Pilotax kolléga régi olvasónk, s mostanra érlelődött meg benne az elhatározás, hogy – mintegy minőségi ugrást végrehajtva – belép a szerzők csoportjába. Róla már az első posztjában kiderül, hogy egy kicsit több (és mélyebb) kapcsolata volt az egyenruhával és a hadsereggel, mint itt a legtöbbünknek, ezért kiemelten örülök neki, hiszen tovább tudja árnyalni a katonaemlékekhez fűződő érzelmi viszonyulást, s más szögből látja a dolgokat, mint a hajdani sorállomány.

A felderítőcsoportok működésének a sarkalatos pontja mindig is a híradás volt. Rohadtul dühítő tudott lenni, amikor a felderítő elvégezte a feladatát becsülettel, de az egész értéktelen volt, mert nem volt összeköttetés azzal, akinek jelenteni kellett volna. Az összeköttetés hiánya teljesen értékelhetetlenné tett egy-egy gyakorlatot. Ennek meglátásom szerint két oka is volt. Az egyik a technika, a másik a távírászok kiképzettsége, szakértelme.

Arra már nem emlékszem, hogy milyen típusúak voltak a rádióink, csak arra, hogy volt egy nagytávolságú összeköttetést biztosító készülék, és volt a felderítőcsoport belső forgalmazását szolgáló kis hatótávú, azt hiszem vagy öt fix frekvenciát használó (ha emlékeim nem csalnak, azt mondták, hogy a maximális hatótávolsága olyan 10 km körül van, de ez csak sík vidékre értendő) URH készülék.

HEURÉKA! Szerintem megtaláltam a neten, majdnem biztos, hogy „Ő” volt az R-352, piszokul ismerős a típusszám is.

Hát az a 10 km erősen túlbecsült volt. Előfordult, hogy látótávolságban voltunk egymástól, mégsem tudtunk egymással beszélni. Ilyenkor kellett azonnal elővenni az R-1 készüléket, mert az mindig megbízható volt. Ez a típus valahogy megmaradt bennem (Értsd: ereggy fiam, oszt mondd meg!). A terepviszonyok nagyon korlátozták a használhatóságot, meg a készülékek is igen megbízhatatlanok voltak. Ezek még nem a mai norvég cuccok voltak.

A sztori – amit ennyi előzetes után mondani akarok – már jóval a sorállományú időm után történt a tartalékosokkal.

A hadosztály felderítő zászlóaljának mélységi századát behívták: kb. két hét összeszoktatás, ismeretek ismétlése, felfrissítése. Ismertük egymást, helybeliek vagy környékbeliek voltunk – de olyan szép kifejezés volt az az összekovácsolás! Szóval megalakították a mfcs-kat, olyan 6-7 fővel. Lett belőlük négy, de lehet, hogy öt? Na mindegy, a csoportokat egyesével, 1-1 napos eltéréssel rakták ki és szedték össze a „hadműveleti” területre. A tulajdonképpeni bevetés csak 24 óráig tartott egy-egy csapatnak.

Számomra az egész meglehetősen zűrösen kezdődött. Elfelejtettek a ZIL törzsbuszomra sofőrt behívni. Nekem meg csak B kategóriás jogsim van; úgy alakult, hogy soha nem volt se szükségem (se kedvem) C kategóriát szerezni. Valahogy soha nem akartam hivatásos fosőr lenni. A technika persze érdekelt, úgyhogy nem is szorgalmaztam különösebben, hogy nekem kell egy sofőr, pedig – mint kiderült – nem ártott volna, mert akkor nem nekem kellett volna kínlódni a ZIL-lel. Mire az elöljáróság rájött a dologra, már indulni kellett. Háááát, az „M” zárolt cucc beindítása a szerelőknek vagy két órájába tellett. No, végre indulás a riadókörletbe, jobb híján én vezetek és egyedül vagyok a járgányban, mondván: úgyis konvojban megyünk, nem fognak abajgatni a zsaruk. A kocsi már a kapunál elakadt, mert nem bírt átmenni egy járdaszegélyen. Talán ötödik nekirugaszkodásra sikerül. Padlóig taposott gázpedállal sem volt hajlandó 40-nél gyorsabban menni, az üzemanyagjelző mutatója viszont szemmel láthatóan tartott a 0 irányába. Mint később megtudtam, olyan 100 l/100 km-es fogyasztás volt a normája. Azért odaértem, ahová kellett, különben nem jönne össze a történet.

Feladat a területen menetben lévő Honest John felfújható gumirakéta-üteg felderítése, a felderítési adatok jelentése rádión, majd rajtaütés végrehajtása az egyébként igen jól őrzött és mozgásban lévő objektumra.

