Az amerikai filmekből tudjuk, hogy az ottani tinilányok jelentős része fogszabályozót visel, ami aztán számtalan (mókásnak szánt) konfliktus forrása lehet. Péter azonban fiúként, idehaza, s ami a hab a tortán: rekrutaként tapasztalta meg, mi volt az ezredforduló magyar tisztjeiből álló BIZOTTSÁG reakciója a címbeli szerkezetre.

’76-os születésű vagyok, az itt elhangzottakhoz képest tehát tollashátú – amikor mások Zil-alkatrészt loptak és jelentettek az efftársnak, én még a homokozólapátot forgattam serényen. Persze a ’90-es években is volt még hadsereg, nem lehetett csak úgy békén hagyni az embereket.

Voltam én is többször sorozáson. Volt, hogy vittem valami orvosi papírt, volt, hogy nem, de csudás módon 2000-ig nem kellettem nekik.

Pont a legjobbkor találtak meg: éppen bekvártélyoztam Szombathelyre, hogy nagybátyám családi vállalkozásában dolgozzak. Kb. a harmadik héten érkezett a fura, sárga levelezőlap. Csak lassan fogtam fel, hogy mi is az: menjek tartalékos tiszthelyettesnek Szentendrére. Nabassz…

A háttérhez hozzátartozik, hogy nagybátyóm fogászati és fogszabályozási ellátásban dolgozik, ezért a cégbe való belépésemkor én is kaptam egy csodás fogszabályzó készüléket. Ugyanennek okán a nagybratyóm sok fogorvost ismert s volt, akivel jó haverok voltak. Mivel nem akarta elveszíteni a frissen kiképzett munkaerőt, belement, hogy segítsen megúszni a sereget, pedig amúgy nagy katonapárti.

A lényeg az, hogy a szombathelyi kórház egyik fogorvosa korábban katonaorvos is volt. Ezek ketten aztán kiötlötték a megfelelő segedelmet: kaptam tőle egy nagyon hivatalosnak látszó igazolást, mely szerint – kezelésem miatt – kizárólag pépes ételt ehetek(!) és fizikai gyakorlatozás közben a fogszabályzó veszélyes a testi épségemre(!) és a kezelés sikerességére(!). A szombathelyi megyei kórház összes elérhető pecsétje rajta volt, latin szavak, dr-hiv-titk-biz meg dr-med-állcsontorthopaedia-főorv-paradontholgiae. Egyszóval: nagyon tudományos alibipapír volt.

Ezzel – meg az előírt fogkefe-alsógatya-kombóval – el is mentem a bevonulásra. Zabszem nem fért volna ki a seggemen, 24 évesen ki akar már katona lenni? Akkoriban már rutinosak voltak a bevonultatók, mert egyből volt egy ajtó balra, afféle „utolsó mentsvár”, a hozzám hasonló lógósoknak. Az ajtó mögött pedig egy tér-idő-torzulás volt, belépve átkerültem a korai 80-as évekbe, egy Hrabal-adaptáció forgatási helyszínére.

A bizottság – vagyis inkább: Biztsg. – egy hosszú asztal mögött ült, vagy tízen. Azok az asztalok olyan fajta asztalok voltak, amire önálló szó kellene legyen a magyar nyelvben, annyira jellegzetes darabjai a gulyásszocialista Magyarországnak – sárgásak, kopottak, kicsik és évszázadok unalma szitál belőlük lassan. Írógép (!) és fekete alapon aprós piros mintás filcterítő volt rajta. A bizottság tagjait pedig Madame Tussaud panoptikumából hozták: kefebajszos, vastag szemöldőkű, püffedt arcú öreg tisztek, kopott egyenruhában, a hasukon sok csilingelő kitüntetéssel vagy rendfokozottal, mittomén. Tök egyformák voltak.

Egy dologban volt köztük különbség: hogy melyik mennyire undorodott, ahogy eléjük leültem. Az egyik leszart mindent, a másik meg már előre dühítette magát, hogy miféle szemszedett kifogást találtam ki már megint, ahelyett, hogy rendesen bevonulnék és megtanulnék foggal sörösüveget nyitni, mint minden rendes férfi. Szóval bambán, fintorogva és undorodva néztek engem, ahogy elnyekergem, hogy mi a helyzet, majd átadtam a papírt és demonstráltam a fogszabályzó használatát.

A szerkezet ugyanis két részből állt: nappal olyan volt, mint az, amit a tinik próbálnak az ajkukkal eltakarni: vékony, csillogó acélszínű öv, kis bigyókkal megspékelve, alsó és felső fogsoron körbe. De éjszakára csatlakoztatni kellett bele egy ún. „külső húzást”, ami lényegében egy zabla, ami a nyakszirtemen egy övön felfekszik, előrekúszik a számba és ott beleakad a megfelelő kütyübe. Teljesen idétlen jelenség és a drótok miatt nem tudom rendesen becsukni a számat, percek alatt nyáladzani kezdek benne és szinte érthetetlenül selypítek.

Az emberek általában nagyon meghökkentek, amikor megmutattam nekik. Ezeknek a kiöregedett trottyoknak az arcuk sem rezdült, egy szót nem szóltak, csak vetettek néhány pillantást a papírosomra. Aztán eltűnt belőlük minden különbség: mind egyformán undorodni kezdtek tőlem. Az nem jó szó, hogy utáltak, vagy lenéztek volna, amiért lógósozok.

Egyszerűen undorodtak tőlem, mint egy nyálkás csúszómászó féregtől, amelyik bugyog, vartyog és újabban mindenféle jogai vannak. Tizenöt évvel azelőtt egyszerűen picsán rúgtak volna, hogy meg sem állok az egyenruha-kiadóig. De azóta egy csomó minden megváltozott és kiderült, hogy a kutya se akar ilyen katona lenni, és ettől még Bástya elvtársnál is jobban besavanyodtak.

Ez a jelenet volt a csúcspontja az egésznek: a hályogos szemükkel, az idétlen kitüntetéseikkel és a szarbarna nyakkendőjükkel… velük szemben egy gizda, nyekergő, megszeppent lógós, a fején egy tésztaszűrővel. Végül az egyik röffent valamit, a másik kapart valamit egy papírra, aztán méla undorral hessegettek, hogy távolodjak, mert agyérgörcsöt kapnak a látványomtól. Ennyi volt. Kimentem az udvarra, a kutya se szólt hozzám. Elszívtam egy cigit – továbbra se történt semmi. Tényleg elengedtek. Nem mintha nem érdemeltem volna meg – keményen megdolgoztam érte!