külső szektorokba és váltottuk le az addig oda kihelyezett műszerészeket. Azért ez a fél év sem telt el minden esemény nélkül. Nekem például bőven elég volt ahhoz, hogy kétszer is olyan helyzetbe navigáljam magam, mikor is ott álltam a híralosztály-főnök irodájában a szőnyeg szélén és megesett köztünk az előzőekben említett öt beszélgetésünk közül a második, majd néhány hónap múlva a harmadik, melyek a hadbíróság igen sötét felhőit borították a fejem fölé. Komolyan mondom, mindkét esetben a szakmaszeretet, a szakmai kíváncsiság, a tökéletes eredményre való törekvés és a műhely, a hírszázad presztízsének fenntartása, növelése vezérelt. Nem volt ebben semmi önös érdek, magamutogatás, egyszerűen csak arról volt szó, hogy én az igen kiváló és még a régi iskolai rendszerben szocializálódott szaktanáraimtól ezt tanultam.

Első alkalommal egy telefonközpont volt a kiváltó ok. Kőszegen két laktanya volt. A Petőfiben állandó élet volt, az év 12 hónapjában ott állomásozott a helyőrség, a városparancsnokság, két tartalékszázad és a kiszolgáló egységek, hírműhely, telefonközpont, ahogy kell. A Kiss János viszont csak a kiképzés alatt népesült be. Ez volt a kerületparancsnokság kiképzőpontja. Ezen időszak alatt ott is üzembe volt helyezve egy ugyanolyan típusú és kapacitású telefonközpont, mint a Petőfiben, melyet „békeidőben” a szombathelyi hírműhely raktárában tároltak, aztán, ahogy eljött az ideje, felvitték a műhelybe, ott leporolták, átvizsgálták, szükség szerint javítgatták és a soron következő kiképzés alatt ismét a Kiss Jánosban működött. Így járt körbe az óra már évtizedek óta.

Egy szép napon széles mosollyal fogadott műhelybéli hivatásos főnököm, Kása őrmester, hogy na, alközpontos, ebben az évben maga nyerte el a projektet, ha már ez a szakmája, hát élvezkedjen. Gondoltam, ez remek, végre egy kis szakmai kihívás a tömérdek törött járőrkézibeszélő javítása után. Hozták is a szerkezetet, egy igény szerint akár falra is szerelhető un. vertikális elrendezésű, kézi kapcsolású alközpontot és feltették az asztalomra. Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy a „kézi kapcsolású” nem azt jelentette, hogy a határőrségnél el voltunk maradva technikailag a világtól, hanem praktikus oka volt, nevezetesen, a „cég”-nél volt egy speciális riadóforma, a razziariadó. Ezt akkor rendelték el, ha határsértés történt, vagy arra utaló jelet észlelt a járőr. Ebben az esetben folyamatos telefonkapcsolatot kellett fenntartani több parancsnok között. Részt vett benne annak az őrsnek a parancsnoka, vagy ügyeletes tisztje, ahol az eseményt észlelték, a szomszédos két őrs parancsnoka, vagy ügyeletes tisztje, a hírszázad parancsnoka, vagy ügyeletes tisztje, a gépjármű század parancsnoka vagy ügyeletes tisztje, a kerületparancsnokság ügyeletes tisztje, a kerületparancsnokság hadműveleti főnöke, az elhárítók ügyeletes tisztje aztán az eset súlyossága szerint egyre följebb, akár az országos parancsnokság illetékes tisztjeiig.

Ezt a körözvénykapcsolást, vagy konferenciabeszélgetést az akkor forgalomban lévő gépkapcsolású alközpontok nem tudták, a digitális telefonközpontok pedig még az álmainkban sem léteztek. Ennek az őrületnek a hírtechnikai hátterét kizárólag kézi kapcsolású alközpontokkal lehetett biztosítani, ez tehát a magyarázata annak, hogy a határőrség minden egységénél ilyen telefonközpontok voltak.

