Könyvajánló és blogtalálkozó

2019. június negyedikén egy olyan kötet került a hazai könyvesboltokba, amire nem csak azért hívom fel a figyelmeteket, mert az egyik fejezetét én írtam, hanem azért is, mert tényleg hiánypótló. Tudom, most az lesz az érzésetek, hogy hazabeszélek (ez részben így is van persze), de ettől függetlenül vallom: ilyen még nem jelent meg, legalábbis én nem tudok róla.

Öt olyan férfiember (mondjuk úgy: obsitos) visszaemlékezéseit tartalmazza, akik öt különböző állam fegyveres erejében szolgálták le sorkatonai idejüket. A Magyar Néphadseregen kívül a szovjet, a csehszlovák, a jugoszláv és a román pártállam fegyveresei voltak egy-két évig. És valamennyien magyarok. Megírták (természetesen más-más stílusban, hozzáállással és utólagos szájízzel), hogy milyen volt magyarként ezekben az egyenruhákban (mondjuk úgy: idegen zászló alatt) szolgálni.

Kóstolóként most az általam írt fejezetből mutatok be pár részletet. Ha tetszett, 2019. június 21-én, pénteken 18.00 órától várlak a budapesti Grund kocsma (VIII. kerület, Nagytemplom utca 30.) „Teréz” különtermében, ahol kötetlenül erről (is) beszélgethetünk egy sör, kóla vagy fröccs mellett.

És akkor lássuk a nyálcsorgató részleteket.

[…]

A székely megyékből (Hargita és Kovászna) rendszeresen a Kárpátokon túlra, Moldovába vagy Havasalföldre vitték az újoncokat, s arra is odafigyeltek, hogy jól szétszórják őket. Ritka volt az a század, amelyben ha volt is két-három székely, ezek ne lettek volna szétosztva különböző szakaszokba. És ugyancsak elterjedt jelenség volt, hogy általában az alacsonyabb presztízsű fegyvernemekhez és szakcsapatokhoz osztották be őket, ahol a katona harcértéke nem igazán növekedett a fegyveres szolgálat ideje alatt. Érthető módon nem az volt a törekvés, hogy jól kiképzett székely tartalékosok szereljenek le, mert hát a fene se tudja, hogy ilyen típusú képességeiket mire használják majd a katonaság után. Ezért például az építőezredekben sok volt a nemzetiségi katona, főleg a székelyföldi.

Ha nagyon objektív akarnék lenni, azt sem hallgathatnám el, hogy ennek részben észszerű magyarázata is lehet. Nem volt ugyanis ritkaság az a székely fiatal, aki úgy érte el a katonaköteles kort, hogy gyakorlatilag nem értette (és pláne nem beszélte) az államnyelvet. Noha egy profi rendszerben ez sem lehet akadálya a katonai kiképzésnek (lásd a francia idegenlégiót, ahol a felszerelésnek nem feltétele a francia nyelvtudás, majd megtanulja menet közben), azt azért be kell látnunk, hogy sokkal egyszerűbb és logikusabb egy ilyen katona kezébe az első adandó alkalommal ásót vagy lapátot nyomni, mint megpróbálni elmagyarázni neki egy PRV-13-as magasságmérő lokátor működését egy olyan nyelven, amin egy pohár vizet sem tud kérni.

[…]

A hivatásos katonai pálya presztízse elég magas volt, s a tisztek és altisztek zöme szemmel láthatóan nemhogy szégyellte volna uniformisát, hanem egyenesen mintha hivalkodott volna vele. Amikor 1987-ben Magyarországra érkeztem, feltűnt, hogy a nyilvános helyeken, közterületen milyen kevés egyenruhás tisztet látok. Amikor ezt új barátaimnak szóvá tettem, roppant egyszerű magyarázattal szolgáltak: amikor lejárt a szolgálatuk, a Magyar Néphadsereg hivatásosai a legrövidebb időn belül átöltöznek civilbe. Ezzel szemben Romániában (megismétlem: a hetvenes-nyolcvanas évekről beszélek) a tisztek mintha szabadidejükben sem szívesen váltak volna meg uniformisuktól. Az egyenruha egyrészt kiemelt státuszt és védelmet biztosított a viselőjének (hivatásos katonát például soha nem igazoltatott sem a milícia, sem a Securitate), másrészt pedig ezek az emberek mintha tényleg büszkék lettek volna katonai mivoltukra. Nem mondom, hogy soha nem láttam kopott tányérsapkát, pucolatlan félcipőt vagy vasalatlan zubbonyt és nadrágot hivatásos katonán, de ezek inkább ritka kivételek voltak. És bizony egyenruhában mentek szülői értekezletre, egyenruhában konyakoztak a középkategóriás kocsmákban és egyenruhában mentek még moziba is a családdal. Olyanról is hallottam, aki még a tengerparti szabadságára is elvitte az egyenruháját; napközben fürdött és napozott, mint egy normális ember, este meg uniformisban ment ki korzózni a mangaliai sétányra.

