Luckye kolléga nincs egyedül azzal az érzéssel, hogy – elmondása szerint – nagyon szerette a laktanyán kívüli eseményeket, mert megtörték az unalmat. Emlékei szerint – sajnos – az egy év alatt csak három ilyen volt, s ebből is csak kettőn tudott részt venni. A harmadik alkalommal pont az éjszakai lövészetből maradt ki, mert őrségbe volt osztva. Hogy ezt az öreg írnok rendezte így szívatásból, máig nem tudja. De lássuk, hogy alakult a másik két, laktanyán kívüli programja.

Szóval az első alkalom az egy éles lövészeti gyakorlat volt Pákozd lőterén. Hetekkel előtte folyt már a felkészítés, mit hogyan kell csinálni, mi hogyan fog zajlani, valamint mi az, amit nem lehet csinálni. Például igen sokszor elhangzott, hogy a kilőtt töltényhüvely birtoklása is tiltott, indulás előtt motozással ellenőrizni fogják, hogy kinél mi van. Mondanom se kell, mindenkinél volt egy-egy hüvely (persze nálam is), de volt egy nagyon egyszerű emberke (nem volt 100-as szegény, Cs…nak hívták, mi csak Cserpáknak szólítottuk), akinek aztán tele volt vele mindene: szimatszatyra, lőszertáskája, összes zsebe, sapkája. Volt is balhé rendesen belőle.

A lövészet vége mozgalmasra sikeredett: miután mindenki kilőtte a számára rendelt lövést (emlékeim szerint 5 egyes lövés, majd 10 töltényt sorozatban), utána pedig fegyverbemutatót tartottak: demonstrálták, hogy egyes kézifegyvereknek milyen erejük van. Ekkor mutatták be a fényjelző lövedéket is. Ennek következményeképp az egész bagázst kirendelték a gyalásóval tüzet oltani a határba, ugyanis +35 fokos, száraz, verőfényes szeptember eleje volt, így a határ porszáraz fűvel volt tele.

Második kimozdulásunk a robbantási gyakorlat volt. Azt hiszem, ekkor volt a gránátdobás is, de lehet, hogy tévedek és az még az első lövészet alkalmával volt. Ez különösebben kirívó eseményektől mentesen történt, olyan apróságok nyilván mindenhol előfordultak, hogy a katona – a tanultakkal ellentétben – kétszer lendítette a gránátot.

Még egyszer sikerült külső eseményen részt vennem, bár sajnos nem, mint aktív résztvevő. Egy ügyeletes napon kirendelték a szakaszunkat lőtér-őrségbe. A feladat az volt, hogy a kijelölt helyen kellett reggel 05.00-től vagy 06.00-tól őrséget állni délután 16.00-17.00 óráig, óránként jelentkezni, valamint senkit sem szabadott beengedni a lőtér felé eső területre. Előre örültem a beosztásnak, ugyanis nyugis napnak ígérkezett: senki nem cseszeget majd, biztosan lehet majd ülni, pihenni, olvasni.

Illetve lehetett volna, de reggeltől estig megállíthatatlanul esett az eső, miközben fújdogált egy kicsit a szél is. Ennek következtében mást se lehetett csinálni, mint sátorlappal a fejemen állni háttal a lőtérnek (arról fújt a szél) és várni a nap végét. Az unalom megtörése végett óránként bejelentkeztem, s kábé 5 percenként azért körbenéztem a hátam mögé is. Ezért is ért teljesen váratlanul, hogy egyszer csak közvetlenül mögöttem elbégette magát egy birka. Meglepődve hátrafordultam és megdöbbentem: a hátam mögött levő tisztást elárasztották a birkák. Két perccel azelőtt még sehol sem voltak, az eső sűrű kopogása között azt sem hallottam, hogy odajöttek. Velük volt a birkapásztor is, elmondtam neki a tényállást, ő megköszönte, tudott a dologról, csak rézsút levágta az utat. Engem meg a frász kerülgetett…