Tehát ott voltunk mindhárman a műhelyben, az asztal előtt Kása őrmester meg én, az asztalon meg a telefonközpont. Az őrmester röviden közölte velem, hogy pucolja meg, javítsa meg, vizsgálja le, tegye rendbe, majd elindult kifelé, de az ajtóból még visszaszólt: aztán csillogjon-villogjon ám, majd elment, mint kiderült hosszabb időre, valamelyik őrsön akadt dolga. Én ültem az asztalomnál és egyre-másra villantak fel a gondolatok a fejemben, hogy mi mindent is lehetne ezzel a központtal csinálni, majd összeállt a kép, megszületett az elhatározás: generáljavítás. Miután ezt így jól eldöntöttem, neki is álltam és annak rendje és módja szerint szétszereltem a telefonközpontot, de szó szerint, elemi darabjaira. Módszeresen külön halmazokba raktam a különféle szerelvényeket, kapcsolókulcsokat, jelfogókat, látjelzőket, lámpákat, lámpafoglalatokat, jackdugókat, zsinórokat, a csupasz acéllemez szerelvénytartó sávokat, számtárcsát, csengőt, a kiforrasztott kábelkorbácsot bedugtam az asztal és a fal közé, hogy ne legyen útban, mellettem, az ablak alatt meg ott tátongott a mindezektől megfosztott csupasz tölgyfa szekrény.

Délután két óra lehetett, mire idáig eljutottam és megelégedetten dőltem hátra a székemen gyönyörködve a művemen, amikor nyílt az ajtó, Kása őrmester visszaérkezett. Ahogy meglátta az asztalomat megmerevedett, először elsápadt, aztán elvörösödött, majd mikor levegőhöz jutott csak annyi jött ki belőle: maga mit művelt? Mondtam, elkezdtem a telefonközpont felújítását. Az első sokk után már meg tudott mozdulni, így kipattant az ajtón és, hogy rendesen beindult a vérkeringése azt az mutatta, hogy úgy vágta be az ajtót, hogy kis híján leestem a székről. Tíz perc sem telt el, szólt a telefon: jöjjön le a híralosztály főnökhöz, azonnal! No, gondoltam, ennek a fele se tréfa, de tartsunk rendet. Előhalásztam a sapkámat, mert mint tudjuk, egy határőr nem engedheti meg magának, hogy megfázzon, az épületet ennek okán csak sapkában lehetett elhagyni, a parancsnoki épülethez meg át kellett menni az udvaron. Bementem az előszobába, az írnok azzal fogadott, hogy majd meséljél ám, mert nagyon idegesek ott bent.

Bekopogtam, bebocsájtattam, lejelentkeztem, aztán az őrnagy elkezdte: az őrmester elvtárs jelentette, hogy maga szétszedte a Kőszegre fölszerelendő telefonközpontot. Tényleg csak a lényegre szorítkozva válaszoltam: igen. Aztán miért? – kérdezte, továbbfűzve a szót. Ekkor már elindult a nyelvem: úgy ítéltem meg, hogy ez a központ vastagon megérett egy teljes felújításra. Én fiatal korom ellenére már igen sok központot láttam, de ilyen elhanyagolt, lepusztult vacakkal még a Magyar Posta Központi Javító Üzemének selejtraktárában sem találkoztam. Különben is, őrmester elvtárs azt mondta, hogy csillogjon, villogjon, abban az állapotban meg még a port se lehetett volna normálisan letörölni róla. Hát ezért.

