„Második karácsonyi időszakomat töltöttem már egyenruhában. Ebben az évben fateromék újítottak, és az ünnepekre leszerveztek egy üdülést Balatonfüreden. Jó, tudom, télen (?) de hát olcsó volt. Addigra az otthoni barátnőm sem az én barátnőm volt már, így semmi akadályát nem láttam annak, hogy én is boldogítsam a dunántúli város ifjúságát.”

Ugye ismerős a stílus és a helyzet? Persze, eltaláltátok: szögyi újabb történetét olvashatjuk.

A szakaszparancsnokom viszont nagyon nem úgy gondolta. Mivel a téli szünetre azért mindenkit hazazavartak (olyat sem láttam addig és azóta sem, mikor kihúzott mindenki, a századparancsnok lánc, lakat, és kompletten becsukta a hallgatói épületet… vicces volt a katonaságnál), hiába trombitáltam már két-három hete, hogy hova is megyek, vigyorogva hozta a könyvemet Nyíregyházára megírva, fellebbezés nincs. Jó, le vagy te jó magasról ejtve, csak annyi gubanc volt a történetben, hogy a szolgálatvezetőtől kiszivárgott az az információ, hogy december 29-re a teljes hallgatói állomány be van jelentve egész napos étkezésre. Ez felvetette annak a lehetőségét, hogy lehet, hogy 28-án lesz egy rendkívüli összerántás? Ez a kérdés körülbelül addig izgatott, amíg el nem hagytam a szolnoki vasútállomást, na jó, legfeljebb Ceglédig.

Balatonfüreden elteltek az ünnepek, a második (azaz a szilveszter) után másnap ébredezek. Először is elrebegtem a szokásos újévi imámat (Mikor adod már meg Uramisten, hogy január 1-e legyen, és én ne legyek ennyire baromira másnapos?), aztán újévi fogadalomként megfogadtam, hogy többet nem iszom, aztán kiegészítettem, hogy de kevesebbet sem, végül életre mágneseztem magam, mert már mennem is kellett a vasútállomásra. Igaz, Szolnokra 2-án kellett beérkeznünk, és ez nem volt azért olyan régen, hogy két napba tellett volna az út, de nekem Pesten még terveim voltak. Állomáson NOHAB balról be, én fel, jobbra el. Leültem a büfékocsi melletti kocsiba, hogy majd ha oda kerül a sor, akkor ne kelljen sokat vándorolni, de eleinte csak bámultam a befagyott Balatont, szép látvány, pláne úgy, hogy arrafelé még a gyorsvonat is megáll minden második görbe nyárfánál.

A kedvencem a Badacsonyörs-Badacsonytomaj „távolság” volt, amikor egy kicsit hosszabb vonat utolsó kocsija még az őrsi állomáson volt, a mozdony meg már befutott Tomajba.

Aztán a Balcsi elmarad, nemsokára jött Fészkesfehérvár, az is elmegy, bámulok kifelé a setétbe, aztán megint jön valami baromi világos hely, ahol meg is állunk. Túloldalt látszik egy szép magas épület, aha, ez hasonlít ahhoz a kolihoz, ahova igyekszem, mellette a lepény (kultúrcentrum), meg a két négyszintes épület, húbazmeg, akkor ez Kelenföld és itt kellene leszállnom. Nem elég, hogy még a büfékocsiba is elfelejtettem átballagni, mindjárt ittragadok. Sőt nem mindjárt, hanem most már tényleg, mert felpöfög a mozdony, és húzunk tovább. No problem, akkor majd eljövök a Déliből, tudom, villamos, busz, aha csak nincs BKV-jegyem. Újév napján, ami amúgy is szombat, kezdjek neki BKV-jegyet kajtatni valahol a pályaudvaron? Mert amilyen az én formám, szinte biztosra veszem hogy belefutok egy ellenőrbe. Ááá, francokat, kihasználom, hogy a BKV-n katonáktól nem kérnek jegyet, csakhogy én most még civilben vagyok. Ez nem lehet probléma egy riadón edződött katonának, amikor beérünk az alagútba, akkor még civilben, mikor kiérünk, akkorra már a nyakkendőmet is megigazítottam az egyenruhában.

Vonat beér, leszállok, előreballagok, a kallercsaj éppen a masinisztával trécsel, aztán amikor meglát, akkor nagyobbra tágul a szeme, mint az a palacsintasütő, amivel a vonatot indítják. Voltunk talán ha összesen húszan az egész szerelvényen, azok közül igazán feltűnhetett volna neki, ha van köztük egy katona, de hogy a végállomáson látja először??? Lehet, hogy szegény nő még most is ott áll, ha azóta nyugdíjba nem ment.

Naná, hogy ellenőr nem volt egy szál se, de hát ezt nem tudhattam előre, kiérek a kolihoz. Frissen fiatalosan lelépek a buszról, aztán már megint az öltözékemmel van probléma. Ha így bemegyek a koliba, akkor a portásnál fel kell szólni annak, akihez jöttem, Hugó viszont hiába lakott már pár éve itt, hivatalosan kábé a második hónapban kivágták. Nem azért, mert egy unalmas hétvégén összebarkácsolt egy pálinkafőzőt a koliban található alapanyagokból, hanem csak két hét múlva, amikor felrobbant. Arról is volt szó, hogy az egyetemről is kivágják, de mivel addigra már szorgalmi feladatként kiszámolta, hogy milyen sebességgel kell a borsót a falra hányni, hogy megfőjön, a fizika tanszék unszolására maradhatott.

