Szögyi sokszor jelezte, hogy Nyíregyházán is katonáskodott, s ott a szolgálata utolsó hat hónapjában őrkatonaként nézett farkasszemet az ellennel. Most ezekről az időkről mesél ezt-azt:
Szóval ahogy kinézett az a nyíregyházi őrség, no meg az egész laktanya… Elől a kapu meg a parancsnoki épület, beljebb a legénységi szállás, de még előtte a katonai kollégium. Ahhoz képes, hogy ott egyszem laza drótkerítés volt, amin átugrani nem nagy kunszt… A katkol kapuja meg éjjel-nappal nyitva volt.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Úgy tanultuk, hogy a katonaságnál nem csak az állomány idomítására vannak figyelemmel, hanem érdekes és változatos kulturális behatások is érik az embert – közli Szögyi a legújabb posztja bevezetőjében, mi pedig vegyünk egy mély lélegzetet, mert igen, az következik, amire mindenki számít…
Búcsúzóként minden katonaembörnek a legszebb emléke a leszerelés. Ismerhetjük az itt előfordult beírásokból a centi különböző rituáléit, tiszteletét és egyéb szertartásokat. Nohát nekem egy darab centim nem volt, mégis sikerült leszerelnem. Mit gondoltok: nálam ez esetleg normálisan ment? Na, akkor elárulom hogy nagyon nem – írja Szögyi abban a posztjában, amelyet búcsúnak szán, de ezt nem vesszük ám komolyan, mert tudjuk (legalábbis a bloggazda tudja), hogy legalább még egy szögyisztori itt lapul a vincseszterünkön.
Szögyitől eddig jobbára szolnoki és pécsi történeteket olvashattunk. Mai posztja a lángoktól ölelt egy újabb szegletébe, Nyíregyházára kalauzolja el azokat, akik arra kíváncsiak, hogy hogy lett egy szépreményű repülős hallgatóból hazai pályán játszó mezei nyúl – vagy valami ilyesmi.
