Szorgalmas és hűséges olvasóink tudják, hogy ezeken az oldalakon az elmúlt években számos milstory-szerző megemlékezett a leszerelés napjáról. Ezt a blogot zömében kérgesszívű aktív katonák és obsitosok látogatják, akik nem arról híresek, hogy mindenféle piszlicsáré emléken csak úgy elérzékenyülnének, de sokak szeme sarkába az egyenruhában eltöltött utolsó órák felidézése bizony még évtizedek után is egy kis, khm, ráadás-nedvességet csal. Buksitizedes barátunk sincs ezzel másként.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Búcsúzóként minden katonaembörnek a legszebb emléke a leszerelés. Ismerhetjük az itt előfordult beírásokból a centi különböző rituáléit, tiszteletét és egyéb szertartásokat. Nohát nekem egy darab centim nem volt, mégis sikerült leszerelnem. Mit gondoltok: nálam ez esetleg normálisan ment? Na, akkor elárulom hogy nagyon nem – írja Szögyi abban a posztjában, amelyet búcsúnak szán, de ezt nem vesszük ám komolyan, mert tudjuk (legalábbis a bloggazda tudja), hogy legalább még egy szögyisztori itt lapul a vincseszterünkön.
Nem is hinné az ember, de így igaz: Kelempájsz barátunk elérkezett a leszereléshez – most már a posztok területén is. Noha időrendben ez az utolsó katonatörténete, azért reméljük, hogy visszaemlékezései még kitermelnek magukból egy-két virtigli határőrsztorit…
Leszerelés… Van-e olyan katonaviselt sorstársunk, akinek – akárhány év is telt el azóta – a pulzusszáma ne emelkedne egy kicsit, amikor ezt a szót meghallja? Van-e olyan, akinek ne lennének ezzel kapcsolatos (foszlányos, de annál mélyebben beivódott) emlékei? 
Dezső történeteinek állandó főszereplője Gyula, aki a mai sztoriban is felbukkan, ráadásul leszerelésközeli állapotban.
