Legutóbbi posztom legvégén megígértem, hogy elmesélem azt az orbitális kummantást, amit a tökszar csúzli miatt úsztam meg. Hát íme, eleget teszek vállalásomnak – írja Zweitakt kolléga, s mivel a tettek embere, bele is vág a mondandójába.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Zweitakt kolléga ma ott folytatja a püspökszilágyi éleslövészet történetét, ahol a múltkor abbahagyta. Nem akarom fájdítani a szívét, csak annyit mondok, hogy (szerintem) az első igazi sorozatlövés által biztosított élmény és adrenalinlöket bizony semmi máshoz nem hasonlítható…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A sok üresjárat, unatkozás és egyéb kamutevékenység soha nem erősítette a katonák és a hadsereg közötti szoros érzelmi kapcsolat kialakulását (hogy finoman fogalmazzunk), de azt el kell ismernünk, hogy az éleslövészet az mégiscsak egy olyan esemény, ahol és amikor az angyalbőrt viselő végre érzi, hogy na kábé ez az, amiért itt vagyunk. Zweitakt barátunk most az első éleslövészetéről osztja meg velünk emlékeit, pontosabban azok első részét. Folytatása nemsokára következik.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Nem kell ahhoz katonának vagy obsitosnak lenni, hogy belássuk: az élet számtalan területén a meghatározó élmények az elsőhöz kapcsolódnak. Az első cigi sokkal emlékezetesebb, mint a tízezredik, az első éleslövészet, az első gránátdobás, az első csók, az első lerészegedés, az első szerelem, az első…, naszóval, műfajtól függetlenül az első roppant fontos és megmarad az emberben. Zweitakt barátunk sem akart lemaradni, s mai posztjában (a címnek megfelelően) az első katonaélményeiről mesél. És ha vannak kiemelkedő „első” élményeid, várjuk őket a kommentek közé! Persze csak ha tűrik a nyomdafestéket :-)
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Többször is említettük már ebben a blogban (s aki volt katona, az enélkül is nagyon jól tudja), hogy az őrszolgálat mindig is különleges helyet foglalt el az egyenruhások életében. Ökörködés és poénkodás ide vagy oda, mégiscsak éles feladat, valódi lőszerekkel, felelősséggel, s – nem utolsósorban – komoly mulasztás esetén a katonai ügyészség virtuális rémképével a lehetséges végkifejletek között. Zweitakt kolléga most egy ilyen történetet mesél, amely – remélem – sokakban ébreszt majd fel őrszolgálatos emlékeket.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Úgy tűnik, Zweitakt barátunk egy kicsit magára vette az egyik olvasó kommentjét, amikor a múltkori sztorijában a stokik, khm, felborulásáról és ennek körülményeiről, illetve előzményeiről írt. Mai posztjában – mintegy válaszként – egy kicsit alaposabban körüljárja a történetet, s ezt elolvasva talán még azoknak is megvilágosodnak a hogyanok és miértek, akik nem szimpatizálnak kifejezetten a hajdani tisztesek módszereivel.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ez a történet nem igazán vidám, bár még az is lehet, hogy vicces – írja Zweitakt tizedes a mai posztjának bevezetőjében, amely – bizonyos szempontból – akár rendhagyónak is nevezhető. Hogy miért? Nos, az alapkiképzésről szóló posztok jelentős része a kopaszok szemszögéből íródik, s azt taglalja, hogy milyen volt a hímvessző rosszabik felén állni. Zweitakt barátunk ma elmeséli, hogy hogy látta mindezt a másik (öreg, illetve kiképző) tábor…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Zweitakt mai története ott kezdődött, ahol a legtöbb katonasztori kezdődni szokott: valaki unatkozott… Valakik unatkoztak… Sokan unatkoztak. És ahogyan azt a klasszikus műveltségűek tudják: tétlen kéznek ördög a munkaadója, valamint a pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve.
Zweitakt kolléga mai (rekordokat döntögető hosszúságú) posztjában egy dokumentarista alaposságával elemzi sorkatonai szolgálata pár emlékezetes momentumát. Eredetileg két részben akartam betördelni, de aztán beláttam, hogy ez így (egyben) olvasandó. És remélem, hogy a poszt végén feltett kérdésére szakszerű választ fog kapni!
A vegyvédelmi gyakorlatok mindenkiben mély nyomokat hagytak; gondoljunk csak vissza a hányásszagú gázálarcokra, a kánikulában (esetleg a kopogós fagyban) felrántott gumiszerkóra, a taknyunknyálunkegybefolyik helyzetekre, a harákoló köhögésekre és köpésekre… Nos, Zweitakt kolléga sem úszta meg, aminek (szigorúan a blog szempontjából) őszintén örülünk!
