Leszerelés… Van-e olyan katonaviselt sorstársunk, akinek – akárhány év is telt el azóta – a pulzusszáma ne emelkedne egy kicsit, amikor ezt a szót meghallja? Van-e olyan, akinek ne lennének ezzel kapcsolatos (foszlányos, de annál mélyebben beivódott) emlékei?

Vérnűsző Baromról nem hinné az ember, de egyszer bizony ő is leszerelt. Méghozzá kereken 24 évvel ezelőtt.

Nagy napra virradt a Petőfi laktanya huszonnégy éve, 1986 novemberének utolsó péntekjén, mivel aznapra esett a leszerelésem! Elértünk ide is, pár hónap csúszással, pár kiló fogyással (10), a legvégén egy kis újabb egyhetes kóstolgatással, azt már csak az íze kedvéért; senki se gondolta komolyan, de nagyjából már biztos lehettem benne, hogy végre tényleg vége.

Aznap járt le tehát a fogdám, onnan csak vissza kellett jutni valahogy kedvenc laktanyámba, Budapesttől jó 30 kilométerre és vagy 300 évnyire, persze megúszni az utat újabb fogda nélkül, kicserélni valami papírokat, megkapni a személyit, majd lépni a fenébe, megpróbálni valahogy a továbbiakban együtt élni az ébresztő, valamint az elmebeteg katonatisztek hiányával.

A helyiek szóltak, hogy talán jobb, ha valaki elvisz, mint ha gyalog vagy tömegközlekedve kolbászolnék a laktanya környékén, mert már itt is szeretnek páran annyira nagyon, hátha ragaszkodnának hozzám. Tudja a fene, hogy mennyiben volt igazuk, és mennyiben para a dolog, azóta se derült ki (pedig pár nap múlva rendes adag sört tornásztam be hozzájuk némi pálinkával megtámasztva), de sikeresen előástam a segítségükkel egy taxis havert, aki ugyan háztól házig nem, de a pályaudvarig el tudott vinni, ahol már egyenes csatlakozásom volt egy katonatárs csajához, aki nagydumás, jó arc csibe volt,  alig egy kicsit vezetett gyorsabban, mint a civilben autóversenyzőként tevékenykedő párja, s hipp-hopp, már meg is érkeztünk a laktanyához, szegény kísérő őrmim legnagyobb örömére. Ő már az indulásnál pánikba esett, és nagyjából félkómában rettegte végig a számára végtelennek tűnő utat, míg végül remegő lábakkal eshetett ki az elégedetten pattogó Vfts Ladából.

A laktanyában nézett rám a kapus, mintha nem látott volna soha (lehet, hogy tényleg nem, én nem emlékeztem rá), és már hívni akarta az ÜTI-t valami nemlétező parancsra hivatkozva (remek lett volna…), amikor a véletlenül arra járó szakácslegény megmentett: elcipelt a konyhába, kezembe nyomta a nála bújtatott civilholmit, majd a versenyzőgyerek egy szép körívvel, és egy igen koszlott Multicarral átvitt a parancsnoki épület mögé (remek összehasonlítási alapot biztosítva a párocska vezetési szokásairól, egyben egészen megdöbbentő lehetőségeket kihozva a nem kifejezetten a menettulajdonságairól híres kis gyöszből), onnan meg már be lehetett slisszolni a tisztecskémhez, aki bánatosan kezembe nyomta a papírokat, emlékeztetett rá, hogy még akármeddig katonának számítok, majd pár aláírásért cserébe mehettem is a rákba.

Kifelé a kapus kettőt csuklott, baromira nem értette a dolgot (bő fél órával előbb, ha érkeztem, még katonaként), de aztán rámcsudálkozott, hogy biztos én vagyok-e én? Megnyugtattam magamról, mire kiderült, van egy üzenet számomra egy rég leszerelt komától, akihez be kéne néznem a faluba. Hát, immár baromira ráértem, pát intettem a kapufélfának, és elkocogtam a cimbihez, akinek pár életvezetési tanáccsal egyengettem pályafutásának rögös kezdeteit, és mint kiderült, nem is hiába, mert a legény ugyan nem volt otthon, de a háziak igen lelkesen fogadva ültettek le, etettek-itattak meg, majd a kezembe nyomtak egy kimenőtáskát a tisztaszobából, amibe egynémelyek néminemű obsitot dobtak össze leszerelésem örömére, illetve egyfajta hálaképp – az azóta elévült – logisztikai tanácsokért.

Így azért már vidámabb volt a világ, pláne miután kiderült, hogy egy újabb fuvar továbbdob a Határ útig, ahol néminemű látogatnivalóm akadt. Sajna, ez csak másnapra realizálódott, így hirtelen ott álltam az addigi pergő rohanásból a semmi közepén, és jobb ötlet híján elmetróztam a Körútig, ahol igazán semmi dolgom nem volt, de jó kiindulási pontnak tűnt a későbbiekhez.

Az lett. Ahogy fancsali pofával nézek erre-arra, kiböktem egy hegedűs cigányt, ahogy az aluljáróban húzta, és nem is rosszul. Hallgattam egy darabig, telefonáltam párat, kiderült, mégse halt ki teljesen a világ, időm is van mindenre, mennem is kell a városban mindenfelé, majd benyúltam az obsitos tarisznyába, és egy nagy sóhajjal belevágtam.

És innentől csak nyomokban emlékszem a dolgokra. Mentem a városban, hol villamossal, hol taxival, néha metróval, máskor gyalog, a cigány ballagott mögöttem és húzta, ha beültünk a taxiba, hátraült és húzta, havernál kint maradt a konyhában és húzta, a kocsmában megállt nyugodtan az ajtó mellett és ott húzta, közben szaporodott, cserélődött a társaság, de ez csak húzta, izzadt, mint a ló, valahol talán ki is cserélődött, mert eleinte mintha öreg lett volna és kopasz, a végére meg jóval fiatalabb, de ez mindegy volt nekem is, neki is, a lényeg az volt, hogy húzza. Rajta nem múlt, az obsitos tarisznya bírta, a lagziszezon is elmúlt, hát húzta.

A Fórum Grillbárjába még bevittem (húzta), de ott már unni kezdtem, meg össze is gyűltünk páran, ahova és ahányan onnan készültünk, már nem neki és nem azt kellett húznia, a többi belelkesedő vendég felé is el-elcsábult pár nótára, úgyhogy elkopott lassacskán, mint az a 18 hónapból lett 21 (meg a maradék), és apránként én is kijózanodtam valahogy, de addigra már tavaszodott.