Antikati barátunk elérkezett debreceni sorozata harmadik epizódjához, amelyben az eskütételről, az első eltávról és az ezzel szorosan összefüggő családi és katonai részletekről szóló emlékeiről számol be feszes, dokumentarista stílusban.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Líraibb, pontosabban elégikusabb poszt következik az otthonról. Érdekes különben, hogy a civil pillanatok, de legföljebb az a néhány nap, amikor hazaengedtek, jóval kevesebb nyomot hagytak az emlékek között. Inkább arra emlékszem, hogy mennyire fontos volt mindenki számára maga a cél, a szabadság vagy az eltáv, az együttlét a családdal, s persze a civilkedés (elvileg akkor még tilos volt az utcán civilben mutatkozni, de aligha vette ezt bárki is komolyan; nem láttam soha, hogy a váposok civilt igazoltattak volna). Ebben nem volt különbség tápos és nem tápos között – írja Janicsár barátunk, majd így folytatja:
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
„Az eltávok a katonai főiskolán mondhatni automatikusak voltak hétvégenként, kivéve annak, aki nem (szóval nekem az első fél év elteltével), a szolgálatok meg szakaszszinten voltak leosztva. Minden hónap elsején jött a szkpkh (aki közülünk való volt), hogy ennyi és ennyi szolgálat van hónapban, ki mit vállal.”
Ugye ismerős a stílus és a helyzet? Igen, eltaláltátok: szögyi folytatja azon napok megörökítését, amikor a sors furcsa fintora révén kiképzőként tevékenykedett (az első részt itt olvashatjátok).
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Sok szó esett már ezeken az oldalakon a fegyvernemi sovinizmusról, de valljuk be: az sem szokatlan jelenség katonaberkeken belül, ha egy fegyvernemen (sőt: laktanyán) belül is kialakulnak olyan (kibékíthetetlennek tűnő) ellentétek bizonyos alegységek között, amelyek aztán megállíthatatlanul nőttek, mint hólabda a havas lejtőn. BigJoe az egyik ilyen régi ellenségeskedésről, a belső VÁP és a közönséges halandók közöttiről emlékezik meg.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Az eltávok önmagukban is emlékezetesek voltak (pláne ha a katona cimboráival együtt hagyhatta ideiglenesen maga mögött a laktanyát), de ha az ember mondjuk nem a szülői ház melletti utcában katonáskodott, akkor már maga az utazás is nyújthatott maradandó élményeket. BigJoe is vonatozott eleget, s az egyik kapcsolódó élményéről számol be a mai posztjában.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Az eltávozásokról általában mindenkinek jó, szép és kedves emlékei vannak. Találkozunk a családdal, levetjük az egyenruhát, iszunk egy-egy sört a cimborákkal anélkül, hogy figyelő tekintetünk szüntelenül a környezetet pásztázná a VÁP felbukkanásától tartva, s nem azon agyalunk, hogy mit teszünk, ha valamelyik vadászkopó-szaglású őrmester megérzi rajtunk a feleseket… BigJoe mindezekkel szemben egy olyan kivételes eltávról mesél ma, amely nem a kellemes emlékeket ébreszti fel benne.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Az első, laktanyából hazaküldött levelezőlap ürügyén BigJoe megemlékezik az első benti napokról, majd az ugyancsak első, könyves eltávról.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem a 48 órát meghaladó otthontartózkodás (legyen ez hosszú eltáv vagy szabadság) nem feltétlenül fenékig tejfel. Ilyenkor minden családtag, civil haver és többé-kevésbé állandó hölgyismerős is igényt tart ránk, s bizony nagyon nehéz egy minden igényt kielégítő preferenciasorrendet felállítani. Én szívem szerint bármikor becseréltem (volna) egy tíznapos szabit három rendes (48 órás) eltávra, s ahogy látom, Vérnűsző Baromnak se volt szerencséje az egyhetes betegszabijával.