[…]

Ejtőernyővel nem csak lövészeket lehet a földre jutattni, hanem szállító harcjárműveket, tüzérségi haditechnikát, sőt harckocsikat is, az ezeket kiszolgáló személyzettel együtt, tehát egy tüzér vagy harckocsizó is lehet alkalmi ejtőenyős, ha ezt dobja a gép. Mi – úgymond főállású ejtőernyősökként – az 56. Ejtőernyős Ezrednél megkaptuk a gyalogsági alapkiképzést, ugyanakkor erre még rápakoltak egy kis kóstolót a már szóba került mélységi felderítői szakmából is. A harcászati kiképzéseken és a módszertani oktatásokon a kiscsoportos (3-5 fős) taktikai feladatok végrehajtásán volt inkább a hangsúly, vagyis nem a hagyományosan 8-12 fős lövészraj volt az alap. Persze tisztában voltunk azzal, hogy nem vagyunk mi kommandósok (ahhoz azért sokkal több és intenzívebb kiképzés kellett volna), de hogy minden szempontból komolyabb katonaságot csináltunk, mint a népi demokráciákban élő generációnk tagjainak 95 százaléka, abban látatlanban is biztos vagyok. Így visszagondolva úgy négy, maximum öt hónap elég lett volna a kilenc helyett, a többi merő porhintés és felesleges bukfencparti volt. Persze ez szubjektív vélemény, lehet velem vitatkozni.

[…]

Nem akarok cinikusnak tűnni, de Caracal idegenforgalmi látnivalóival az ember egy óra alatt megvolt, s ebben már az is benne van, hogy húsz percet álldogált a híres, 19. századi olténiai betyár, Iancu Jianu itteni sírjánál, akinek Romániában kábé akkora kultusza van, mint mifelénk Rózsa Sándornak. Mivel egy kimenő 4-8 órás volt, mit tudott csinálni a katona egy ilyen városban? Igen, eltalálták: elment az operába és megnézett egy Verdi- vagy Wagner-darabot.

Csak vicceltem. Szóval ilyenkor az ember beült egy kocsmába a bajtársaival (a kimenő társas műfaj), ahol egyrészt iszogatott, másrészt ismerkedett a hasonszőrű, de más laktanyákból érkező vendégekkel. Sörözés vagy pálinkázás közben nagyszerűen lehetett tapasztalatokat megosztani, illetve tőlük érdekességeket és sztorikat begyűjteni, amiket aztán az ember – egy kis költői szabadsággal feltupírozva és átalakítva – úgy adhatott tovább, mintha azok vele történtek volna meg. Ősrégi katonaszokás ez, szoros rokona a folklórnak és az egykoron szájról szájra terjedő balladáknak. Ha a kimenős katonának szerencséje volt, a város egyetlen mozijában megnézhetett egy hazafias-történelmi filmet, ami vagy a rómaiakat szanaszét alázó dákokról, vagy a törököket/osztrák-magyarokat/németeket számtalanszor legyőző románokról, vagy a román kommunisták önfeláldozó, hősies cselekedeteiről szóltak, amelyekkel megdöntötték a kizsákmányoló kapitalista-földesúri rendszert. És a mozi után visszaült a kocsmába, megtárgyalni a kulturális élményt a többi hasonszőrűvel.