Mire az őrnagy: értem. Azt ugye tudja, hogy ennek a telefonközpontnak ekkor és ekkor (napra pontosan mondta a dátumot) üzembiztosan működnie kell Kőszegen a Kiss Jánosban. Énbelőlem már kijött minden, úgyhogy megint visszafogottan válaszoltam: igen. Ekkor felállt az íróasztalától, odaállt elém és az aranykeretes szemüvegén át mélyen a szemembe nézve a következőket mondta: akkor most jól figyeljen rám. Biztos lehet abban, hogy a Kiss Jánosban a jelzett időben minden körülmények között fog működni telefonközpont, vagy ez, vagy egy másik. Ha maga nem készül el időre ezzel a központtal, vagyis ha a maga hibájából arra kényszerülök, hogy a kiképzés zavartalan biztosítására idehozassak Adyligetről egy másik központot, akkor magát szabotázs vádjával hadbíróság elé állíttatom. Megértette, amit mondtam?

Némi megszeppenéssel a hangomban halkan válaszoltam: értettem, őrnagy elvtárs. Akkor tegye a dolgát, távozhat. Nem mondanám, hogy felszabadult estém és nyugodt éjszakám volt, de tény, hogy másnap újult erővel és teljesen lenyugodva fogtam munkához, pontosan tudtam milyen feladatok sora áll előttem és a legapróbb részletekig átláttam az egészet. Mindenek előtt átmentem asztalosba. Letakarítottam a tölgyfa szekrényt, fagittel kijavítottam a csorbulásokat, repedéseket. Alaposan lecsiszoltam, portalanítottam, majd lelakkoztam. Száradás után nagyon finoman ismét átcsiszoltam, eltüntetve az ilyenkor előforduló kiszőrösödést (elnézést kérek az asztalosoktól, biztos van erre pontos szakkifejezés) és még két réteg lakkot vittem fel rá. Nagyon meg voltam elégedve a látvánnyal. Aztán átminősítettem magam karosszéria lakatosnak és nekiálltam az acéllemez szerelvénysávok rendbetételéhez. Ezek több helyen festékhiányosak, rozsdásak voltak, sőt az egyik még be is volt horpadva, tán egy széket tett rá valaki rakodás közben. Satupadon gyönyörűen kiegyengettem mindet, a maradék festéket benzinlámpával leégettem, majd csiszolás, zsírtalanítás után a két réteg fekete nitrolakk csodát tett.

Aztán jöttek a szerelvények. Találtam közöttük szép számmal, ami egyáltalán nem működött. Mint megfejtettem, ezt a központot úgy javították, hogy az elromlott alkatrészeket egyszerűen hátrébb sorolva visszaéltek azzal a helyzettel, hogy a központ soha nem volt 100 %-osan kiterhelve. Nem működött a számtárcsa sem, mit nem működött, meg se mozdult. Nem érdekelt senkit, mert sose volt rá szükség, ezt a központot csak belső forgalomban használták, ha valakinek szüksége és joga volt városi számot hívni, akkor átszólt a Petőfibe és azt az ottani kezelő intézte. Rendbetettem a rugós érintkezőket is. A törött rugókat kicseréltem, az érintkezőket megpucoltam, a rugókat bejusztíroztam, a hibás látjelzőket megjavítottam, az összes elektromechanikus szerkezetet újjávarázsoltam és végül kicseréltem a kapcsolózsinórokat is. Rájuk fért. Ez a központ nagy valószínűséggel még a háború előtt készült. Nem tartom kizártnak, hogy ezek a foszladozó vasfonal szigetelésű zsinórok még eredetiek voltak.

