Lensver barátunkról már tudjuk, hogy elsősorban a hajdanvolt Bolyai János Katonai Műszaki Főiskola dolgos hétköznapjairól ír. Ma sem lesz ez másként.

Egyszer régen, nagyon régen, amikor Magyarország NATO tagsága még olyan friss volt, mint a pékáru egy vasárnap este a lakótelepi éjjel-nappaliban, akkor történt, hogy a fiatal tiszti hallgatók nyelvi képzését elősegítendő, idegen nyelvű szaktanárok tanították a kiemelt NATO nyelveket. Akkor még álltak az ikertornyok, és a Magyar Honvédség főtiszti karában nagyítóval kellett keresni az olyan tiszteket, akik az oroszon kívül egy NATO nyelven is meg tudtak szólalni (szerencsére ez a helyzet mára már gyökeresen megváltozott). Mindezek tükrében tehát a tiszti hallgatók (leendő NATO tisztek) nyelvi képzése valóban kiemelt prioritás volt, rögtön az ötödik haderőreform megvalósítása után.

Az angol nyelvet legalább középfokon beszélő hallgatóknak nagy szerencséjük volt: sorban érkeztek fiatal diáklányok a világ boldogabbik feléből, hogy európai túrájuk költségeit egy kis angol nyelvtanítással pótolják, kiegészítsék. Egyik legkedvesebb emlékem egy kis kanadai lányhoz fűződik (a kis jelzőt most nem testtömegre kell érteni, hanem inkább a korára: velünk egykorú lehetett, vagy fiatalabb is egy kicsivel, de súlyban erős volt, legalábbis az én ízlésemnek). A lány kitalálta, hogy amolyan „activity”-szerű játékot játszat velünk: mindenkinek kiadott egy-egy szókártyát, a szó jelentését le kellett rajzolni a táblára, és persze várni, hogy a többiek kitalálják, milyen szó lehetett eredetileg a kártyára írva.

Értem én, hogy a csaj kanadai származású volt, és nyilván nem volt teljesen tisztában a magyar tinik által használt szlenggel, de azért elég szerencsétlen választás volt az egyik kártyára ráírni, hogy: „hockey”.

Ez a labda elég magasan érkezett, és mint ilyet, le is kellett ütni. A hallgató, aki a kártyát kapta nem is volt rest, és a szó „alternatív” jelentését kezdte felrajzolni a táblára: kezdte egy gigantikus pénisszel, ami persze éppen ejakulál, majd rajzolt még köré ujjakat is, a csukló mozgását pedig finom, függőleges vonalakkal próbálta ábrázolni.

Mivel a fent vázolt alkotást elég hamar fel lehet skiccelni a táblára, szegény kanadai lánynak nem volt ideje, hogy tiltakozzék, aztán pedig a kész mű láttán a szava is elállt, nem tudta kezelni a kialakult helyzetet. Hallgató társam lelkesen bizonygatta, hogy Magyarországon, ha valaki a „hoki” szót hallja, akkor inkább erre a tevékenységre gondol, lévén hogy nem vagyunk (nem voltunk) valami nagy jégkorcsolya nemzet. Sajnos, az alkotás nem maradhatott fenn az utókor számára, pedig művészi értéke megkérdőjelezhetetlen, már csak abban az értelemben is, hogy a műértő közönségnek elállt tőle a szava.

Fiatal tanárnőnk valószínűleg annyira szégyellhette az esetet, hogy nem szólt róla senkinek a tanári karban, így persze az egésznek nem lett semmi fegyelmi következménye, bár voltak, akik számítottak rá. Az egyetlen konzekvencia az volt, hogy később már nem ő tanított, hanem kaptunk egy „érettebb” tanerőt, aki nem adott teret az efféle játékoknak.