Szögyi kolléga, blogunk legtermékenyebb szerzője nem hiszem, hogy különösebb bemutatásra szorulna. Mai posztjában a kiképzői időszakát zárja le, amúgy szögyisen.
Csodák csodája, elérkezett az alapkiképzés utolsó hete, bele nem pusztultam, bele se őrültem, a rajom is kezdett már egészen úgy viselkedni, mintha katonák lennének, istenbizony nem én tehettem róla. Ezen a héten már inkább csak az eskügyakorlás volt orrba-szájba, két „nagyobb” feladattal tarkítva: az egyik a harminckilométeres menetgyakorlat, a másik meg az éleslövészet.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Azt, hogy hogyan, már jeleztem egy párszor – fegyelmi okból úgy baxxtak ki a főiskoláról, hogy a lábam sem érte a földet. Amúgy meg soha egész életemben eszem ágában sem volt katonának lenni, én is – mint minden értelmes ember – őszinte szívvel a hátam közepére sem kívántam az ilyen hülyeségeket. Hogy akkor mit kerestem katonai főiskolán? Hát úgy, hogy felvételiztem rá. Kétszer. Mert először nem vettek fel – kezdi mai gyónás-sorozatát Szögyi, mi pedig szívdobogva lessük a folytatást.