Eljött hát a nap, mikor másodszor is hátradőlhettem a székemen, szemlét tartva kedvenc halmazaim fölött, de micsoda különbség. Az egykori szeméthalmazok helyén ma tökéletesen felújított és hibátlanul működő alkatrészek voltak, már csak össze kellett szerelni az egészet. Másnap reggel neki is álltam, illetve csak nekiálltam volna az építésnek, de akkor olyan néhány perc következett, amelyeket életem legborzasztóbb lapjain tartok számon. Már csavarhúzóval a kezemben mozdultam, mikor olyan sűrű köd borította el az agyamat, hogy azt sem tudtam, hogy működik egy telefonközpont, pláne, hogy kell összerakni, nem is említve az asztalon kazlakban álló számtalan alkatrészt, amelyekről fogalmam se volt mire valók, és hol a helyük. Aztán elindult az agyam, no, nem a megoldás, egyelőre csak a pótcselekvés felé. Rágyújtottam. Én akkor már bagóztam, igaz csak afféle kocadohányosként, naponta esetleg 4-5 szálat elfüstölve, viszont tökéletes felszerelésem volt. Volt jó öngyújtóm és egy nagyon szép ezüst, monogramos cigarettatárcám, melyet a már hírhedté vált gyűrűmmel együtt kaptam Édesapámtól a 18. születésnapomon, akkor ő már leszokott a dohányzásról, a bátyámat meg Kálmánnak hívták, nem stimmelt a monogram, így én örököltem ezeket a tárgyakat. A becses családi emlék tapintása, a cigarettára gyújtás mozdulatsora helyrebillentette a lelki egyensúlyomat és mire végigszívtam a mezítlábas Symphoniámat, már minden rendben volt. Két napig tartott, mire minden sáv, minden alkatrész, minden forrasztás a helyére került és minden összefüggésben, valamennyi alkatrészt, áramkört, elvárható és lehetséges kapcsolástechnikai összefüggést számtalanszor levizsgálva ki mertem jelenteni, hogy elkészültem, ez a telefonközpont üzembe helyezhető.

Másnap reggel letelefonáltam a híralosztályfőnök írnokának, hogy eszközöljön ki a főnökénél részemre egy időpontot, mert jelentési kötelezettségem van. Még a délelőtt folyamán jött is a visszajelzés, hogy várnak, így hát megint csak előkerítettem a sapkámat, mert, mint tudjuk, a határőr nem fázhat meg és jelentettem az őrnagy elvtársnak, hogy elkészült a telefonközpont, bármikor telepíthető. Ő sem volt bőbeszédű, csak annyit mondott: remek. Akkor mutassa meg. Miközben ballagtunk a két épület között egyszer csak meglökte a könyökömet és az aranykeretes szemüvege fölött rám nézve halkan megkérdezte: aztán mondja! Csillog, villog? Elnevettem magam, de csak bólintottam. A műhelyben simán pánikot okozott a nagyfőnök váratlan megjelenése, Kása őrmester azt sem tudta, hogy igyekezetében melyik lábára álljon, vagy éppen melyik széket nyalja tisztára. Bemutattam néhány tesztkapcsolást az egyes áramkörök működését demonstrálandó, az őrnagy nem nyúlt semmihez, csak mutogatva kérdezett ezt-azt, aztán váratlanul bedobta: szeretnék hazatelefonálni. Automatikusan rámutattam a műhely telefonkészülékére, de mondta, hogy nem, ő erről a telefonközpontról szeretne hazatelefonálni. Egy pillanat alatt belém vágott a felismerés: ez az őrnagy pontosan tudta, hogy ennek a központnak nem működött a számtárcsája és a maga ravasz, de mégis finom módján meg akart győződni arról, hogy én mire jutottam.

Néhány méter vezeték meg egy szétszerelt konnektor segítségével ideiglenesen ráakasztottam a műhely mellékének a vonalát az alközpont fővonali áramkörére, így az őrnagy a központ kezelőkészletén át be tudott jelentkezni a laktanya központjába, kért egy városi vonalat, majd az ily módon perdöntő tényezőnek átminősülő számtárcsát a világ legtermészetesebb módján funkciószerűen használva, hazatelefonált. Az inspiciálás végén, azért nem túlzásokba esve kifejezte elégedettségét, majd elvonult. A telefonközpont jóval a meghatározott határidőn belül, ráadásul igen jó minőségben elkészült, Kása őrmester a maga egyszerű észjárásával fel sem fogta, hogy voltaképpen leégett, mint a rongy, az én fejem fölött szétoszlottak a viharfelhők, nem kerültem hadbíróságra, cserébe viszont attól kezdve masszívan rendszeres dohányzó lettem.