Többször volt már szó itt a Milstoryblogon a katonák és civilek közötti kapcsolatokról, amiről megemlítettük, hogy napjaink hadseregeiben olyan fontos, hogy külön tudományág (a CIMIC) foglalkozik a területtel. Nos, fzr barátunknak is vannak testközeli, személyes élményei arról, hogy milyen szép is az, ha katonák és polgári személyek közösen vesznek részt egy kulturális rendezvényen.

A történet lényege egy álmos, meleg vasárnap délután játszódott le, egy álmos járási székhely álmos főterén. Ebéd után a szolgálatban lévőkön kívül mindenki tengett-lengett, unatkozott. A laktanyában kantin nem volt, a TV-ben valami szovjet filmet adtak, szóval nihil. Egyszercsak az ügyeletes telefonközpont-kezelő (mert abban az időben, a hatvanas évek közepén bizony kézikapcsolású központ kötötte össze a laktanyát a külvilággal, ami folyamatos kezelést kívánt) vágtázva rohan az ütihez és jelenti neki, hogy telefonáltak a faluból, állítólag a cigányok (vagy romák, nem tudom hogy is mondjam, hogy ne legyen belőle baj), szóval a nemzetiség a főtéri halászcsárda előtt összeverekedett egy pár katonával.

Az üti, aki a szájhagyomány szerint egy jutasi őrmester volt, (ha valaki durva, modortalan magatartást tanúsított, elsősorban katonai körökben volt hallható az a kifejezés, hogy olyan, mint egy jutasi őrmester) üvöltve riadóztatta a semmittevőket, előállíttatta a laktanya egyetlen csőrös Csepeljét, kinyittatta a fegyverszobát és mindenkinek kiadatott egy PPS géppisztolyt egy darab üres tárral és kiadta a jelszót: Gépkocsira! Felbuzgott bennünk a harci kedv, huszonegynéhány katona pillanatok alatt felzúdult a Csepelre és tűzz! Arra a kérdésre, hogy ha megérkezünk a tett szinhelyére, hogyan tovább, azt mondta, hogy a pillanatnyi helyzet alapján fogja kiadni a végrehajtandó parancsot. Útközben azon tanakodtunk, hogy mivel a kiképzésen nem oktatták a géppisztollyal történő közelharc alapjait, tehát mindenki szabad stílusban fogja írtani az ellent.

Amikor nagy porfelhőt verve a Csepel lefékezett a főtéren, hét-nyolc barnabőrű hablegény rebbent széjjel és a kiadott „Gépkocsiról! Harchoz!” jelszó hallatán fejtvesztve elrohantak. A helyszinen maradt hős katonák, (mint a négy evangelisták, hárman voltak, Boros szkv. és Luzsinszki örv.) elmondták, hogy a vita tárgya az volt, hogy a pincér kinek hozza ki először a söröket. A nemzetiség azt mondta, hogy ők voltak itt először, a katonák meg azt mondták, hogy „%hi)6;ĐŁ[Łđ#$” és ez egy kis torzsalkodásba torkollott.

A csapos, aki tapasztalt szakember volt a maga területén és szakmájában, úgy gondolta, hogy inkább értesíti a hadsereget, hogy megmentse a berendezést. Rossz nyelvek szerint (de erre csak az öregek emlékeztek) az ötvenes évek végén a bútorzatot gyakran fel kellett újítani. De lehet, hogy ez csak legenda.

Bizony, így mentek akkor a dolgok. Nem volt ombucman, meg más efféle úri huncutságok. Egyszerűen intéződtek a dolgok akkortájt és ez ellen utólag senkinek nem volt kifogása. Ennek a történetnek magam is résztvevője voltam, tehát igaz történet.