„Az eltávok a katonai főiskolán mondhatni automatikusak voltak hétvégenként, kivéve annak, aki nem (szóval nekem az első fél év elteltével), a szolgálatok meg szakaszszinten voltak leosztva. Minden hónap elsején jött a szkpkh (aki közülünk való volt), hogy ennyi és ennyi szolgálat van hónapban, ki mit vállal.”

Ugye ismerős a stílus és a helyzet? Igen, eltaláltátok: szögyi folytatja azon napok megörökítését, amikor a sors furcsa fintora révén kiképzőként tevékenykedett (az első részt itt olvashatjátok).

Első kérdés persze, hogy ebből mennyi hétvégi, mert ugyebár az ütközött az eltávval, de amikor feketeseggű lettem, onnantól az egész szakasznak aranyélete volt, mert az mind az enyém lett. Ők örültek, hogy mindenki hazamehet, én meg azért, mert a hétvégi szolgálat az majdhogynem üdülés volt. Amikor meg többszörözés fordult elő, akkor ment a sakkozás, hiszen aki péntek délután adta le, az el tudott menni fulleltávra, aki esetleg szombaton végzett, az is egy rövidre, aki meg vasárnap lépett be, annak egy vasárnap reggeli megjelenés dukált, én meg örömbódottság, a szombat-vasárnapiakat szíves örömest elvállaltam. Ehhez annyit kell még hozzátenni, hogy akkor volt megdögölve minden, több órákat aludtam az asztalon, másrészt meg egy hétvégi szolgálatot normál körülmények között be lehetett váltani két hétközbenire.

Most viszont a kiképzés alatt az elsőévesek pékája a szolgálatok meg az eltávok rendezését is ránk bízta. Elég egyszerű volt a matematikai képlet, mivel az volt, hogy a kiképzés négy hete alatt legalább a kiképzőállomány fele mindig bent kell legyen. Nos, van négy hét, az 28 nap, azaz ötvennégy szolgálat, vagyunk rá a négy szakaszból tizenhatan, az heti három és fél (ha a szakaszpékák is beszállnak). Volt olyan szakaszpéká, aki be is szállt, de aztán kiderült, hogy a mi Zsoltink nem nagyon aktivizálta magát ebben. Az eltávok mg egyszerűbbek voltak, azaz vagyunk egy szakasznál négyen, akkor minden hétvégén ketten-ketten hazamennek, és okés a balhé.

Aztán az első hétvégén beütött a mennykő. Én ugyan az eltávból kimaradtam bizonyos biológiai okok miatt (nem nekem), emiatt békésen és boldogan fociztunk az újoncokkal, egészen addig, amíg az eltávos kontingens (Zsolti a szakaszpéká, meg Pali) be nem esett hozzánk. Zsolti az még csak rendben volt, mert benézett (mivel ő a koliépületben aludt), de Pali az olyan szinten volt szétcsúszva, hogy egy maszek kőműves nem vállalta volna a renoválását, úgy nézett ki, ez végigitta a Pécs-Szolnok távolságot. Automatizmus megindult, Palit megfogtuk (végtagonként egy ember), átcipeltük a koliba, ajtó kívülről kulcsra zárva, előtte lelkérekötés, hogyha hányni kell, akkor a csapba, ha pisilni, akkor az ablakon ki (vagy fordítva, de mindegy mert úgysem érti), a szolgálatnak sok pálinka beígérés, hogy nem tudja, ki van a szobában, aztán másnap délután értementünk.

Addigra ha ki nem is józanodott, de beszélni már tudott. Megérkezésekor azzal fogadta a faterja, hogy van egy jó megy egy rossz híre, no akkor öreg mondjad először a jót, mert a rosszra nem vagyok kíváncsi. A jó az az, hogy a szomszéd kislánynak a jövő héten lesz az eljegyzése, és rá egy hónapra az esküvője, és erre a két bulira az egész család hivatalos. Na, ez jólesett, és akkor ezek mellé rossz már nem lehet, de mégis mi az? Az b*meg édes fiam, hogy TE! leszel a vőlegény, mert bevallotta a kislány, hogy te vagy a gyerek apja!

