Könyvajánló és blogtalálkozó

2019. június negyedikén egy olyan kötet került a hazai könyvesboltokba, amire nem csak azért hívom fel a figyelmeteket, mert az egyik fejezetét én írtam, hanem azért is, mert tényleg hiánypótló. Tudom, most az lesz az érzésetek, hogy hazabeszélek (ez részben így is van persze), de ettől függetlenül vallom: ilyen még nem jelent meg, legalábbis én nem tudok róla.

Öt olyan férfiember (mondjuk úgy: obsitos) visszaemlékezéseit tartalmazza, akik öt különböző állam fegyveres erejében szolgálták le sorkatonai idejüket. A Magyar Néphadseregen kívül a szovjet, a csehszlovák, a jugoszláv és a román pártállam fegyveresei voltak egy-két évig. És valamennyien magyarok. Megírták (természetesen más-más stílusban, hozzáállással és utólagos szájízzel), hogy milyen volt magyarként ezekben az egyenruhákban (mondjuk úgy: idegen zászló alatt) szolgálni.

Kóstolóként most az általam írt fejezetből mutatok be pár részletet. Ha tetszett, 2019. június 21-én, pénteken 18.00 órától várlak a budapesti Grund kocsma (VIII. kerület, Nagytemplom utca 30.) „Teréz” különtermében, ahol kötetlenül erről (is) beszélgethetünk egy sör, kóla vagy fröccs mellett.

És akkor lássuk a nyálcsorgató részleteket.

[…]

A székely megyékből (Hargita és Kovászna) rendszeresen a Kárpátokon túlra, Moldovába vagy Havasalföldre vitték az újoncokat, s arra is odafigyeltek, hogy jól szétszórják őket. Ritka volt az a század, amelyben ha volt is két-három székely, ezek ne lettek volna szétosztva különböző szakaszokba. És ugyancsak elterjedt jelenség volt, hogy általában az alacsonyabb presztízsű fegyvernemekhez és szakcsapatokhoz osztották be őket, ahol a katona harcértéke nem igazán növekedett a fegyveres szolgálat ideje alatt. Érthető módon nem az volt a törekvés, hogy jól kiképzett székely tartalékosok szereljenek le, mert hát a fene se tudja, hogy ilyen típusú képességeiket mire használják majd a katonaság után. Ezért például az építőezredekben sok volt a nemzetiségi katona, főleg a székelyföldi.

Ha nagyon objektív akarnék lenni, azt sem hallgathatnám el, hogy ennek részben észszerű magyarázata is lehet. Nem volt ugyanis ritkaság az a székely fiatal, aki úgy érte el a katonaköteles kort, hogy gyakorlatilag nem értette (és pláne nem beszélte) az államnyelvet. Noha egy profi rendszerben ez sem lehet akadálya a katonai kiképzésnek (lásd a francia idegenlégiót, ahol a felszerelésnek nem feltétele a francia nyelvtudás, majd megtanulja menet közben), azt azért be kell látnunk, hogy sokkal egyszerűbb és logikusabb egy ilyen katona kezébe az első adandó alkalommal ásót vagy lapátot nyomni, mint megpróbálni elmagyarázni neki egy PRV-13-as magasságmérő lokátor működését egy olyan nyelven, amin egy pohár vizet sem tud kérni.

[…]