A parancsnok R. őrgy. – jó és vagány gyerek volt – nagyon jól ismeri már a helyi erőket. Tudja, hogy a kummantás magasiskoláját végzett, ebben a legprofibb alakokkal van dolga. Be is lengeti, hogy az a csapat, akinek megfelelő lesz a híradása is, vendége egy láda sörre.

Nem érdektelen az ajánlat. A hadosztály parancsnoka J. ezredes – lövésztiszt volt a szentem – nagyon utálja a felderítőket, és ugyebár az őrnagy elvtárs munkáját ő fogja értékelni. Az ezredes viselkedését tekintve a vaddisznóhoz közelít. Tobak Tibort idézve: ő volt a megtestesült „beképzelt kiképzettség”, és a „kiképzett beképzeltség” mintapéldája.

Ezt azzal bizonyította, hogy nekem, mint az eligazítást végző hadműveleti tisztnek parancsba adja, hogy a mfcs-k eligazítását, a harchelyzeti tájékoztatóját, a feladatok megszabását egyszerre egy időben, alakzatban együtt kell megtartanom. A felderítő harcászati szabályzat ugyebár ezt kifejezetten tiltotta, hiszen árt a felderítők egészségének, ha fogságba eséskor tudják, hol van a másik felderítőcsoport. Ezért a szakharcászati szabályzat szerint az eligazítást a csoportok szigorú elkülönítésével kell megtartani. Jelentem az ezredesnek, hogy ez így nem az igazi. Leordítja a fejemet, hogy honnan veszem én ezt. Elővettem a szabályzatot – a pálinkás lapos butykos mellől – a térképtáskámból és az orra alá dugtam, szolgálatkészen a megfelelő helyen kinyitva. R. a háttérben figyeli a jelenetet, sápad, izzad, integet, hogy hagyjam már, ez csak gyakorlat. Az ezredes megnézi a szabályzatot, majd felmordul: „Akkor csinálja a szabályzat szerint!”. Sarkon fordul, aztán (se bű, se bá) beül a Volgájába és elviharzik.

Leszereléskor az ezredes tízezer forint jutalmat adott nekem, a tartalékosnak, a nyolcvanas évek első felében! Hmmmm, lehet nem is volt olyan faszkalap..?

Mivel az mfcs-alanyok már két hete be voltak zárva (értem ezalatt, hogy kitelepültünk a világ végére campingezni a riadókörletbe, és kilométerekre sem volt sehol egy becsületes kocsma), igencsak szomjasak voltak már.

Az eseményeket lógó orral követem, mert a pk. nem engedi, hogy ugorjak (a csoportokat 24 óránkénti váltással, ugrással rakták ki a hadműveleti területre). Ekkor már civilben nem ugrottam, mert egyetemre jártam, dolgoztam, család volt gyerekekkel, építkeztem, stb. és ebbe az ugrás már nem fért bele. Arra gondoltam, hogy most itt van az ideje, hogy bepótoljam egy kis részét annak, amit ugrásilag mulasztottam. R.L. közölte velem, hogy neki hadműveleti tisztre van szüksége és nem zsinórbohócra, úgyhogy mars be a törzsbuszba és tessék megcsinálni a bevetéstervezést. Mivel ez a nyilvánosság előtt történt, a srácok kiröhögtek és még két év múlva is ezzel cukkoltak.

Elmegy az első csoport. A törzs várja a csoport rádiótáviratát. Eltelik a 24 óra. Semmi! A gumirakétát hurcolászók bejelentkeznek, hogy megtörtént a rajtaütés, de továbbra sincs összeköttetés a csoporttal. Megy a Cs344 és „kiemeli az első csoportot”.  Megy a 2. csoport, na majd ők megcsinálják! Issoráz! Harcászati feladat végrehajtva, ÖK (összeköttetés) nincs. megy a 3. csoport. ÖK továbbra sincs! A hírfőnök egyébként sem túl dús hajzatát tépi, a maradék reggelre megőszül.

Már csak egy csoport van hátra (lehet, hogy öt csoport volt..?), mi van, ha ők sem tudnak ÖK-t csinálni? A felderítő zászlóalj parancsnokának kilátásai az előmenetelét tekintve egyre rosszabbak.

Hajnalban a hírközpont jelenti, hogy van ÖK, és kaptak egy gyanúsan rövid táviratot. A felderítők a táviratban nem éppen a legbőbeszédűbbek szoktak lenni, merthogy az árt az ellenség előtti népszerűségnek. De ez a távirat akkor is nagyon rövid: csak 2 ötös számcsoport.

Ébresztik a kodírozót, siessen és fejtse meg, mit üzentek a felderítők. A megfejtés egy kérdő tőmondat, pusztán alany és állítmány kérdőszó és egy főnév:

Miénk a sör?

Volt további távirat is, de tudj’ a fene, az ezredesnek mintha eggyel kevesebbet mutattak volna meg a jelentésben.