Szóval most meg az lenne jó, ha civilben lennék. Hu, ez most kicsit keményebb lesz, mint a vonaton, mert itt a farkasok huhúúúú, nem véletlenül volt befagyva a Balaton, ha lehet még gyorsabban öltöztem át, mint az előbb. Azért mivel itt az M1-M7 bevezető szakasza mellett vagyunk, megkíméltem a látványtól a forgalmat, elbújtam a nagyrészt plexi buszmegálló mögé. Aha, csak akkor éppen a tizenegyemeletes koli felső hat emelete gyönyörködhetett bennem, de le vannak ejtve. Kicsit fázósan berongyolok, leborítok jobbra a portásfülke előtt, és meg is van utam célja, a TTK-koli.

Itt már el kell árulnom, hogy nemes célból kívántam itt megszállni. Ugyanis közeledett a matekszigorlat ideje, és a félévben volt egy olyan időszak, amikor szolgálat-fogda-szolgálat miatt sikerült elmulasztanom vagy hat-hét matekórát, és emiatt jelentős űrök támadtak az integrálszámítási képességeimben. Ezért akartam letáborozni itt, hiszen itt van egy pár matetikus, valamelyik csak fel tud homályosítani ezekben a dolgokban.

Azt, hogy mennyire kijöttem addigra a civil bulik folyásából jelzi, hogy naivan azt hittem, hogy január 1-én estefelé fogok találni józan TTK-st. Hát nem nagyon…

Eszembejutott az egyik középiskolai osztálytársam, aki a testvéri Szovjetunióba ment egyetemre, ő mesélte, hogy mivel ott Vietnamtól Kubáig vannak hallgatók, ők minden éjfélt megünnepelnek szilveszterkor, kezdik Vietnammal talán délután kettőkor, aztán Mongólia, Kazahsztán és így tovább, csak a legkitartóbbak tudnak eljutni Kubáig.

Ez az este akkor már az ördögé, én is belekapcsolódtam a buliba, még nem volt este nyolc, de addigra mi már még a bölcsészeket is szerettük. Másnap sikerült azért felkajtatnom egy olyan ürgét, aki ha nem is nagyon volt magánál, de el tudott igazítani az integrálásban, szóval nem jöttem hiába. Azért az igazsághoz tartozik, hogy nem nagyon értettem, de írtam vagy nyolc oldalt azalatt az egy óra alatt amíg beszélgettünk, és aztán a vizsga előtti éjszaka vettem elő, amikor vagy hajnali 4 felé elkezdtem érteni… na az katartikus élmény volt.

Kora délután szól az egyik srác, hogy most megy ki a Nyugatiba egy vidéken szilveszterező társaságért kocsival, nem-e megyek el vele. Igaz, a későbbi vonattal akartam menni, de ha kivisz, akkor elérem a korábbit is, gyorsan átrongyoltunk a városon. Valahol a körúton merült fel bennem, hogy azért ez a srác is vonyította az éjjel a holdat böcsülettel, akkor vajon milyen állapotban lehet most, de hát a repülősök sohasem a gyávaságukról voltak híresek…

Nyugatiban vonat megvan, jééé, ott dekkol rajta vagy húsz Kiliános, köztük Pista meg Feri, akik haverok, akkor nem fogunk unatkozni Szolnokig. Igaz, van még vagy húsz perc az indulásig, körülnézek, sehol semmi pia, gyerekek, csak nem szárazon fogjuk megtenni ezt a másfél órát??? Oké, pénz összedob, elmegyünk mi hárman a Skála Metróba, egy láda sör, vagy három-négy üveg konyak/whisky, meg talán egy-két bor is, mert olyan is van, aki azt szereti. Speciel pont az én sporttáskámat vittük el, mert az volt a legnagyobb, pia belepakol, erre elkezdett röhögni a két srác, akivel voltam, hogy akkor ezt az egészet nekem kell vinni, mert ugyebár ők már egyenruhában vannak, és egyenruhához csak az MN-retikül illik.

No, hát ezt beszoptad szögyi, megyünk át az aluljárón, fel a lépcsőn, tovább a vonat mellett, naná hogy ott szobrozik a VÁP. No problem, addigra már kialakultak a reflexek, lapátolunk egyet mind a hárman – hopp, álljunk csak meg, hiszen én még civilben vagyok! Az, hogy addig is lépést tartva mentünk (nem szándékosan, valahogy mindig összeállt a ritmus) még lehet, hogy nem volt feltűnő, de hogy egy civil ürge tisztelegjen a VÁP-nak? Álljanak csak meg a hallgató elvtársak! Szerencsére talán csak egy másodperc késéssel kapcsolok, hiszen ez most nem is nekem szólt (?), én most civil vagyok. Elindulok tovább és gyorsan felpattanok a vonatra. Ott aztán előrerongyolok a társasághoz, hogy srácok, gáz van, valaki figyelje a VÁP-ot, hogy jönnek-e ide, de a beszámolóból úgy tűnik, elbeszélgetnek a másik két sráccal, és állítólag elég vidámnak tűnik a hangulat.

Aztán befutnak, na, mi is volt? Semmi különös, még csak nem is baxtatták őket, hanem énutánam érdeklődtek. És, mit mondtatok nekik? Ja, csak annyit, hogy egy ideggyengeség miatt leszerelt volt kollégájuk vagyok, aki nem hajlandó tudomásul venni, hogy kiselejtezték a seregtől, és minden vasárnap délután eljátssza, hogy ő is megy velük vissza a laktanyába, aztán a kapuügyelet visszazavarja, de nem szokták bántani, mert amúgy diliflepnije van.

De jó, hogy az embernek vannak barátai…