Lensver barátunkról már tudjuk, hogy elsősorban a hajdanvolt Bolyai János Katonai Műszaki Főiskola dolgos hétköznapjairól ír. Ma sem lesz ez másként.
Egyszer régen, nagyon régen, amikor Magyarország NATO tagsága még olyan friss volt, mint a pékáru egy vasárnap este a lakótelepi éjjel-nappaliban, akkor történt, hogy a fiatal tiszti hallgatók nyelvi képzését elősegítendő, idegen nyelvű szaktanárok tanították a kiemelt NATO nyelveket. Akkor még álltak az ikertornyok, és a Magyar Honvédség főtiszti karában nagyítóval kellett keresni az olyan tiszteket, akik az oroszon kívül egy NATO nyelven is meg tudtak szólalni (szerencsére ez a helyzet mára már gyökeresen megváltozott). Mindezek tükrében tehát a tiszti hallgatók (leendő NATO tisztek) nyelvi képzése valóban kiemelt prioritás volt, rögtön az ötödik haderőreform megvalósítása után.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A járatlan olvasó most bizonyára a lelátókon izguló, harsányan drukkoló közönségre gondol, akik különböző pénzösszegeket tesznek fel egy-egy befutóra. Sajnos, a laktanyákban ilyesmire nem igazán kerülhetett sor. Kelempájsz barátunk az alábbiakban egészen másfajta lóversenyről mesél nekünk, mindjárt két felvonásban.
A Milstoryblog szexuálpedagógiai küldetésének újabb állomásához érkezett, ugyanis a következőkben Kelempájsz barátunk egy, a katonákat közvetlenül érintő, mondhatni közérdekű kérdésről szól hozzánk. Ámbár más blogokban már feldolgozták a szex témáját, most egy olyan gondolatot oszt meg olvasóinkkal, ami nélkül nem is lehet valaki férfi igazán, katona pedig végképpen nem.
Azt már tudjuk Szögyi eddigi posztjaiból, hogy a szolnoki Kiliánon az élet tényleg zajlott, mint a Tisza márciusban (nem tudom, figyelitek-e a teljesen ontopik hasonlatot?!), de arról most értesülünk először, hogy a kolléga a néptánc mellett vízimentősködött is.
Az összes közhelyszótárban benne van, hogy a május a szerelem, az érzékiség, továbbá a német fasizmus feletti győzelem hónapja. Dogoo mai posztja – eléggé el nem ítélhető módon – nem a 65 évvel ezelőtti májusi eseményekkel foglalkozik. A többit itt alant olvashatjátok.
Hogy egy közkeletű, abszolút életszerű, a politika és az újságírás által roppant kedvelt fordulattal kezdjem: tegnap reggel a postaládámban egy feladó nélküli borítékot találtam, benne az itt alant olvasható, aláírást nem tartalmazó történettel. Mivel bélyeg nem volt rajta, nem tudom, melyik országban adták fel, s a technikusok sem ujjnyomot, sem DNS-maradványokat nem találtak. A sztori azonban a szerkesztőség részéről egyhangúlag érdekesnek találtatott, ezért most elétek tárjuk még akkor is, ha csak rendőri legenda.
ZöPö mai posztja csak úgy csicseg a hormonoktól és gonoszsággal fejeződik be. Mindkettő természetesen a katonákban dúlt annó, amikor még a nyár nyár volt, a Terike Terike, a krumplileves meg krumplileves. 
Nolik nickű olvasónk (akinek hőseiről szemfüles olvasóink rögtön látni fogják, hogy egy szomszédos, ámde régi formájában azóta megszűnt állam hajdani hadseregében szolgáltak) az emberiség örök kérdéseinek egyikét járja körül, igényes, mondhatni irodalmi stílusban. Mivel (talán tévesen) feltételezzük, hogy katonasztorikat kiskorúak nem olvasnak, a 18-as karika kihelyezésének gondolatát (rövid hezitálás után) elvetettük.