A hivatásos katonai pálya presztízse elég magas volt, s a tisztek és altisztek zöme szemmel láthatóan nemhogy szégyellte volna uniformisát, hanem egyenesen mintha hivalkodott volna vele. Amikor 1987-ben Magyarországra érkeztem, feltűnt, hogy a nyilvános helyeken, közterületen milyen kevés egyenruhás tisztet látok. Amikor ezt új barátaimnak szóvá tettem, roppant egyszerű magyarázattal szolgáltak: amikor lejárt a szolgálatuk, a Magyar Néphadsereg hivatásosai a legrövidebb időn belül átöltöznek civilbe. Ezzel szemben Romániában (megismétlem: a hetvenes-nyolcvanas évekről beszélek) a tisztek mintha szabadidejükben sem szívesen váltak volna meg uniformisuktól. Az egyenruha egyrészt kiemelt státuszt és védelmet biztosított a viselőjének (hivatásos katonát például soha nem igazoltatott sem a milícia, sem a Securitate), másrészt pedig ezek az emberek mintha tényleg büszkék lettek volna katonai mivoltukra. Nem mondom, hogy soha nem láttam kopott tányérsapkát, pucolatlan félcipőt vagy vasalatlan zubbonyt és nadrágot hivatásos katonán, de ezek inkább ritka kivételek voltak. És bizony egyenruhában mentek szülői értekezletre, egyenruhában konyakoztak a középkategóriás kocsmákban és egyenruhában mentek még moziba is a családdal. Olyanról is hallottam, aki még a tengerparti szabadságára is elvitte az egyenruháját; napközben fürdött és napozott, mint egy normális ember, este meg uniformisban ment ki korzózni a mangaliai sétányra.

[…]

Ejtőernyővel nem csak lövészeket lehet a földre jutattni, hanem szállító harcjárműveket, tüzérségi haditechnikát, sőt harckocsikat is, az ezeket kiszolgáló személyzettel együtt, tehát egy tüzér vagy harckocsizó is lehet alkalmi ejtőenyős, ha ezt dobja a gép. Mi – úgymond főállású ejtőernyősökként – az 56. Ejtőernyős Ezrednél megkaptuk a gyalogsági alapkiképzést, ugyanakkor erre még rápakoltak egy kis kóstolót a már szóba került mélységi felderítői szakmából is. A harcászati kiképzéseken és a módszertani oktatásokon a kiscsoportos (3-5 fős) taktikai feladatok végrehajtásán volt inkább a hangsúly, vagyis nem a hagyományosan 8-12 fős lövészraj volt az alap. Persze tisztában voltunk azzal, hogy nem vagyunk mi kommandósok (ahhoz azért sokkal több és intenzívebb kiképzés kellett volna), de hogy minden szempontból komolyabb katonaságot csináltunk, mint a népi demokráciákban élő generációnk tagjainak 95 százaléka, abban látatlanban is biztos vagyok. Így visszagondolva úgy négy, maximum öt hónap elég lett volna a kilenc helyett, a többi merő porhintés és felesleges bukfencparti volt. Persze ez szubjektív vélemény, lehet velem vitatkozni.

[…]

Nem akarok cinikusnak tűnni, de Caracal idegenforgalmi látnivalóival az ember egy óra alatt megvolt, s ebben már az is benne van, hogy húsz percet álldogált a híres, 19. századi olténiai betyár, Iancu Jianu itteni sírjánál, akinek Romániában kábé akkora kultusza van, mint mifelénk Rózsa Sándornak. Mivel egy kimenő 4-8 órás volt, mit tudott csinálni a katona egy ilyen városban? Igen, eltalálták: elment az operába és megnézett egy Verdi- vagy Wagner-darabot.

Csak vicceltem. Szóval ilyenkor az ember beült egy kocsmába a bajtársaival (a kimenő társas műfaj), ahol egyrészt iszogatott, másrészt ismerkedett a hasonszőrű, de más laktanyákból érkező vendégekkel. Sörözés vagy pálinkázás közben nagyszerűen lehetett tapasztalatokat megosztani, illetve tőlük érdekességeket és sztorikat begyűjteni, amiket aztán az ember – egy kis költői szabadsággal feltupírozva és átalakítva – úgy adhatott tovább, mintha azok vele történtek volna meg. Ősrégi katonaszokás ez, szoros rokona a folklórnak és az egykoron szájról szájra terjedő balladáknak. Ha a kimenős katonának szerencséje volt, a város egyetlen mozijában megnézhetett egy hazafias-történelmi filmet, ami vagy a rómaiakat szanaszét alázó dákokról, vagy a törököket/osztrák-magyarokat/németeket számtalanszor legyőző románokról, vagy a román kommunisták önfeláldozó, hősies cselekedeteiről szóltak, amelyekkel megdöntötték a kizsákmányoló kapitalista-földesúri rendszert. És a mozi után visszaült a kocsmába, megtárgyalni a kulturális élményt a többi hasonszőrűvel.

