Végre fürdés! Törölközővel sorakozó, átvonulás a tiszthelyettesképzőbe. Villámgyors vetkőzés, aztán irány a zuhany! Állj! Hova rohan az elvtárs? Előbb eligazítás! Második lecke: ez nem egy civil csürhe, a fürdő meg nem a Gellért vagy Hajdúszoboszlón a nagymedence! – antikati kolléga ezekkel a szavakkal folytatja a múltkor megkezdett debreceni katonaemlékeinek felelevenítését.

Elvtársak! A Magyar Néphadseregnek nem áll korlátlan mennyiségben melegvíz a rendelkezésére! Éppen ezért a fürdésnek meghatározott rendje van, amit „körhintának” nevezünk. Az elvtársak sorbaállnak, az első beállítja a hőfokot nem túl melegre, mert utána már nem csavargatunk! Az elvtárs beugrik a zuhany alá és mire a víz a sarkáig ér, már ki is ugrott alóla. Ugyanígy a többiek is sorban. Aki vizes, az beáll a sor végére és szappanozza magát. Amikor újra sorra kerül, villámgyorsan öblít és törölközik. Igyekezzenek, mert a másik század már úton van!

Na ezt nevezem én szervezésnek! – gondoltam közben. Itt még a fitymaöblítés is tervszerűen történik!

Mindenki által unalomig ismert napok következtek. Körletmunka, levélgereblyézés, alaki, gyalásókezelés, kúszás orrba-szájba, elméleti foglalkozások, konyhamalac-kiképzés. A konyhán történt egy érdekes eset. Éppen a levesfőző üstben ténykedtem a nyeleskefével, miközben folyt a levesosztás. Egyszer csak hangos csattanás – az egyik szakács lecsapta maga előtt az ablakot, majd a merőkanál tartalmát lazán a háta mögé dobva folytatta az etetést. Már csak megnézem, mi a csuda az! – óvakodtam közelebb. A levestócsa közepén egy efféle jószág hevert. Méretre olyan férfimutatóujj nagyságú, jól megtermett példány. Frankfurti leves volt, kelkáposzta alap virslivel. Már betermeltem egy becsületesen sűrű adagot, ám az elkezdett gondolkodni a látványtól hogy visszajöjjön-e.

Maradsz, ahol vagy! – döntöttem el a dilemmát. Kár lenne érted, meg tulajdonképpen ez is csak hús. Szép sima, nem szőrös, gusztusos tiszta jószág. Aztán elgondolkodtam: milyen jó dolgunk van nekünk…  A világ számos pontján megörülnének egy ilyen nagyszerű falatnak, mi meg kivágjuk a szemétbe. Én tulajdonképpen szerettem a konyhán lenni. Volt, aki elhányta magát a feketemosogatónál, pedig a zsíros lében turkálni semmivel sem gusztustalanabb mint pl. meleg zsírszalonnát vagdalni a disznóölésen. Mindig volt plusz kaja és ami a lényeg: a konyhának saját fürdője volt! Itt hanyag civil módjára, „körhinta” nélkül lehetett zuhanyozni, amíg el nem fogyott a melegvíz.

A másik eset a fegyverismereti foglalkozáson történt. Fegyverszerkezet volt a tananyag, konkrétan az, hogy hogyan lehet szétszedni és összerakni az AMD-t. Hosszas elméleti fejtegetés után elhangzott: Elvtársak, most levesszük a tokfedelet. Nyomják meg a fegyver hátsó részén a szögletes gombot…

A fater csúzlijával sokat játszottam anno, becsukott szemmel is össze tudtam rakni az AKM-et. Most is pillanatok alatt szétdobtam az AMD-t, szépen sorbarakva az alkatrészeket. A sorok között sétáló őrmester akkor ért mellém. Nagyon csúnyán nézett rám, aztán csak annyit mondott: Ha öt percen belül nem rakja össze, a hátralévő idejét a konyhán fogja eltölteni. Összeraktam gyorsan, ne izguljon hiába. Majd a csövet a plafonra tartva kétszer felrántottam, a plafonra csettintettem és biztosítottam. Ezután felpattantam és jelentettem: A fegyver működőképes, üres, biztosítva. Még csúnyábban nézett, de nem szólt semmit. Nekem nem, de 1-2 extra fókát elkoptattam miatta!

Érkezik az újabb nagy nap! Lőni fogunk, valódi puskából valódi lőszert! A szobapk. ismét hasznos tanácsot adott: Lövés előtt jól tátsd ki a pofád kopasz, akkor nem fog bedugulni a füled! És lőn, tényleg nem dugult be. A markomba nyomtak 3 (!!!) darab lőszert, betáraztunk, aztán egy fekvő, egy térdelő és egy álló helyzetből leadott lövéssel leküzdöttük a célt. Ahhoz képest hogy fogalmam se volt merre hord a műszer, mind a három lövedék eltalálta a mellalakot. Mondjuk 50 méterről nem volt egy nagy művészet. Akadt, akinek egy lukasztás se sikerült, de nem csináltak belőle gondot. Az értékelő  tiszt a golyóstollával létrehozta a szükséges találatokat, aztán következett a nap fénypontja: sorozatlövésekkel leküzdik az elvtársak a 100 m-re elhelyezett géppuskás alakot! Adtak újabb 5 lőszert. Anyám, ez egy sorozatra alig elég, nemhogy „sorozatlövésekre”! Mindegy; ha ennyi, ennyi! Megpróbáltam erősen tartani, de hát fekve lőttünk. Az AMD-t inkább ágaskodó lónak kellett volna elnevezni. A csőszájfék ellenére rúgott és ágaskodott, mint a fene. Az első két lövedék még valahol arrafelé járt, ahova küldtem (látszott a felvert föld), a többi már valószínűleg a sztratoszférát vette célba. Később mondta a szobapk., hogy a szíjat jó erősen fel kellett volna tekerni és rákönyökölni, akkor nem lövi az eget. Mindegy volt persze, a géppuskás mindenkinek eldőlt. Volt pedig, aki méterekre mellélőtt, volt akinek egyetlen lövedéke sem csapta fel a földet. Hogy az hová ment? Mindegy, az értékelő tiszt jónak minősítette az eredményt és harckésznek a csapatot.

Harckész? Viccel ez vagy mi? – böktem oldalba a szomszédot. Dehogy viccel, öcsém! Én úgy érzem most magam, hogy egyedül el tudnám foglalni az egész NATO-t! Te talán nem!? Hááát… vannak kétségeim. Nekem is – súgta – de ne mondd el senkinek!