A Milstoryblog szexuálpedagógiai küldetésének újabb állomásához érkezett, ugyanis a következőkben Kelempájsz barátunk egy, a katonákat közvetlenül érintő, mondhatni közérdekű kérdésről szól hozzánk. Ámbár más blogokban már feldolgozták a szex témáját, most egy olyan gondolatot oszt meg olvasóinkkal, ami nélkül nem is lehet valaki férfi igazán, katona pedig végképpen nem.
 

Mottó: Van, aki tagadja, van, aki bevallja, de mindenki csinálja!

Még mielőtt a tárgyra térnék, megjegyzem, hogy az én ifjúkoromban még nem volt divat a szexuális felvilágosítás. Tóth Tihamér pap-író könyvein nevelkedett elődeink szigorú tabuként kezelték a témát. Különösen az önkielégítéssel kapcsolatosan rettentő betegségeket vízionáltak: hátgerincsorvadás, szellemi széthullás, agyi-fizikai tönkremenetel az ember huszonéves korára, stb. Az orvostudomány már akkor is emlegette, hogy ez nem így van. Élettanilag tökmindegy, hogy a serdülő férfiember hol csattan el: jobb kézben, bal kézben, álmában, vagy éppen a rendeltetési helyén (már ha végre hozzáfér), a fiziológiai folyamat egyformán zajlik le. A hátgerincsorvadás (tabes dorsalis) pedig az előrehaladott vérbaj (szifilisz) tünete, ami baktériumfertőzés következménye, és semmi köze sincs a jobbkéz-szabályhoz. De a hit szava erősebb volt, az objektív hangokat elnyomta.

Évekkel később magam is elolvastam Tóth Tihamér „A tiszta férfiúság” című könyvét. Megdöbbentő: a hülyeségek olyan gyűjteménye, ami párját ritkítja a maga nemében. Igazi lélekmérgező ostobaság, nemzedékek életének megkeserítője volt. Nem is csoda, hogy a hatvanas években, az újságokban az orvosi rovatok témáinak 99 százaléka valamilyen szexuális problémával volt kapcsolatos. Biztosan sokan emlékeznek még dr. Veres Pál szellemes válaszaira a „Magyar Ifjúság” című hetilapban (a KISZ központi lapja volt).

De most már rátérek a lényegre. Még fiatal katona voltam, amikor századunknál kihirdették, hogy szexuális felvilágosító előadássorozatot fognak tartani, ami öt részből áll majd, és bárki meghallgathatja. Persze mindenkit érdekelt a dolog.

Egy napon meg is jelent egy igen szimpatikus orvos alezredes. Azzal kezdte, hogy kolléganő is jöhetett volna, ugyanígy meg tudná tartani az előadásokat, de akkor a katonák kevésbé lennének nyíltak, míg így, férfi a férfival, valószínűleg őszintébb és közvetlenebb lesz a beszélgetés. Így is lett.

Az előadások igen színvonalasak voltak. Több filmet is vetítettek (sajnos nem olyat, mint amit mi szerettünk volna látni). Anatómiai rajzokon mutatták be a nemi szerveket, a megtermékenyülés folyamatát, meg egy csomó mindent. Arra is emlékszem, hogy a méhkaparást is ismertették egy oktatófilmen. Olyan érdekesek voltak ezek az előadások, hogy még a pihenős őrség is részt vett rajtuk.

Aztán az utolsó alkalommal azt mondta a doki, hogy most kötetlen beszélgetés lesz, mindenki kérdezhet, amit akar, ő szívesen és nyíltan válaszol. Nagy volt a csend, aztán egyik srác felállt, és azzal kezdte, hogy ő egy igazán közérdekű kérdést szeretne feltenni, ami szerinte itt minden katonát érint: árt-e az önkielégítés, vagy nem, mi az igazság?
Az orvos azzal kezdte válaszát, hogy sehol nem ennyire helyénvaló az ilyen kérdés, mint itt. A fiatalemberek be vannak zárva a laktanyába, nem csoda, ha egy idő után felmegy a nyomás, és a biztonsági szelep lefúj. Elmondta, hogy minden egészséges férfiembernél teljesen normális dolog, hogy előbb-utóbb – nő híján – húz egyet rajta. Ne is mondja neki senki közülünk, hogy még soha nem verte ki a farkát (szó szerint így!) mert ő ezt úgyse hiszi el; ez teljesen kizárt, ilyen nincs.