[…]

Így visszagondolva azt kell mondanom, hogy igaz az a mondás, amely szerint katonaság az életre nevel. A szocialista Románia hadseregében a katonai tudnivalókon kívül megtanultunk lopni, elsősorban a nagy közösből, de ha úgy adódott, akár egymástól is. Megtanultuk, hogy az államot átverni nem szégyen, hanem dicsőség. Megtanultuk (a legtöbbször a saját kárunkon), hogy mindent el lehet intézni “okosban”, s hogy mennyire helytálló a darwini alaptétel, amely szerint az marad életben és az érvényesül, aki alkalmazkodik és elfogadja az általános játékszabályokat. Úgy vélem, mindezért a legkevésbé a kiskatonák voltak felelősek.

xxx XXX xxx

És akkor ez itt a reklám helye: a könyv megvásárolható a Cser kiadónál, illetve országszerte a nagyobb könyvesboltokban.

Várlak június 21-én, szerintem tök jó buli lesz.

PS: Akartam illusztrációkat is betenni, de valami miatt a gépház nem engedi.. Bocs, akkor most képek nélkül fogjátok olvasni.

tiboru

534. – Debrecen 5.0

sittesAntikati kolléga folytatja debreceni emlékeit, ma például az úgynevezett kommendánsfogdával.

Megérkezés után rövid eligazítás. Leváltjuk az õröket, majd az ügyeletvezetõ zászlós ismerteti a szolgálati rendet. Két õr van: egy a bejáratnál belül, egy a sorállomány fogdáinak folyosóján. A sorállományú folyosó tök üres. A másik szárnyon a tiszthelyettesek fogdája van. Itt zajlik az élet, 20-30 ember a lehetõ legtarkább viseletben lézeng a nyitott rács mögött. Zöld katonanadrág, szürke rendõr-, tűzoltó-, valamint munkásõrnadrágok (?) és különféle melegítõk. A munkásõrség tudtommal önkéntes. Õket is lecsukják? A felsõk is változatosak: zöld és szürke ingek, gyakorlófelsõk, civil pulóverek és ingek tarka összevisszasága… Szól a TV, megy a kártya, a sakk, a csocsó.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

533. – Jégkorong

hokinyitLensver barátunkról már tudjuk, hogy elsősorban a hajdanvolt Bolyai János Katonai Műszaki Főiskola dolgos hétköznapjairól ír. Ma sem lesz ez másként.

Egyszer régen, nagyon régen, amikor Magyarország NATO tagsága még olyan friss volt, mint a pékáru egy vasárnap este a lakótelepi éjjel-nappaliban, akkor történt, hogy a fiatal tiszti hallgatók nyelvi képzését elősegítendő, idegen nyelvű szaktanárok tanították a kiemelt NATO nyelveket. Akkor még álltak az ikertornyok, és a Magyar Honvédség főtiszti karában nagyítóval kellett keresni az olyan tiszteket, akik az oroszon kívül egy NATO nyelven is meg tudtak szólalni (szerencsére ez a helyzet mára már gyökeresen megváltozott). Mindezek tükrében tehát a tiszti hallgatók (leendő NATO tisztek) nyelvi képzése valóban kiemelt prioritás volt, rögtön az ötödik haderőreform megvalósítása után.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

532. – Hírműhely 2.0

híradó1Pici barátunk tavasszal elkezdett műszaki eposza folytatódik. Ugyanott jelentkezés az emelt szintű fizika érettségire :-)