[…]

Így visszagondolva azt kell mondanom, hogy igaz az a mondás, amely szerint katonaság az életre nevel. A szocialista Románia hadseregében a katonai tudnivalókon kívül megtanultunk lopni, elsősorban a nagy közösből, de ha úgy adódott, akár egymástól is. Megtanultuk, hogy az államot átverni nem szégyen, hanem dicsőség. Megtanultuk (a legtöbbször a saját kárunkon), hogy mindent el lehet intézni „okosban”, s hogy mennyire helytálló a darwini alaptétel, amely szerint az marad életben és az érvényesül, aki alkalmazkodik és elfogadja az általános játékszabályokat. Úgy vélem, mindezért a legkevésbé a kiskatonák voltak felelősek.

xxx XXX xxx

És akkor ez itt a reklám helye: a könyv megvásárolható a Cser kiadónál, illetve országszerte a nagyobb könyvesboltokban.

Várlak június 21-én, szerintem tök jó buli lesz.

PS: Akartam illusztrációkat is betenni, de valami miatt a gépház nem engedi.. Bocs, akkor most képek nélkül fogjátok olvasni.

tiboru

373. – Stoki reloaded

Úgy tűnik, Zweitakt barátunk egy kicsit magára vette az egyik olvasó kommentjét, amikor a múltkori sztorijában a stokik, khm, felborulásáról és ennek körülményeiről, illetve előzményeiről írt. Mai posztjában – mintegy válaszként – egy kicsit alaposabban körüljárja a történetet, s ezt elolvasva talán még azoknak is megvilágosodnak a hogyanok és miértek, akik nem szimpatizálnak kifejezetten a hajdani tisztesek módszereivel.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

370. – Haynau újratöltve

Ha jól számolom, ez a tizedik poszt a Milstoryn, amelyben a nyugati határszél őrzőinek egykori legendás fegyelmi tisztje (becenevén Haynau alezredes) felbukkan. Megegyezhetünk abban, hogy az azért jelent valamit, hogy ennyi év elteltével emléke még ilyen intenzíven él az egykori határőrök között.

Ma Bömbi székfoglalóját olvashatjátok a témáról. Még csak annyit, hogy ez a nick Hushegyi Róbert alezredest fedi, akinek könyvét annó, még a nyári szünet előtt mi is szíves figyelmetekbe ajánlottuk.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

369. – Leszerelés és utózöngék

Optika honvéd tartalékos szolgálatra jelentkezik, engedélyt kérek megszólalni. Több oka van annak, hogy a blogból történt véglegesnek tűnő leszerelésem után ismételt szolgálatba jelentkezem. Ugyebár a tartalékos szolgálatnak a régi szép időkben hagyománya volt, vagyis a már esetleg régesrég leszerelt elvtársak hosszabb-rövidebb időre ismét a Magyar Néphadsereg vendégszeretetét élvezték. Most teljesen saját elhatározásból ismét szeretnék a köreitekben eltölteni egy kis időt. Másrészt – bár érintőlegesen volt szó róla -, de még nem fejtettem ki az utolsó éjszaka során, vagyis a leszerelő vonaton történteket. Valamint arról sem ejtettem szót, hogy hogyan, milyen hivatalos kapcsolatom volt a katonasággal a leszerelést követően. Végül, de nem utolsósorban azért kérek szót, mert a BlogRepublikon is szeretnék új írással megjelenni. Na meg hát akit a mozdony füstje megcsapott…  – írja régi barátunk, Optika, s rögtön folytatja is.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

368. – Kutyák, tavasz, tábornok…

Buksitizedesről tudjuk, hogy határőrnapjai jelentős része a négylábú bajtársak társaságában telt. Mai posztjában (ahogy egy korrekt, jó kollégához illik) meg is emlékezik róluk, de egy valódi országos parancsnok is felbukkan az emlékei között, no meg a tavasz – hiszen a természetről történő megemlékezés nélkül tán nem is létezik igazi határőr-történet…

