Papírzsepi barátunk (aki amúgy a Lemilblog legfrissebb szerkesztője) itt, a Milstoryn is bemutatkozik. Mindjárt egy olyan történettel szolgál, amely egyfelől családi vonatkozással is bír, másfelől a nemzetközi fegyverbarátság új dimenzióját villantja fel, harmadrészt pedig a pálinka (mint egyetemes értékmérő) mindent megoldó képességére világít rá.

Apám 1965-67 között, tábori tüzérként Várpalotán, szokásos nyári lövészeti gyakorlaton vett részt. Vele esett meg az alábbi eset.
Gyakorlat közben tüzelőállás-váltást kellett végrehajtani. Ilyenkor az egész üteg  felkerekedik és az A pontól a B pontba telepíti át magát, és persze a haditechnikát. Ez egy fontos manőver, de közben az alegység nem bevethető, ezért a tüzelőállás-váltást a lehető leggyorsabban, normaidőn belül kellett végrehajtani. Ezt akkortájt komolyan vették, ellenőrizték is, tehát igyekezni kellett.
Talán a sietség lehetett az oka, talán a figyelmetlenség, de a dimbes-dombos vidéken az egyik vontató megcsúszott. A vontatmány, egy 122 mm-as tarack lement az útról, majd rövid repülés és pörgés után a két és fél tonnás szerkezet az árokban kötött ki, nem teljesen rendelkezésszerű pozícióban. A vontatóval együtt.

Persze az üteg azonnal megállt felmérni a helyzetet. A tarack alapvetően egyben volt, nem nagyon sérült meg, a jelentős sebesség és a komoly pörgés dacára sem. Viszont a pajzs, ami a kezelőket volt hivatott védeni a különféle repülő tárgyaktól, erősen deformálódott. Bármely kortárs kiállításon első díjat nyerhetett volna, de a Magyar Néphadsereg esetében egészen más díjazásra számíthattak az érintettek. Ez az eset kiemelt ügynek minősült, amit rendesen ki kellett vizsgálni. Tehát a katonai ügyészségnek kellett átvennie az ügyet, formálisan vizsgálni a felelősségeket, és megállapítani a jogsértést. Ez az egész ezredre is elég negatív következményekkel járt volna, így az ezredparancsnok úgy döntött, hogy a saját ismeretségeinek felhasználásával, csendben, sutyiban fogják a problémát megoldani.

Első feladatként ki kellet emelni a tarackot és a vontatót az árokból. Ez még eléggé jól sikerült, az igazi problémának viszont az összegyűrődött pajzs kiegyenesítése ígérkezett. Ezért a feladattal profikat bíztak meg.

A parancsnok ismert pár embert a székesfehérvári vasműben, oda vitték be a „hullámlemezt” néhány üveg pálinka kíséretében.
– Nem probléma – mondta a helyi szaki – Hozom a Nagy Samut, és egykettőre megleszünk.

Hamarosan elő is került egy jókora kalapáccsal. Meglendítette, és hatalmasat csapott a páncéllemezre. Ám a várt hatás helyett a szaki új értelmet adott a „kalapácsvetés” nevű sportnak. Az ütéskor a kalapács simán visszapattant a lemezről, majd kitépte magát a meglepett szaki kezéből, és látványos ívet megtéve elrepült.

Egyesek még egy halk kuncogást is hallani véltek a páncéllemez felől.

– Ejha, ezt alábecsültem – mondta a szaki. – Akkor váltsunk módszert, jöjjön a présgép!

Nem akartak megint lyukra futni. A görbe páncéllemezt gondosan felizzították, és úgy tették be a gyár hatalmas présgépébe. A műveletet figyelő katonák lelkesen nézték, ahogy a hatalmas gép szép laposra egyenesíti ki a tarack pajzsát, lehetővé téve ezzel a komolyabb felelősségrevonások elkerülését.

Amikor a pajzs lehűlt, a présgépet óvatosan kinyitották. És hamar alábbhagyott a lelkesedésük: ahogy a prés engedett, a páncéllemez úgy kezdett visszarugózni az árok által formatervezett alakra.

Mindenki lelombozódott.

– Azt hiszem, most már csak egyetlen dolog segíthet rajtunk – mondta a parancsnok –, mégpedig a Vörös Hadsereg. Irány Hajmáskér!

A hajmáskéri kastély abban az időben az átmenetileg hazánkban állomásozó szovjet hadsereg laktanyájául szolgált. Itt volt ismerőse az ezredparancsnoknak.
Az oroszoknál nem volt annyira szigorú a hadieszközök nyilvántartása, mint az MN-ben. Korábban is sikerült már náluk sutyiban újra cserélni egy leégett harckocsi-motort (elkerülve a balhét), és ezúttal sem kellett csalódniuk. Simán ment a megoldás: a laktanya kapuján még egy sérült tarack-pajzs és pár liter pálinka ment be, de kifelé már csak egy hibátlan pajzs jött (persze a pálinka nélkül).

Hogy mi lett a görbe vasdarab további sorsa, az nem ismert, de a továbbiakban nem is volt fontos. Ugyan a tüzelőállás-váltás nem sikerült normaidőn belül, de ettől eltekintve az esetnek nem lett komolyabb következménye.