Második alkalommal egy műszert kaptam szét. Ez egy speciálisan a kábelhálózatoknál használt, ritka és főleg drága, ráadásul csak devizáért beszerezhető műszer volt. Funkciójának megfelelően hivatalosan „szigetelési ellenállást mérő műszer” volt a megnevezése, de tekintve, hogy Európában kizárólag egy nyugatnémet cég gyártotta, viszont a szortimentjükből csak ez a típus került Magyarországra, a helyi keresztségben „megger” néven terjedt el a szakmában, a gyártó cég neve után.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

531. – Tél a Bakonyban

ujdornyitÚjrakezdjük (illetve hát folytatjuk) a Milstoryblog katonatörténeteit. Nyitásként csak annyit, hogy kezdenek kifogyni a sztorik, még kettő-három van tartalékban, tehát ha nem küldtök újakat, végleg be kell zárnunk a boltot, amit szerintem senki se szeretne… Ismételten bátorítok mindenkit, hogy vegyen részt a katonaemlékek megörökítésében; ahogy mondani szokás: ki, ha nem mi..?!

Most pedig Troppauer barátunk 35 éves memoárja következik egy régesrégi hadgyakorlatról.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Szolgálati közlemény: 1968-as dokufilm!

1968Kedves kollégák,

egy forgatócsoport dokumentumfilmet készít Csehszlovákia 1968-as katonai megszállásáról. Azzal kerestek meg engem, hogy ha vannak olyan olvasóink, akik a jelzett eseménysorozatról személyes emlékekkel, élményekkel rendelkeznek, jelentkezzenek, mert lehetőséget szeretnének biztosítani nekik a megszólalásra.

Például Csapos kolléga:

391. – Leszerelés

Ha gondoljátok, hogy lenne mondanivalótok, írjatok nekik erre a címre és hivatkozzatok rám:

megszallas68[kukac]freemail[pont]hu

Kellemes nyarat mindenkinek!

530. – Hírműhely 1.0

híradó1A most következő poszt (melynek elkövetője Pici kolléga) egy kicsit talán kilóg a sorból, mert inkább műszaki területet érint (a technikai érdeklődésű olvasóink máris dörzsölhetik a kezüket), de mivel katonai telefonműszerészünk eddig még úgyse volt, úgy gondoltam, hogy belefér a katonasztorik sorába.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

529. – Nyíregyházi őrség

nyírcímSzögyi sokszor jelezte, hogy Nyíregyházán is katonáskodott, s ott a szolgálata utolsó hat hónapjában őrkatonaként nézett farkasszemet az ellennel. Most ezekről az időkről mesél ezt-azt:

Szóval ahogy kinézett az a nyíregyházi őrség, no meg az egész laktanya… Elől a kapu meg a parancsnoki épület, beljebb a legénységi szállás, de még előtte a katonai kollégium. Ahhoz képes, hogy ott egyszem laza drótkerítés volt, amin átugrani nem nagy kunszt… A katkol kapuja meg éjjel-nappal nyitva volt.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

527. – Pici kiképzése

szombathelyEz a három hónap kegyetlenül embert próbáló, nehéz időszak volt. Nem akarok oldalakat írni arról, hogy kiképzőink milyen bunkók voltak, az biztos, hogy mindent elkövettek azért, hogy a kötelező szabadfoglalkozáson kívül egy percünk se maradjon törni a fejünket azon, miért is vagyunk itt – írja Pici kolléga, majd folytatja:

Megtanultuk viselni és rendben tartani az egyenruhát, a fegyvert, a hírtechnikai eszközöket, az ágyunkat, a katonaládánkat, no és persze a körletet. Voltak szívatások is, de ezek többsége kollektív dresszírozásban merült ki, nem hagytak bennem mély nyomot, viszont két eset, melyek személy szerint csak nekem szóltak, az megmaradt az emlékezetemben.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

526. – Drbumburnyák színre lép!

mildoc1Drbumburnyák kolléga az eddigi aktivitásával (kommentjeivel) már felhívta magára az olvasók figyelmét, s a hozzászólásaiban bemutatottak alapján joggal előzte meg komoly várakozás a posztjait. Itt az első.