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

367. – Kiskatona lettem

Gergő (aki per pillanat is aktív állományban van) nem sztorival, hanem egy képcsokorral szeretne hozzájárulni a Milstoryblog egyre szebben gyarapodó anyagához. A cuccot (amely talán sokaknak ismerős lesz, s szerintem tökéletesen alkalmas nosztalgikus emlékek felidézésére) lomtalanításkor, a garázsban találta, s – joggal – feltételezte, hogy a hozzám hasonló obsitosoknak örömet szerez vele. Annó ezek képeslapokként funkcionáltak, s például egyes laktanyákban is meg lehetett őket vásárolni, majd hazaküldeni a családnak, barátoknak.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

366. – Rejtélyes történet

Bizonyára mindannyian találkoztatok már különös esetekkel, amikor az ember úgy érzi, hogy a sorsát megfoghatatlan erők irányítják. Előérzeteink olykor megsúgják a dolgok kimenetelét, de azokat nem mi döntjük el, hanem valami láthatatlan hatalom, mi pedig befolyásolni nem tudjuk, csak átéljük őket – vezeti fel Kelempájsz barátunk a mai, kicsit X-aktás hangulatú posztját. Itt az idő, hogy olvasóink a kommentek között megosszák velünk azokat a megmagyarázhatatlan élményeiket, amelyeket fel mernek vállalni.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

365. – Egy szegény tizedes panaszai

Ez a történet nem igazán vidám, bár még az is lehet, hogy vicces – írja Zweitakt tizedes a mai posztjának bevezetőjében, amely – bizonyos szempontból – akár rendhagyónak is nevezhető. Hogy miért? Nos, az alapkiképzésről szóló posztok jelentős része a kopaszok szemszögéből íródik, s azt taglalja, hogy milyen volt a hímvessző rosszabik felén állni. Zweitakt barátunk ma elmeséli, hogy hogy látta mindezt a másik (öreg, illetve kiképző) tábor…

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

364. – Határőr alapkiképzés

A nyári szünet után – melynek során remélhetőleg kipihentétek magatokat – újult erővel dübörög a Milstory. Egy új kollégát köszöntünk, aki (talán nem túl meglepő módon) blogunk eddig is roppant karakteres határőr-vonulatát erősíti. Pacika az alapkiképzés – mindenki számára felejthetetlen – időszakáról mesél nekünk.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Szolgálati közlemény: reklámbanner

Kedves barátaim, olvasók!

Amint azt a BlogRepublik nyitóoldalán már jeleztem, elérkezett az idő, hogy mikroportálunk önfenntartóvá váljék. Ennek egyik első lépése a reklámbannerek kihelyezése. A „fiús, katonás” kategóriába tartozó blogjaimhoz (Tiborublog, Milstory, Hírsarok) igyekeztem olyan céget, illetve terméket kiválasztani, amely vélelmezhetően felkelti az itteni (túlnyomórészt a hímnemhez tartozó) olvasótábor érdeklődését, s nem idegen a military hangulattól. Mivel per pillanat nem szeretném a 18-as karikát kihelyezni, az explicitebb, pikánsabb témákat egyelőre hanyagoljuk, tehát formás női idomokat még ne keressetek a bannerek mögött.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Szolgálati közlemény – nyári szünet!

Kedves barátaim, olvasó-, szerző- és bajtársak! Tisztelt obsitos és aktív kollégák!

Mától a Milstoryblog megkezdi rendes (és szerintem igencsak megérdemelt) nyári szabadságát. Köszönöm nektek az aktivitást, a beküldött történeteket, a kommenteket és a magánleveleket. Tájékoztatlak benneteket, hogy a várólistán már csak 8 sztori szerepel, ami azt jelenti, hogy az augusztusi újrakezdést követően úgy egyhavi tartalékunk van. És azt is jelenti, hogy azt kérem tőletek, hogy a nyár vége felé rázzátok meg magatokat és küldjetek újabb történeteket – már ha ti is úgy gondoljátok, hogy a Milstoryblognak működnie kell a jövőben is…

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

363. – Riasztások

Olvasóink tudják, hogy a katonatörténetek egyik leghálásabb témája az őrszolgálat. Ezen nincs is semmi csodálkoznivaló, hiszen a békeidőben szolgáló katonának meglehetősen kevés alkalma nyílik arra, hogy lőtéren kívüli helyzetben éles lőszerrel ellátva teljesítsen szolgálati feladatot (a határőrizet persze egészen más tészta). Mai posztjában BigJoe két riasztásáról számol be. Biztos vagyok abban, hogy a történetek hatására bennetek is felelevenednek a saját, hasonló sztorik.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