Palika (akkor már Palika lett) belegondolt, hogy tényleg mozog valami a történetben (meg a szomszéd kislányban, még szerencse hogy azóta már átlépte azt a korhatárt, amikor még büntetik), így aztán kénytelen volt előadni a nagyon boldog apajelöltet az egész hétvégén, de azért visszaúton csak kitört belőle a férfiember, mint állat…

Igaz, nem hétfőn, de kedden kiegyezett a matektanárral, hogy az esélytelen kollokvium-UV-jére megkapja a kegyelemkettest, mert úgyis átmegy TTS-hallgatónak, így legalább már két év múlva végez és csókolgathatja a gyereke seggét, de emiatt aztán a következő hétvégén is a Zsolti-Pali páros lépett az eltávozás hímes mezejére. Ekkor már kezdett bennem két lábra állni az egész hétszentség dolog, de hát egyrészt „örültem” Palika családi eseményeinek – hú de jó, hogy nem velem történt meg! –, másrészt meg bevállaltam egy hétvégi szolgálatot, ami normál esetben kettőt ér. No, meg azért az eljegyzés után Palika is hozott egy kevés (vagy inkább sok) kóstolót, amit súlyosbított az a tény,  hogy mindkét érintett fél bányászcsaládból származik, és tudjuk hogy a bányászoknak van egy olyan jó tulajdonságuk, hogy a kiskertben fellelhető bármely alapanyagból tudnak pálinkát főzni (azt azért reméltük, hogy se macska, se gumicsizma nem volt akkoriban a környéken).

Következő hétvégére már leszervezve minden, ráadásul Omega-koncert is van odahaza, péntek reggel az egész rajomat szívatom mint állat, hogy én most egy igazi NŐ-vel töltöm a hétvégét, míg ti, választhattok, hogy marokMarcsa, vagy Emma (e meg hónap), amikor bejön Zsolti, és lazán bejelzi, hogy ne nagyon készülődjek ilyenekre, mert aznap délután én igenis szolgálatba lépek. Ugyanis valami falubelije panaszkodott, hogy a szolgálat miatt nem tud hazamenni, pedig most nagyon kellene neki, és ő meg volt olyan szíves, hogy elcserélte a szolgálatot énvelem.

Szegény elsőéves TTS-hallgatók szemében akkor az egyszer láttam páni félelmet (amit egész eddig alapkiképzés alatt nem), mikor enyhén emelt (kb. 140 decibeles hangon) beérdeklődtem Zsoltinál a jó drága k..a anyja egészsége, illetve nemi életének egyes részletei felől, különös tekintettel a családon belüli nemi kapcsolatok létesítésének gyakoriságáról. Zárszóként a zsákmányra hajtó oroszlán távoli sztyeppéken tovagördülő hangján közöltem, hogy ha délután négykor nem vár megírva a könyvem eltávra, akkor a tisztelt szakaszparancsnok hallgató elvtárs (ez már kegyelemdöfés volt) a saját könyvét is fölöslegesen íratta meg, mert akkora seggberúgás boldog gazdája lesz, hogy a légtérből nem is szükséges vasárnap estig leszállási engedélyt kérnie, de ha még nekifutok, akkor az is előfordulhat, hogy éhenhal odafent a levegőben. Tudom, hogy az elöljárók nézeteltérései nem tartoznak a beosztottak szeme elé, de akkor és ott egyszerűen nem bírtam kivárni…

Délután valóban megírva várt a könyvem, na azért, csak a buszon befelé a városba kezdett el nekem gyanús lenni a dolog. Ugyanis ott vigyorgott Miki, a harmadik rajparancsnok, de feltűnt Zsolti képe is. Ehhez ha hozzátesszük, hogy a szolgálati asztalnál meg Palika búcsúzott tőlünk, valahogy nagyon nem volt kerek a dolog. Odalavíroztam Zsoltihoz, hogy akkor most mi van? Az, amire már rájöttem, hogy Pali a szolgálat, mi hárman meg lébecolunk hazafele. Esetleg nem-e lesz abból baj, hogy így gyakorlatilag a szakasz „üresen” marad, legalább annyi ideig, amíg Pali le nem adja a 24-órását. Erre csak a vállát vonta meg, hogy őt az nem érdekli, de különben is, én csak hallgassak, mert ha ő nem olyan jószívű, hogy megíratja a könyvemet, akkor most én is ott rohadnák a laktanyában, hogyha már kifogásolom az újoncok gazdátlanságát. Azért szerény nyomott véleményem szerint akár ő is maradhatott volna bent, pláne hogy az elvileg járó két eltávja már megvolt. Na, hát erre még csak ne is gondoljak, hiszen azért ő a szakaszpéká, hogy ő mondja meg hogy ki mehet haza, és nehogy már pont ő ne menjen akkor haza minden hétvégén.

Ahhoz képest, hogy együtt vonultunk be, elvileg ugyanolyan szinten voltunk (na jó, hogy őneki volt egy élenjáró plecsnije az okés, nekem akár kiváló is lehetett volna a tanulmányi eredményem által, csak hát a fenyítés), erre most kap egy kis hatalmat, és így visszaélni vele…