Csodák csodája: az egész századból egyetlen egy katona se állt fel, hogy tiltakozzék, miszerint „ugyan, én soha még nem csináltam ilyet” és ehhez hasonlók. Ki hitte volna! A hallgatólagos beismerés után az orvos elmondta, hogy a témával kapcsolatosan rengeteg tévhit terjedt el az emberek között, főleg az egyház nemiségellenes felfogása miatt, amiben az előbb említett Tóth Tihamér is élen járt. Egész nemzedékek életét keserítette meg a beléjük nevelt bűntudat, a szégyenérzet és a betegségektől való rettegés. A tilalom pedig nem ért semmit, a fiúk (sőt, még a lányok is!) előbb-utóbb feltöltődtek annyira, hogy erőt vett rajtuk a vágy, és ilyenkor – fogadalmukkal ellentétben – újra meg újra elkövették a maszturbáció rettenetes bűnét. Maga a szó (maszturbáció) önfertőzést jelent, ez is kifejezi a cselekmény személyiségromboló mivoltát, pedig a valóságban semmiféle fertőzésről nincs szó.

A „bűnbeesés” után ismét szörnyű lelkifurdalás kerítette hatalmába a delikvenseket, ismét megfogadták, hogy soha többé, és fogadalmukat hősiesen betartották – egészen a következő alkalomig. A bűntudat, sőt, lebukás esetén a megszégyenítés lelki terhe pedig gyakran súlyos pszichikai problémákat okozott. Összefoglalva: tévhit az egész, senki ne érezze magát tönkretett embernek emiatt. Egészséges férfi normális vágyairól van szó, az pedig, hogy valaki ráránt, nem okozza az előbbiekben említett bajokat, és semmi kár nem származik belőle. Fellélegzett a század – úgy, mint most jámbor Olvasóm is.

Aztán a doki folytatta: rendes esetben, amint az első lehetőség adódik, normális ember teljesíti férfiúi küldetését. Baj akkor van, ha a kézihajtány pszichésen rögzül, olyan mértékben, hogy valaki rendes pincemunkát már nem is tud végezni. Elmondta, hogy volt eset, amikor a lány ott feküdt az ágyon, készenlétben várva az akció megkezdését, de a fiú csak annyit tudott tenni, hogy a sarokban kézzel elintézte az ügyet. Ezen csodálkozott a hallgatóság, általános volt a vélemény, hogy bizony mi nem futamodnánk meg a mérkőzés elől, ha már fel van vonalazva a pálya.

Doktorunk befejezésül hozzátette még: bajt csak az okozhat, ha valaki piszkos, esetleg fertőzött kézzel csinálja, vagy olyan segédeszközt vesz igénybe, ami sérülést okozhat. Erre hozta fel a lentebb következő példát, ami aztán hosszú időre lekötötte a század gondolatait. Néhány héttel korábban olvasta egy orvosi szaklapban, úgyhogy a forrás megbízható.

Történt, hogy egy férfiú csapágyat húzott a brokijára, önkielégítés céljából. Aztán a csapágy nem jött le! Úgy rászorult, hogy végül narkózisban kellett eltávolítani onnan. Ezen alaposan elgondolkoztunk: ha bronzpersely lett volna, akkor satuba fogva, kézifűrésszel leszedhette volna, persze óvatosan, nehogy a répába is belevágjon. Viszont a gördülőcsapágyak edzett acél gyűrűit a kézifűrész nem viszi, csak flex, vagy lángvágó lenne képes átvágni, de ez érthető okokból nem volt alkalmazható. Ha pedig narkózisban kellett leszedni, akkor biztosan  golyóscsapágyat használt, mert különben saját erőből boldogult volna a szerencsétlen.

Ma már tudom, hogy a kegyetlen, elnyomó korszak is hibáztatható: akkoriban guminőt csak nyugaton lehetett kapni, kemény valutáért, így annak beszerzése csakis a kiváltságos kiválasztottak számára volt lehetséges. Azt viszont méltányolhatjuk, hogy egyáltalán sor került az előadássorozatra, éppen ott, és akkor, amikor a legnagyobb szükség volt rá.

Végezetül pedig belátom magam is, hogy az előbbiekben boncolgatásra került téma valóban közérdekű, nem csupán a katonák között, hanem a civil életben is. És ha bajtársaim úgy érzik, hogy Tihamér atya intelmeivel dacolva kedvük támad a fentiekben tárgyalt tevékenység folytatására, mondjuk a régi szép katonaidők iránti nosztalgiából, nyugodtan megtehetik, de semmiképpen se kezdjenek ki egy golyóscsapággyal. No persze egyébként se vigyék túlzásba, mert ámbár orvosunk nem említette, de én úgy hallottam, hogy a teniszkönyök fájdalmas, és kezelése is elég nehéz. Lelki tehertől megszabadult Olvasóim figyelmét és türelmét megköszönve, maradok továbbra is üdvözlettel:

Kelempájsz