Szóval Tata. És a jó öreg “kágyégéelldédé”, méghozzá a 25. A szabadszállási alapkiképzés után ide helyeztek – ahogy az akkori századpók mondta: “dobtak”, gondolom azért, mert ez mégiscsak katonásabban hangzott – át minket. Halvány lila fingom nem volt egyébként arról, hogy én ott mit is fogok majd csinálni (a kummantáson kívül, amit Szabadszálláson amúgy is tökélyre fejlesztettem), hiszen igazi antikatona lévén és meglehetős orvosköri ismeretségeimet kihasználva már idejekorán elkezdtem intézkedni, hogy engem lehetőleg ne vonultassanak be. Ebből “csak” annyi lett, hogy minden elképzelhető és elképzelhetetlen dologból felmentést kaptam: akkora “C” virított a papíromon “mint az a megkurvult újhold az égen“, hogy egy klasszikust, a szabadszállási szolgálatvezetőnket idézzem.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

525. – Gasztró és tűzőrség

tűzőrségLuckye barátunk eddig beküldött visszaemlékezéseinek a végére érünk, ma az utolsó két egypercesét tesszük közzé. 

Több bejegyzés is szól a gasztronómiáról a blogon, én is meg kell, hogy említsem. Emlékeim szerint az átlagos kaja nagyjából ehető volt (nem finom, csak ehető :) ), nagyobb bajom inkább a higiéniával volt. Az első csellóm után nem is voltam hajlandó a katonai pohárból inni (nagy, három decis, sárga műanyagpohár), vittem sajátot, mint ahogy a tányérból is ugyanezt tettem. Ugyanis láttam, hogyan folyik a mosogatás… Az inkább a zsír szétkenése volt.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

524. – Szüzesség elvesztése parancsra

18Az itteni katonasztorikat olvasgatva az ember többféle lelkiállapotba kerülhet: néha sajnálja a mesélőt (“szerencsétlen kolléga, jól kifogta!“), máskor rátromfol (“ez semmi ahhoz képest, ahogy én jártam!“), s akad, amikor kifejezetten irigykedik (“óbasszus, ha nekem ilyen sorom lett volna!“).

Mai történetünk olvastán úgy gondolom, a reakciók egyértelműen a harmadik kategóriába sorolhatók majd. Régi olvasónk, Szinkrontolmács barátunk most elmeséli, hogy azért a 30 évvel ezelőtti Magyar Néphadseregben akadtak emberséges századosok is, akik valóban szem előtt tartották alárendeltjeik szellemi és fizikai egészségét, komfortérzetét.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….

523. – A pizza

pizzanyitBigJoe kollégának még maradt másfél adagnyi konyhai története:

Az adyligeti szanatóriumban, az őrkonyhán reggelire esetenként pizzát adtak. Nem egy komoly dologra kell gondolni, de pizza volt. Egy szép napon Atissal együtt nem voltunk szoliban. Meglepő, de ilyen is volt. Unatkoztunk. Már túl voltunk a reggeli pizzán.

Jaj, egy fontos részlet kimaradt, a pizza feltétje mindig kopottas volt. Alig volt rajta valami. Az a valami is csak paradicsomszósz volt, szóval se komolyabb sajt, se hús.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

522. – Pici mesél 2.0

kőszegPici kolléga folytatja:

A vacsora után beindult a beöltözési nagyüzem. Ebben a jóval éjfél utánig tartó procedúrában két emlékezetes epizód részese lehettem, akkor még nem is sejtve, hogy mindkettő az egész további szolgálati időmre is kihatással lesz. Az első az elhárítókkal kapcsolatos. A forgatókönyv szerint egymást követő eseménysor zajlott, orvosi vizsgálat, fodrász, civil ruha leadása, fürdés, kincstári ruha átvétele, beöltözés, én nem tudom mi és minden etapnál óhatatlanul kialakult egy sorban állás. Az szinte rögtön feltűnt, hogy a velünk rendeltetésszerűen foglalkozó hivatásos állományon kívül folyamatosan járt-kelt közöttünk néhány tiszti rendfokozatú fazon, akik kiszólítva egy-egy újoncot a sorból, félrevonultak a folyosó zugokba elhelyezett íróasztalukhoz és ott beszélgettek. Hát ők – mint később megtudtuk – elhárítótisztek voltak.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

521. – Az utolsó hét

kilgyorSzögyi kolléga, blogunk legtermékenyebb szerzője nem hiszem, hogy különösebb bemutatásra szorulna. Mai posztjában a kiképzői időszakát zárja le, amúgy szögyisen.