362. – Köszönés

Elöljáróban azoknak, akik még túl fiatalok ahhoz, hogy saját emlékeik legyenek az átkosból, gyorsan elmondom, hogy a szabályszerű katonaköszönés-válasz az elöljáró „Jónapot, elvtársak!”-jára annó (is) az „Erőt, egészséget!” volt. Minden további releváns információ a kiliános eskütétel előkészítéséről Szögyi mai posztjában olvasható.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

361. – Ismét Hermes

Buksitizedestől a múltkor akkor búcsúztunk el (egészen pontosan: ő akkor búcsúzott el tőlünk), amikor – naplójában – befejezte a dunakeszi kutyás kiképzést, megkapta a második (tizedesi) krumplivirágot, majd egy dobozos UAZ-zal és egy zászlóssal visszadöcögtek Sopronba, azzal a céllal, hogy a gyakorlatban (magyarán: élesben a határon) kamatoztassa mindazt, amit belevertek megtanítottak neki és a kutyájának.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

360. – Haynau másik arca

Barátunkat, Haynaut, a Szombathelyi Határőr Kerület fegyelmi tisztjét Kelempájsz kolléga már bemutatta egy előző posztban. Közismert és feledhetetlen ember volt, bármelyik, ott szolgált korosztályt meg lehet kérdezni: mind emlékszik rá éppúgy, mint szállóigévé vált híres mondására, amelyet számos alkalommal idéztünk itt, a Milstoryblogon is: „Egy évtől öt évig, öt évtől kötélig!”. A teljesség kedvéért Kelempájsz ma a címszereplő jellemének másik, talán kevesebbek által ismert oldalát mutatja be.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

359. – Az I.-es kapu

Estván kolléga – akinek mai írása kicsit enyhíti azt a hatalmas határőr-túlsúlyt, ami a Milstoryra nehezedik :-) – a kapurendész-szolgálat finomságairól, előnyeiről és hátulütőiről értekezik. Mondjuk átlag-katona nem sűrűn látott naponta akár több tábornokot is (ami engem illet, teljes katonaidőm alatt konkrétan kétszer láttam generálist, ráadásul ugyanazt), már csak ezért is érdekes nézőpont egy olyan harcosé, aki a Szárazföldi Vezérkar közvetlen szomszédságában (is) szolgált.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Könyvajánló: Határőrök voltunk

Egy rövid könyvajánló erejéig megszakítjuk a katonatörténetek közlését, de nem kell megijedni: a blog alaptémájától azért nem távolodunk el.

Egy hajdani határőr-kolléga könyvét szeretném a figyelmetekbe ajánlani, amire nedecz barátunk és szerzőtársunk hívta fel a figyelmemet. És hogy a legautentikusabb szájból halljátok a szükséges tudnivalókat, átadom a szót a könyv szerzőjének, Hushegyi Róbert nyugállományú határőr alezredesnek.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

357. – Szívatnak anyám, stop…

Nos igen, a katonaság sok embernek a szívatásról szólt… Szögyi kollégánál akkor következett ez az időszak, amikor Nyíregyházára helyezték át, egyedüliként, s így még a csoportos áthelyezéskor előforduló összetartás se volt meg senkivel. Igaz, kicsit zavarba jöttek tőle, mert még azt sem tudták eldönteni, hogy akkora kopasz-gumi-öreg ranglétrán hol helyezzék el. Akkoriban 18 hónapos volt a sereg, Szögyi meg már éppen a huszonnegyediket kezdte meg, így a letöltött hónapjai szerint már k..a öreg volt (tájszólásban múmia), az akkori tudomása szerinti hátralévő idő alapján meg éppen a kopasz korszak végét tapodta… Mindenesetre az első bemutatkozása (M. főtörzs kiakasztása) pár napig még megvédte attól, hogy a társai bepróbálkozzzanak, de aztán csak-csak megindult a kóstolgatás, hogy milyen kasztba is sorolják be…   

Egy kattintás ide a folytatáshoz….