Luckye kolléga nincs egyedül azzal az érzéssel, hogy – elmondása szerint – nagyon szerette a laktanyán kívüli eseményeket, mert megtörték az unalmat. Emlékei szerint – sajnos – az egy év alatt csak három ilyen volt, s ebből is csak kettőn tudott részt venni. A harmadik alkalommal pont az éjszakai lövészetből maradt ki, mert őrségbe volt osztva. Hogy ezt az öreg írnok rendezte így szívatásból, máig nem tudja. De lássuk, hogy alakult a másik két, laktanyán kívüli programja.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Hegyhátsál
Kőszegtől mintegy 3 km-re Horvátzsidány felé, az országút bal oldalán áll egy viharvert kőkereszt, talapzatán az A. M. D. G. betűkkel. Ez nem az AMD Géppisztolyt jelenti, hanem az Ad Maiorem Dei Gloriam – Istennek nagyobb dicsőségére – mondat rövidítése. Kelempájsz mai – szinte menetrendszerű – határőr-visszaemlékezése innen indul.
Azt már többször mondtuk (és írtuk), hogy a határőrszolgálat tényleg élesben ment, és ezt komolyan is gondoltuk. Egy átlagos katona a lőtereken kívül nem nagyon hallott lövést, míg a határőröknél ez nem számított rendkívülinek. Kelempájsz tovább írja a Milstoryblog határőr-sagáját.
Kézigránátot dobni nagyon macsós dolog. Az ember szeme előtt végigperegnek a háborús filmek vonatkozó kliséi: a marcona katona kezéből kiröppen a halálos szerkezet, robbanás, majd az ellen (önnön vérében fetrengve) kegyelemért könyörög, s közben a háttérben szól a diadalmas induló…
A most következő, és Droidfigyelő kartács billentyűzetéből származó történet több szempontból is kivételes itt, a milstoryn.
Mihály barátunk rövid, de annál hangosabb történettel írja fel magát a sztoribeküldők listájára. Túl azon, hogy megtudjuk, hogyan vesztette el dobhártyája érintetlenségét, a történetet (főleg annak legvégét) elolvasva az embernek óhatatlanul eszébe jut az egykori Néphadsereg illetékeseinek édes jó anyukája.