Csodák csodája, elérkezett az alapkiképzés utolsó hete, bele nem pusztultam, bele se őrültem, a rajom is kezdett már egészen úgy viselkedni, mintha katonák lennének, istenbizony nem én tehettem róla. Ezen a héten már inkább csak az eskügyakorlás volt orrba-szájba, két „nagyobb” feladattal tarkítva: az egyik a harminckilométeres menetgyakorlat, a másik meg az éleslövészet.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

520. – A század anyja

ncoTroppauer barátunk folytatja a mesélést ott, ahol a múltkor abbahagyta:

Ahogy végigolvastam a kollégák történeteit, szép lassan megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy talán nem mindenhol voltak annyira sötétek a tiszthelyettesek, mint nálunk Szegeden. Persze itt se mindegyik volt az, de azért akadt egy-két díszpéldány. Most egyikükről lesz szó, nevezetesen Bandi törzs elvtársról, a nevet megint nem írom ki. Nem tudom, most mivel foglalkozik az életben, de ne bántsuk, ha nem muszáj – bár rászolgált.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

519. – Pici mesél 1.0

hőremblémaPici kolléga (isten hozta köreinkben!) meglepett egy ötven oldalas visszaemlékezés-sorozattal, ennek az első részét olvashatjátok az alábbiakban.

Bemutatkozásként csak annyit, hogy én 1964. november 25. – 1967. február 14. között őriztem a Magyar Népköztársaság államhatárát a Szombathelyi Kerületparancsnokság hírszázadának mondhatom oszlopos tagjaként, merthogy 187 cm magas vagyok, amiből aztán nem meglepő módon következik, hogy „Pici” néven váltam ismertté, nem csak a „Vörös Bika Szálló”-ban, hanem Kőszeg mindkét laktanyájában, a FEP-en és Undtól Szentpéterfáig a kerület mind a tizenhat őrsén.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

518. – Bevonulás

VárpalotaEz nem egy történet, hanem kivonat a HATÁRŐRSÉGnél töltött 1 évemről. A nevek nagyrésze – sajnos – kiesett már fejemből. Amennyiben helyesírási, stilisztikai vagy egyéb hibát vétek, akkor már most elnézést kérek! – kezdi első, beköszönő posztját olajmag 01 kolléga, aki (ahogyan az a bevezető mondatból is látszik) a Milstoryblog (eddig se gyenge) határőr-szakágát erősíti. Üdvözöljük hát az új szerzőnket és lássuk, hogyan indult a 351 napig tartó periódus.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….

517. – Kinek az anyja?

anyaTroppauer kolléga új szerzőnk (innen is üdv!), róla annyit kell tudnunk, hogy Szegeden kezdte táposként 1980-1981-ben, majd később megjárta Ercsit és Fehérvárt is. De át is adom neki a szót:

Alapkiképzés alatt történt, még igen kopaszok voltunk, talán az első hetünket töltöttük. Kiképző rajparancsnokaink hallgató elvtársak voltak, de egy-két továbbszolgáló, „keményvállapos” is akadt köztük. Ezek közül kitűnt bunkóságával B. tizedes – neve maradjon a feledés jótékony homályában –, aki Rambo módjára, szájában gyufaszálat pörgetve osztotta az észt. Egy jellemző epizód például, mikor vonul a szakasz reggelizni: „Haladjunk emberek, haladjunk, nem érünk rá!” üvölti folyamatosan. Majd az éppen előtte elhaladó katonára förmed: „Maga meg hova siet!?”.

Egy kattintás ide a folytatáshoz….